Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-29 / 280. szám

1981. november 29. ^ tolna '' _ A KÉPÚJSÁG A Csavoripari Vállalat a fő. városban, a Váci úton van. Ko­pott épületekkel, olajat prüsz­kölő gépekkel. Már tudtok egy új üzemcsarnokot építeni, vet­tek modern gépeket is, de még nagyon messze állnak attól, ihogy korszerű nagyüzemnek tekinthessük. — Nézzenek körül figyelmez­tet bennünket Kárász János ve. zérigazgató, amikor a műhelyek felé indulunk. — A rosszat, a korszerűtlent is vegyék észre, ez a mi érdekünk is. Csavarügyek... iMindenekelőtt ismerkedjünk meg a csavaripar csavaros gondjaival: Csavarügyben ellentmondá­sos a helyzet.: Csavar nincs. Pontosítsuk szakszóval: kötő­elem nincs. A boltban nem ko­punk, vagy éppen más méret­ben van. A gyárak kénytelenek ugyan gyártani, mert kell a ter­meléshez, de ugyanakkor a kül­kereskedelem is hétmillió dollá. rért vásárol kötőelemet, mert az is kell. A Csavarrpari Vállalat fejlesz­tene, de nincs miből. Nem kép. ződik fejlesztési alap, vagy olyan kevés, amelyből a drága gépet nem lehet megvásárolni. Hazánkban^ de a KGST-ben sem készítenek csavargyártó automatákat. Ami meg megvá­sárolható lenne, 1.2 millió dol­lárba kerül... A gyár 1979-ben az évet 28 millió forint veszteséggel zárta, az idén már 80 millió lesz a nyereség. Hány és hány vita lehet a két szám imögött? A csavarügyet előbb-utább meg kell oldani. Mégpedig a csavargyáriaknak, ehhez segítséget kaphatnak, de alapvetően náluk dől el min­den. Kárász János vezérigazgató az összefüggéseket magyaráz­za', s a VI. ötéves terv számait hozza fel bizonyítékul. Komoly fejlesztésre nem számíthatnak. Azt a hétmillió dollárt kellene kiváltani, amit a külkereskede­lem költ évente csavarra, azaz kötőelemre. Nagy tehertétel ez az országnak. Pedig ha abból a hétmillióból ők kopnának egy komolyabb összeget, akkor megtakaríthatnának az ország­nak sok-sok valutát. Ezt úgy mondják a szakmai berkekben: importkiváltás... Mindenesetre, tárgyalnak a bankosokkal, a végeredményt még nem lehet tudni. Mindkét oldalon spórolni kell, s hogy végül milyen ered­mény születik, a gazdasági szá­mítások döntik el. 'De még így is szerencsésnek mondhatják magokat... Több a rendelés, mint a kapacitás - ezzel pedig nem sok vállalat dicsekedhet. A későbbiekben Innét kell elindulni, illetve in­nét indultak el. A belső tartalé­kok feltárása, az ösztönzési rendszer korszerűsítése a cél, az hozza az eredményt, az idei 80 millió forintos nyereséget. Egyszerűen arról van szó, hogy az a gyáregység, amelyik tervén felül produkál egymillió forint eredményt, kap 100 ezer forint plusz-bérfejlesztési lehe­tőséget. Kétmillió forintot sze­reztek így a gyáregységek. A dombóváriakról... A gyáregységek 25 százalék­kal növelték nyereségtervüket. Ezt az eredményt a dombóvári­ak még „megfejelték". Pedig hetvenkilencben ők is a csőd szélén álltak. Százezerszámra raktározták az eladhatatlan fa­csavarokat. Ebben a gyárban valamikor úgy gondolták, hogy évente egymilliárd facsavart és szegecset gyártanak, de mint kiderült csak 4—500 millió fa­csavarra van szüksége az or. szágnak. Ugyanakkor — mint az előbb említettem — kötőele­mekből meg behozatalra szo­rultunk, szorulunk. A kiút mu­tatkozott - meg is találták. Új profilt kellett bevezetni: az anyacsavairgyártást, meg a .le­rne zcsa,var készítését. — Erre felkészült szakembe­rek vannak Dombóváron — mondja a vezérigazgató. — Nagy lehetőségek vonnak ab­ban a gyárban. Itt Pesten, már nem lehet növelni a létszámot, Dombóváron még lehetséges, haibár az a város is eléggé ipa­rosodott mára. Most 350-en dolgoznak ott, jó lenne a 600- as számig felmenni. Az üzemben... íGaraguly László az egyes számú gyár üzemvezetője min­der. zugot 'megmutat. Úgy is­meri a gyárat, mint a tenyerét. — Itt voltam Inas — mondja, s ahogy elnézem, elég régen ülhetett az iskolapadban. Korszerű gépek mellett me. gyünk el. Automatizált gyártó, soron. Az egyik végén beveze­tik az acéldrótot, a másik vé­gén kijön a csavar hatszögéivé. mángorolva, lehet vinni csoma­golni. A másik műhelyben egy öreg masina fújtat, köhög, karjai járnak, mint egy öreg gőzmoz­donynak. Ez is csavart gyárt. Méltóságteljes ez a gép, tiszte­letet parancsol. A levegő telítve olajgőzzel. Az ember kezére rátapad vé­kony hártyaként. A ruhába be­ivódik a kéz, a test minden pórusa beszívja a finoman-por- lasztott olajat- A szállítási az öl meg ben­nünket — mondja az üzemve­zető. - Nagy szilárdságú kötő­elemeket kell gyártanunk, gyár. tunk is, de edzésre kiszállítjuk a kész csavart Budapest mellé, utána pedig Nyíregyházára uta­zik az a rengeteg áru felület- kikészítésre. Újra a számokról... A Csavaripari Vállalat 2300 dolgozója 1982-iben hárommilli. árd kötőelemet gyárt, ez egy­milliárd forint termelési értéket képvisel. Ebből o dombóváriak 750 millió darabbal és 115 mii- lió forint termelési értékkel kép­viselik a megyét. A vállalat 1982Jben az utolsó részletet is visszafizeti a Nemzeti Banknak, tehát jövőre már nem lesz adós­ságuk. A VI. ötéves tervben 350 —400 millió forintot szeretnének beruházni,, elsősorban kapaci­tásbővítő berendezések, gépek vásárlása a cél. Meg kell ol. doni a nagy szilárdságú kötő­elemek gyártását, kellene építe. ni egy korszerű kikészítő galva­nizálóüzemet is— — Reméljük, sikerül — mond. ja nem túlzott optimizmussal Kárász János vezérigazgató. Kint a gyárkapu előtt elné­zelődünk még kicsit A Váci út nagy múltú gyárnegyed, itt min­dig akad látnivaló az utcán is. Sárga villamos döcög el mel­lettünk. Az utca zajával keve. redik a gyárak tompa dübörgé­se, a gépek sivításo', ehhez még párosul az útépítők zöreje is. A macskaköves úton is van javíta. ni való.,. HAZAFI JÓZSEF Fotó: Kapfinger András fl II cat bear cat Az idős madár- és díszhalkereskedő boltja előtt áll az utcán és galambokat etet. Tubicái hatalmas rajban telepednek kö­ré; valahányszor csak megjelenik az ajtó előtt, szürkén lepik el a járdát, s nyüzsögnek, tolakodnak a kenyérmorzsákért, nem tisztelik egymást, se a járókelőket, akiknek le kell lépniök az úttestre, ha nem akarják megriasztani a falánk csapatot. S az emberek általában így tesznek: engedelmesen kikerülik a galambrajt. Egyrészt tudják, hogy vandál dolog lenne meg­zavarni őket a zabálásban, másrészt praktikus okok is közre­játszanak: nem óhajtanak a csattogva felrepülő madarak kö­zött áttörve tollzuhatagot seperni a nyakukból, s nincs kedvük belegázolni a galambok jó emésztése következtében minden napra szavatolt mocsokba. Legfeljebb egy-egy gyerek akad, aki élvezi ezt a játékot; az aztán meg is kapja a fenyegetések­kel párosult átkokat a kereskedőtől, akinek szeméből ilyenkor leplezetlen gyűlölet szikrázik elő. Az idős úr ugyanis állatbarát — ezt a vak is láthatja. Nem éri be azzal, hogy választott hivatását gyakorolja; pintyeket, kanárikat, papagájokat, színpompás, áttetsző halacskákat és kis ékszerteknősöket ad el jó pénzért más állatbarátoknak; nem, ő még rátesz egy lapáttal: maga köré gyűjti isten sza­badon élő éhes madárkáit — éppen csak prédikációt nem in­téz hozzájuk, mint Assisi Szent Ferenc. Az emberekre mogorván sandít, látni való, hogy sokat ta­pasztalt férfiú, aki tudja, hogy ez a faj lassú erkölcsi kínhalál­ra van ítélve, nincs benne semmi tiszteletre méltó; az ember elkorcsosodott, képmutató, pénzéhes, irigy és agresszív kreatú­ra; ha éppen nem árt valakinek, ez is csak azért van, mert nincs meg az ereje ahhoz, hogy rossz legyen, s ha véletlenül jónak mutatkozik, az pedig csak lustaságából, vagy akaratá­nak tehetetlenségéből fakad. Egy valakit méltat csak köszöntésre, sőt néha egy-egy fintor­szerű mosolyra is: az idős, délceg, ősz hajú főorvost, oki dél­előttönként az utcában szokta sétáltatni ringó járású, pedigrés, sok-sok nemesi előnevű afgán agarát. Öt úgy látszik respektál­ja, talán mert szintén állatbarát... Mindez látszik a tekintetéből, miközben — ha nem zavarják — elmélázva eteti a galambokat. Nem hinném, hogy akad barátja a saját fajtájából, de ha mégis, az alighanem csak egy orvos, vagy egy másik állatbarát lehet. (A kettő különben gyakran egybeesik.) A társadalomnak ezt a két — szociológiai szempontból ösz- szefüggésbe semmiképp sem hozható rétegét ugyanis egy platformra tereli egy furcsa közös szenvedély. Az a szenve­dély, amellyel mindenképpen meg akarnak győzni minket ar­ról, hogy szánnivalóan törpék és nyomorultak vagyunk. Az orvos esendő testünk megannyi hibáját, szabálytalansá­gát, rendellenességét tárja fel kéjesen, s veti össze a képzele­tében élő, ideálisan funkcionáló szervezettel; majd fizikai jö- vőnkre vonatkozó egyre komorabb jóslatokkal igyekszik a fé­lelembe, lemondásba, kétségbeesésbe lökni. Az állatbarát jel­lemünket, tisztességünket veszi célba, s hasonló megfontolá­sokból tiszta és nemes lovakkal, sírig hű kutyákkal, szorgalmas hangyákkal, és bölcs elefántokkal hasonlítgat össze, éreztet­vén, hogy megértünk a pusztulásra. Nyilvánvaló, hogy egyik összehasonlításból sem kerülhetünk ki előnyösen, s míg “fogunkat csikorgatjuk tehetetlenségünk­ben, olykor bizarr látomásaink támadnak: lám mintha ennek a két emberfajtának lassacskán valami glóriaféle kezdené övezni nemes homlokát. S mivel hiányzik belőlünk az erkölcsi nagyság, hogy ellen­kezés nélkül tudomásul vegyük a természet bölcs ítéletét, mely szerint az emberiség orvosokra és állatbarátokra, valamint emberekre különíttetett el, miként a tiszta búzától az ocsú, időnként kitör belőlünk jellemünk minden alantas kisszerűsé- ge és a sarokba szorítva, minden látszatméltóságunkat levet­kőzve, ocsmányul vagdalkozunk. Szavainkat ilyenkor ironikusnak szánjuk, bár a lelkünk mé­lyén érezzük, hogy csak még szánalmasabbak leszünk; ellen­szegülésünk hullámai úgyis megtörnek a rendíthetetlen erő és magabiztosság sziklaszirtjein. — Ó, kedves doktor úr — sziszegjük tehetetlen dühünkben, mint egy félig már eltaposott, undorító hüllő —, ugyebár, ön, akiben oly páratlanul ötvöződik egy hiéna és egy dögkeselyű minden tulajdonsága, ugyebár ön még sohasem gondolt arra, hogy végül is hasonló, romlandó anyagból van gyúrva, s előbb-utóbb ugy<*núgy sírba viszi az infarktus, a rák, vagy az elmebaj, mint minket, egyszerű halandókat? S ön, tisztelt állat­barát úr, aki — hogy a hasonlatok terén a szakmájánál ma­radjanak — leginkább egy patkányra emlékeztet, ön, aki min­dent megvet és elítél, amit nem ér fel ésszel, de nem elég okos ahhoz, hogy megtartsa magának a véleményét, vajon kinek a tiszteletét kívánja kivívni azzal a mizantróp eltökélt­séggel, amivel a galambjait eteti? A kigömbölyödött, idétlenül totyogó tubicák elismerésére áhítozik talán? Nem akarom kiábrándítani, de ezekben a dö­gökben csak nagyon hiányosan fejlődött ki a disztingválás ké­pessége és hiába rendez nekik mindennap terülj asztalkámat, a legcsekélyebb gátlás nélkül fogják lerondítani holnap az ön tar fejebúbját, s bizonyára a főorvos úr kackiás nyúlszőr­kalapját sem kímélik. No, de ezt valószínűleg ön is jól tudja. Éppen ezért élnünk kell a gyanúperrel, hogy furcsa galambetető szenvedélyében a galamb teljesen másodlagos, afféle szükséges rossz, ön, uram, szívből utálja az embereket, akik különbek, mint kegyed, de ezt az érzést már régóta képtelen elviselni, ezért agyalta ki az állati elméleteit, titkon abban is reménykedve, hogy ez majd az egyéniség látszatát fogja kölcsönözni önnek. Ga­lambjainak bárgyú serege — úgy véli — alátámasztja ezt a látszatot. Nehezebb helyzetben van a főorvos úr, akinek az emberek jelentik a szükséges rosszat, és aki olyan gyöngéden szokott beszélni kiöregedett táncosnőre emlékeztető, egyenes vérvo­nalú ebéhez, mint rendelőintézeti betegeihez soha. Neki ugyan­is hivatalból az emberbarát látszatát kellene kelteni, s ő — bármennyire nehezére esik is — igyekszik végigjátszani ezt a szerepet. A doktor úr körülményei között a szublimált állat­barátság nem egyeztethető össze a hivatásáról alkotott álta­lános képpel, mint az ön esetében; állandóan konspirálnia kell. Ö nem állhat ki a rendelő elé, hogy cukrot osztogasson a gyerekeknek, és nem sétáltathatja pórázon a pácienseit verőfényes délelőttökön. Azt, hogy a látszat fennmaradjon, a doktor úrnak minden intelligenciája, jó modora, alkalmazkodóképessége (ezek a tulajdonságok önből hiányoznak, de nincs is szüksége rájuk) latbavetésével kell elérnie. El is éri rendre, de nem akármilyen önmegtartóztatás órán; ettől bizony el lehet fáradni. A fáradtságot pedig ki kell pi­henni, ennek legjobb módja az, hogy az ember megsétáltatja az agarát... Persze mindezt sohasem fennhangon mondjuk, hogy is me­részelnénk. Ó, dehogy; illemtudóan kikerüljük a galamb­csapatot és lesütött szemmel megyünk el a bolt előtt. Ha néha vesszük a bátorságot és visszapillantunk, azt is láthatjuk, hogy a főorvos úr délcegen, derűsen, egészségesen már föl is tűnt a sarkon, kezében a póráz. Még néhány perc és ő is az üzlet elé ér, s két ujját finom elegenciával a kalapja széléhez emeli, ön, a másik állatbarát, tisztelettudóan megbiccenti kopasz fejét, s arcán megjelenik az a fintorszerű mosoly. — Milyen kedves ember — gondolják mindketten szinte ugyanabban a pillanatban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents