Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-22 / 274. szám
1981. november 22. NÉPÚJSÁG 5 A téesz-elnök csizmája Nem tudom ®gyet®rtenek-e velem, de az a véleményem, __________hogy kötelességünk minden fontos dolgot m egtudni azoktól, akik a századelőn kezdtek dolgozni, akkor, amikor a faekét éppen csak felváltotta a vaseke, s nemcsak a munka volt embertelen, hanem a bánásmód is. Fontos része ez a gazdaságtörténetnek, s az egyetemes magyar történelemnek is, ezért kell becsben tartani az emlékeket, azokét, akik bizony sokszor görbén, félig nyomorékon, öregen, ráncosán, de itt élnek közöttünk. Tanulmányok sokasága foglalkozik a paraszti életmóddal, a tanyavilág szigorú rendjével, a földmunkás-mozgalommal, a napszámos és kubikos életformával, rendszerez, megállapít és következtetéseket von le. Veres Péter és Szabó Pál irodalmi művekben örökíti meg saját tapasztalásait, utánozhatatlan tisztasággal és egysjerűséggel. De azok, akik még itt vannak közöttünk, a fiaiknak mondták és mondják el az életüket, akik olykor semmiféle tanulmányt, vagy szépirodalmat nem olvasnak, így aztán nemcsak a munkafolyamatokat, hanem a társadalmi viszonylatokat is az apák, nagyapák elbeszéléseiből ismerik és hasonlítják a maiakkal. Ami a termelés módját illeti, vitathatatlan tény, hogy a magyar mezőgazdaság világszínvonalon produkál, hogy amíg lesznek Rába, Claas, John Deer gépek és amíg a legjobb fajtákat vetjük, s kiszámítjuk, hogy melyik növénynek milyen talajban, mennyi műtrágya kell, baj nem érhet bennünket. Csakhogy. Meglehetősen nagy szakadék tapasztalható olykor a technika és az emberi tudat között. Nem egyszer veszem észre, hogy ugyanazért a célért keményen dolgozó emberek képtelenek egymást megérteni. Vetik az őszi búzát, szorít az idő. Vetőmag van, az út szélén áll a teherautó, rajta zsákok. A föld sima, akár az aszfalt, időben tárcsázták, időben simítottak, és kombinátorral lezárták. Tehát semmi sem hiányzik ahhoz, hogy dolgozzanak. A fő- agronómus megjelenik a munkánál, megáll, kezet fog az emberekkel, befemarkol a földbe, nézi, elég mélyre került-e a mag. Mindent rendben talál. Egy darabig nézelődik, beszélget pár szót és megy tovább. Ezen a napon ugyanis szántanak még, megy a kukoricabetakarítás, a szárítás, hízó maffiákat visz az állatforgalmi és bejelentkezett a TESZ'ÖV embere is. Alighogy elmegy, a teherautóhoz hajlanak a Lajta gépek, elfogyott a mag, fel kell tölteni. Az emberek beszélgetnek, a téma: a főagronómus. Aki nem csinált semmit, csak állt a föld szélén, zsebre dugta a kezét, és nézelődött, akár az intéző. Felkapom a fejem. Hol vannak már az intézők? Kitől hallhatta a 30—40 éves traktoros, hogy mit csinált az intéző? Egyáltalán tudja-e, hogy mi volt a dolga az intézőnek az ugarművelés idején, s mit kell csinálnia egy 4—5 ezer hektáros nagyüzemben ma a főagronómusnak? Vagy az elnöknek, az ágazatvezetőknek, főkönyvelőnek. Nem alapvető emberi ellentétről, un- szimpátiáról van itt szó, hanem arról, hogy a dolgozók többnyire nem ismerik a vezetők munkáját, nem tudják, mivel telik a napjuk. Hányszor, de hányszor hallottam: jó az elnöknek, ül a meleg irodában és telefonálgat. \lnn nmilrnr ül az irodában és telefonálgat. Intézkedik, ___í______nem egyszer anyagbeszerzéssel foglalkozik. N emrégiben például akaratlanul végighallgattam két ilyen beszélgetést: az egyik elnök a sütőipari vállalatnak telefonált, mert nem volt a faluban kenyér, a másik meg betonkeverőt próbált szerezni aznap délelőtt az ötödik helyen. Jómagam nem egy tsz-elnök heti naptárát megnéztem már: bizony elég sok benne a megbeszélésre, ülésre, tárgyalásra vonatkozó bejegyzés. De azt is tudjuk, hogy falvaink többségében a mezőgazdasági szövetkezet az egyetlen nagyüzem, s ezért számos dologban csak a tsz-re lehet számítani. Motoszkál azért ez az intéződolog a fejemben, s ahogy ku- tatgatok az emlékezetemben, be kell látnom, hogy ilyen is van. Az egyik nagyon jól prosperáló szövetkezetben például az elnök intéz mindent, a legapróbb dolgokat is, senkinek a véleményére nem kíváncsi, a szakvezetőknek nincs dőltjük és felelősségük, s minthogy ráérnek, a kelleténél többet foglalkoznak azzal, hogy ki kinek az állására avizál. Lehet, hogy ez a vezetési stílus egyelőre eredményes, de nem biztos, hogy tartósan a legjobb. Ahány ember, ahány vezető, elnök, főagronómus, vagy főkönyvelő, annyi stilus. Van például egy elnökhelyettes, akitől eddig legalább háromszor kérdeztem már: mennyi a szövetkezet szántóterülete. Húsz éve dolgozik ebben a tsz-ben, s majdnem ennyi ideje van különszobája. Ha hiszik, ha nem: a harmadik alkalommal is kiment az irattárba a dossziéért, hogy megnézze a szövetkezetre vonatkozó legfontosabb adatot. Mit lehet erre mondani? A megye másik végén dolgozó tsz elnöke szintén gyakorta koptatja a széket. Ő egy kimondottan spekulatív típus, tájékozott, eszes, mindig tudja, hogy mibe érdemes fogni, s addig jön-megy, intézkedik, míg meg nem szerzi a lehető legkisebb befektetést igénylő és jól jövedelmező üzletet. Már számtalanszor próbáltam a módszereiről faggatni, de szívesebben beszél a cserebogarak halhatatlanságáról, mint arról, hogyan és hol lehet jó üzlethez jutni. A baráti társaságban, ahol nemrégiben voltam, kötetlenül beszélgettünk, kerültük a hivatalos fordulatokat, senki sem gondolt arra, hogy az őszinteségével bárki is visszaél. Mező- gazdasági szövetkezetben dolgozó vezetők voltak ott, olyanok, akiknek a munkájuk a hivatásuk, a hobbijuk. Miről másról is beszélhettünk volna, mint a munkáról. Szidták a semmirekellőket, dicsérték a jól dolgozókat, például az egyik növénytermesztési gyalogmunkást, aki nem a pénzért, hanem a munkáért hajt, mindig jókedvű és húzza magával a többieket, mondván: ha már egyszer eljöttünk otthonról, ne nézzük tétlenül az isten napját. Közbevetem: ők tudják, hogy a dolgozók mit csinálnak, de nem biztos, hogy azok is tudják, mivel foglalkoznak a vezetők. Nem ártana egyszer, amolyan fordított napot rendezni. Elvégre, ha Dunaújvárosban lehetett... „Nem is olyan rossz ötlet” — mondja az egyik vezető. Állítom* nem esne kétségbe, ha fizikai munkát kellene —c---------—végeznie. Idén tavasszal ezekkel a szavakkal jell emezte egy hetvenéves nyugdíjas tsz-tag: az elnöknek reggel ötkor már harmatos a csizmája! Az ember, ha vezetőről van szó, többnyire azt szokta nézni: mi van a fejében. Ki gondolná, hogy a csizmáján is megakad a tekintet? D. VARGA MARTA Mondják, hogy az építőipar tevékenysége az utca embere előtt zajlik: akarva, akaratlanul szemlélői tevékenységüknek a járókelők. De csupán ebből áll épitőmunkásaink mindennapja? A látványos építkezésekhez sok-sok munkáskézre van még szükség. Azokéra, akik a háttérben, üzemekben dolgoznak, előkészítik a kint folyó munkát. A korszerű építkezésen követelmény az is, hogy egyre több részegység készüljön előre, hiszen a műhelyekben nem gátolják a munkavégzést az időjárás viszontagságai, iparszerűbb körülmények között, szervezettebben dolgozhatnak. Nem kis számot takar a Tolna megyei Állami Építőipari Vállalat ez évi saját építés-szerelési termelése: egymilliárd-har- mincmillió forintot. Mindez összesen 2855 dolgozó munkájának eredménye. Ahhoz, hogy ezt a termelési értéket „hozni" tudják, hogy 452 lakást átadjanak, szükség van annak a 680 dolgozónak a munkájára is, aki az ipari üzemekben, a lakatos, asztalos és komplettációs, vasbeton-előregyártó, aszfalt-, betonacélszerelő és ácsüzemben, a transzportbeton előállitóban dolgozik. De nem szabad kihagyni a csőszerelő-, valamint a villanyszerelő-előregyártót, a tmk-t, a térelemszerelőt, s központi gépellátó üzemet, melyek tevékenységére éppúgy szükség van, mint a központi anyagtélepre és az önálló szállítási osztályra, mely gazdálkodási feladatokat is ellát. HABERSCHUSZ ERZSÉBET Fotó: Czakó Sándor „Energiaközpont", avagy az üzemi konyha
