Tolna Megyei Népújság, 1981. november (31. évfolyam, 257-280. szám)
1981-11-22 / 274. szám
BNÉPÜJSÁG 1981. november 22. Lukácsi Pállal, a dunaföldvári gimnázium igazgatójával Hfc, -- ■ ■■ n II : i ät fi 1 lí glÉfÉjjÉ SS l Ht I ■ H | *1 I É 1 ílfr Tnj j jn 1 TT] r ifm — Tízéves korában mi akart lenni? — Mozdonyvezető. !i — És tizenhat évesen? — Akkor mór pedagógus, sőt, előbb is. Tizennégy éves koromban határoztam el, Brasnyó Dezső, kedves tanárom hatására. Abban az időben mi még olyan dolgozatokat írtunk, hogy ki az értékes ember. Nem tudom, hogy mostanában miért nem íratunk efféléket. Sok mindent meg lehetne tudni a tanítványainkról egy ilyen dolgozatból, ha őszintén írnak. — Szerintem akkor is, ha nem, mert az is jellemző lehet, hogy ki hogyan és miért nem őszinte. — Igaz, azt már könnyű kíszűrni, azt a húsz százalékot, amely valami miatt nem az igazat írja. — Milyen tanuló volt annak idején 1 gató? a mai igaz— Nem voltam kitűnő, ma sérti szeretem a mintagyerekeket. Kitűnő bizonyítványokat könnyű gyártani, egy iskolának. Szerintem a négy egész öt tizedes átlag körüli bizonyítvány a reális. Négyes voltam a gimnáziumban, csak később, az egyetemen lettem ennél jobb tanuló, bár a feleségem államvizsgázott jelesre. — Kanyarodjunk egy kicsit vissza az induláshoz, tehát ki az értékes ember? — Nehéz ezt így kapásból megfogalmazni, értékes ember az, aki igényes a saját munkájában, s ha vezető, akkor ez az alapja annak, hogy másoktól is követelhessen. Bár ezt a szót, hogy követel, nem szeretem, nem követelni kell, hanem úgy vezetni, hogy mindenki belső kényszernek érezze a jó munkát. — Senki sem készül már gyerekkorában igazgatónak, hogyan jutott el Du- naföldvárra, a Maayar László Gimnáziumba? — Decsen születtem, apám először egyéni gazdálkodó volt, majd tsz-tag. Ma sem értem egészen, miért választotta a földet, amikor van szakmája. Anyám negyvenhét éves korában váltott először munkakönyvét. A szüleim arra neveltek, hogy ólljam meg a helyemet az életben. Apám jó sportoló volt, és földrajzból ma is „zsebre- tesz”. Mind a két bátyám egyetemet végzett, úgy gondolták, hogy a legkisebb is tanuljon. A Garay Gimnáziumban érettségiztem, de nem vettek fel az egyetemre. Ettől függetlenül voltam már egyszer igazgatótanító. — Hogy-hogy? — Bátaszék mellett, Leperd- pusztán akkor még volt iskola, a tanítót behívták katonának, engem küldtek helyettesíteni. Gumicsizmában jártam tanítani, az elődömnek még a bútorát is örököltem. Ideális állapot volt, már csak a 15 diák miatt is. Azután a decsi, járási művelődési központban dolgoztam, mint művészeti előadó. Az is szép volt, ásni jártunk a gimnazistákkal. Decs földrajzi neveit gyűjtöttük. Akkor még rá lehetett venni a diákokat, hogy vasárnapokat áldozzanak társadalmi munkára. Azt hiszem, a földrajzi neveknek köszönhetem, hogy végül felvettek a szegedi egyetemre. Nagyon jó képzést adott nekünk az az iskola, ettől függetlenül meggyőződésem, hogy az egyetemet az általános iskolában kell kezdeni. A középiskola már más, nem kötelező iskolaforma. Az általánosban lelkesíteni, eredményt felmutatni, érdekessé tenni az iskolát, az már valami. Nekem nagyon jó indulást, sok pedagógiai tapasztalatot jelentett a leperdi helyettesítés. Szerettem az egyetemet is, érdekes, hogy a feleségemmel mindjárt az első nap megismerkedtem az autóbuszon, mindketten Szegedre igyekeztünk az egyetemre. A negyedik évben össze is házasodtunk. A zárótanítás után az ötödik évet a leningrádi Zsdanov egyetemen végeztük el, csak államvizsgázni jöttünk haza. Szép, hosszú nászút volt.. . Aztán kilenc évig tanítottam Tamásiban, az új gimnáziumban. Magyar—orosz szakos vagyok, természetes volt, hogy az MSZBT-vel kapcsolatban voltak feladataim. Igyekeztem jól csinálni. KISZ-tanácsadó tanár, nevelési igazgató lettem, szép lakást kaptunk, jó közösségben dolgoztunk. Nagyon sok élményt jelentett nekem a barátsági munka. Soha nem fogom elfelejteni azt a tíz napot, amit a tanítványaimmal Tambovban töltöttünk. A szó szoros értelmében együtt, egymásra utalva éltünk. Nagyszerű volt! A feleségem nem is örült, hogy elvállaltam ezt a feladatot, hiszen jól éreztük magunkat Tamásiban, az iskolában. Az új helyen elölről kellett kezdeni mindent. — Mégis miért vállalta? — Mert megbíztak vele, és mert a felelősséget vállalni kell. Kíváncsi is vagyok rá, képes leszek-e megfelelni. Engem is érdekel, hogy meg tudom-e csinálni. — Harminchárom évesen lett igazgató, pedig tanárnak sem volt „szabályos" egyéniség. Amennyire kilenc-tiz évi ismeretség után meg lehet Ítélni, nemigen tartotta a „három lépés tekintély" elvét és főleg gyakorlatát a tanítványaival. Aki messziről látta a diákok között, azt hihette, közülük való. Nem nagyon volt hajlandó „viselkedni", milyen érzés most igazgatónak lenni? — Kilenc évig voltam tanár, most is tanítok, tehát nem vagyok csak igazgató. Kicsit más, furcsa érzés is, hogy én most már az utcán is egy egész intézményt képviselek, félelős vagyok egy tantestület munkájáért. A mi tevékenységünk tulajdonképpen szerepjátszás egy kicsit, de jó értelemben, mert az ember nem alakíthat más szerepet, mint ami a személyiségéből valóban következik. Jó tanár, csak valódi személyiség lehet, olyan, aki puszta létével hatni tud, aki a szemével fegyelmez. Az igazgatónak persze, hogy viselkednie kell, de miért lenne az hazug, vagy kispolgári dolog, hogy köszönök, vagy Magyar László születésnapján nyakkendőt kötök, és a Himnusz alatt leveszem a kalapom. . — Amennyire ismerem, biztosan nem okozott gondot a beilleszkedés. — Valóban nem. Két fiúnk van, a kicsi még óvodás, a nagyobbik most elsős. Nagyon tetszett nekik a Duna-part. Kezdetben minden délután el kellett menni velük sétálni, nem csináltak semmit, csak kavicsot dobáltak a vízbe, ismerkedtek a tájjal, a környezettel. Az óvodában, iskolában is hamar megtalálták a helyüket. Ha valaki új ember, sok minden a beilleszkedés apró trükkjein múlik... Például minden délután beszélgetek tíz percet a takarítónőkkel, mert állítom, hogy nem a pénzért dolgoznak, hiszen az olyan kevés, hanem azért, hogy vegye valaki észre a munkájukat. — Azt hiszem, senki nem tud dolgozni, ha nem veszik észre, amit csinál. — Ismerni kell azokat, akikkel dolgozik az ember. A gyerekeket is, akiket tanjtunk. Ha egy elsőst megérdezek, mikor jön ki az anyukája a kórházból, negyedikben is emlékezni fog arra, hogy odafigyeltem a gondjára, és máskor ő tisztel meg a bizalmával. — És akinek nincs gond- ja? — Azzal a legnehezebb. Talán ez a legnagyobb baja az utánunk következő nemzedéknek. Mindent készen kaptak. Kevés kezdeményezőkészség van bennük, illetve a legtöbben nincs is. Nemrég eqy osztályparlamenten felszólalt egy gyerek, hogy iskolai büfé kellene, iskolatej, meg minden. Megkérdem tőle, hogy hajlandó-e ebben a büfében időnként néhány órás ügyeletet vállalni. Gondolkodás nélkül a szemembe mondta, hogy nem. Más. „Súgtam" a parlamentnek, hogy „követeljék" a sportudvart, aztán vállalati támogatásokkal, társadalmi munkával „összehozzuk". Nem kérte senki. Mi annak idején csináltuk magunktól, ástunk, kutattunk, zenekart és iskolai klubot alakítottunk, újságot szerkesztettünk. Most mindezt készen várják a diákok. Talán emiatt is, most a tantestülettel kell elsősorban elhitetnem, hogy őíc ás többre képesek. — Ezt a gimnáziumot meg akarták szüntetni, aztán tantestületi háború keletkezett, nem félt éppen itt vezetést vállalni? — Félni nem féltem, meg aztán szerintem ha valamit itt elér az ember, az jobban látszik. S ha nem úgy sikerül dolgozni, ahogy szeretnék, tanítani még mindig tudok. — Hogyan sikerült az első év? — Szép szolgálati lakást kaptunk. A község üzemeinek, vállalatainak csak hálás lehetek, hogy sok társadalmi munkával segítették az iskolát. Székeket, függönyöket vásároltunk. Már összehoztunk egy nyelvi szak- tantermet, hamarosan elkészülnek a virágtartók a folyosóra. Nagyon furcsa volt egy modern új iskolából étkezni ide, a volt kolostorépületbe, de meggyőződésem, hogy ezt is lehet szebbé, otthonosabbá tenni. Az iskolai programokat tudatosabban szervezzük. A Magyar Lász- ló-hagyományokat iskolánk tovább őrzi. Az IMS2BT-mun káról sem mondtam le, 1980. április 4-én lett tagcsoport az iskolánk. — Kiegyensúlyozottnak látszik, aki tudja, hogy mit akar. Mi az, ami kihozza a sodrából, ami dühíti? — A szervezőkészség egyéni adottság dolga, de dühít a butaság, a tehetetlenség. Annyi mindent lehetne csinálni. Csak akarni és főleg mozdulni kell. Mérhetetlenül gazdagok vagyunk, hogy ennyit pocsékolunk, ezt most nem Dunaföld- várra mondom, (hanem általában. A híd miatt itt a pályaudvaron akkora a forgalom, mint az Engels téren 'Budapesten, de mikor lesz Dunaföldvárnak szállodája? (Néha az is zavar, hogy nem érzem magam pedagógiai vezetőnek. iNekem az lenne a dolgom, hogy órákat látogassak és a pedagógusok gondjával, bajával, szakmai fejlődésével, az iskola pedagógiai munkájával törődjek. Mi van ehelyett? Az is az én ügyem, ha a WC-toen letörik három kilincs és szerelőt kell teremtenem a föld alól is, ha elromlik egy kályha. Még szerencse, hogy olyan jók a kapcsolataink az üzemekkel. Különben honnan vennénk szerelőt? Ugyanis nincs karbantartónk. iltt van például Dunaföldvá- ron a rác templom, értékes műemlék, de ki tudjam mióta pusztul, legutóbb a múlt héten törtek be, már mindent elhordták belőle. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy a fejlődés elől kitérni sem lehet. — Én néha azt hiszem, van valami, amit csak én irhatok meg, de az is lehet, hogy sok apró dologból fog összeállni. Az igazgatónak mi az álma? — Nekem is van egy álmom, valóban, és ez még tényleg csak álom. Kellene ide egy speciális néptáncosztály. Győrben és Szegeden van, itt Dunaföldváron, az ország közepén ideális helyen lenne a harmadik. Mivel ez az osztály csak országos beiskolázású lehetne, indokolt lenne egy másik álom, a kollégium építése is. Indokoltnak persze ma is indokolt, hiszen a tanulók fele bejáró. Hogy valóban legyen egy néptáncosztály, ahhoz a megyei tanácson kívül meg kell nyerni a Népművelési Intézet támogatását is . . . Múltunkból A minap előadás hangzott el a szekszárdi várostörténeti klubban arról, hogy miként alakult a közoktatás helyzete 1919—1944 között Tolna megyében. A téma a szokottnál is é.énkebb vitát váltott ki. Különösen arról folyt élénk vélemény- csere, hogy mi volt a sorsa a szekszárdi kereskedelmi iskolának. Azzal még mindenki egyetértett, hogy az első világháború után keletkezett, de hogy mikor szűnt meg, vagy megszűnt-e egyáltalán — erősen megoszlottak a vélemények. S amikor kifogytak az érvek, valaki kijátszotta a perdöntőnek tűnő bizonyítékot, mondván: „Az iskola nem szűnt meg, csak egy évig szünetelt. Tudom, én is odajártam". S mert hatékonyabb érv nem volt, a vita más kérdésekre irányult. Nos, hogyan állunk ezzel az iskolával? Tekintettel arra, hogy az elmúlt években megnőtt az érdeklődés az iskolatörténetek iránt, tekintsük át ennek az intézménynek a történetét. Egy korábbi írásunkban már szóltunk arról, hogy Szekszárd város a XIX. század folyamán milyen következetesen harcolt az iskoláért. Gimnáziumot akart — és polgári iskola lett belőle, később azonban a gimnázium létesítése is sikerült. A kapitalista fejlődés, a közgazdaság iránt megnövekedett érdeklődés és a szakemberigény felvetette egy kereskedelmi iskola alapításának szükségességét is. A kereskedelemügyi miniszter 72.254/ 1920. számú rendeletével hozzájárult, hogy kereskedelmi iskola legyen Sze'kszárdon, azzal a feltétellel, ha azt a VKM is indokoltnak tartja. A VKM 121.262/1921. számú rendeletével engedélyezte a fiú felsőfokú kereskedelmi iskola alapítását. Az iskola városi jelleggel jött létre 1921 augusztusában. Nagy volt az öröm a megyeszékhelyen. A városi közgyűlés nem késlekedett megalkotni a szabályrendeletét, a felügyelőbizottságot is kijelölte, s a szükséges anyagiak biztosítását is kilátásba helyezte. Szeptember 15-én volt a tanévnyitó a főgimnázium épületében. Az iskola csak alig egy esztendeig volt a város kezelésében, a VKM-nek 101.702/1922. sz. rendeletével államosították. Megoszlottak a fenntartás költségei: az állam magára vállalta a személyi kiadásokat, a városnak pedig az épület, a felszerelés, a berendezés, a fenntartás és a karbantartás jutott. (Megjegyezzük: kezdetitől fogva gondot okozott, hogy a város nem teljesítette a vállalt kötelezettségét. Nem volt önálló épülete az iskolának — a gimnáziumban helyezték el, és a gimnázium felszerelését használták stb.) A nehézségeket látva a VKM az 1924/25-ös oktatási évben az I. osztály indítását nem is engedélyezte. Jellemző az iskola helyzetére, hogy noha 1921-ben már megkezdődött az oktatás, de csak az 1928/29-es oktatási évben volt először négyévfolyamos az iskolaügy tűnt ekkor, hogy minden rendbejön. A város önkormányzata úgy határozott 1931 májusában, hogy iskolaépítés céljaira felajánl 1000 négyszögöl nagyságú telket az Állami Építészeti Hivatal mellett. Ez volt az iskola fejlődésének csúcsa — ettől kezdve rohamos visszaesés következett be. Oly nagy volt az érdektelenség az iskola iránt, hogy az 1933/34-es oktatási év első osztályában összesen öten (5) kezdték meg tanulmányaikat. Csoda-e ezek után, hogy a VKM 42.429/1934. sz. rendeletével az iskola fokozatos felszámolását határozta el? 1934 szeptemberében már nem indult az első osztály, a következő évben megszűnt a második is, majd a harmadik, és az 1936/ 37-es tanévvel megszűnt a szekszárdi fiú felsőfokú kereskedelmi iskola. Az utolsó osztályban mindössze 9 tanuló volt. 'Miért kellett az iskolát megszüntetni? Alapvető ok az elnéptelenedés volt. Az alább közölt táblázatból kiderül, hogy 1921— 1930. között egyenletes volt a létszámemelkedés, s ettől kezdve gyorsan, zuhanásszerűen esett vissza a tanulók száma. iNem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, az elnéptelenedésben jelentős szerepet játszott a magas tandíj (az állam 162, a város 100 pengővel részesedett tanulónként a tandíjból). Az iskolai értesítő statisztikai adataiból megtudhatjuk, hogy a tanulók többsége vidéki volt. Pl. az egyik legmagasabb iskolai léftzámmal — a magántanulókat is figyelembe véve — 1928—29-ben a helybeli, ■ek száma 56, a vidékieké pedig 73 yolt. Az iskolának elsősorban a vidék fordított hátat, a bejárás vagy a bentlakás költsége és a tandíj súlyos tehernek számított. Az iskola benépesítése Tanévek 1. II. III. IV. összesen: 1921/22. 28 — — ___ 2 8 1922/23. 18 26 — — 44 1923/24. 14 15 21 — 50 1924/25. — 11 14 — 40 1925/26. 28 — 11 14 53 1926/27. 20 24 — 11 55 1927/28. 41 19 19 — 79 1928/29. 31 40 14 18 103 1929/30. 19 36 32 14 101 1930/31. 18 20 36 30 104 1931/32. 25 21 21 25 92 1932/33. 16 23 19 22 80 1933/34. 5 22 22 18 67 1934/35. —* 6 21 22 49 1935/36. — — 9 16 25 1936/37. — — — 9 9 (A táblázat csak a rendes tanulókat tartalmazza — a magán, tanulókat nem.) Az iskola megszűnésében szerepet játszott az is, hogy fennállásának 16 éve alatt nem rendelkezett önálló épülettel. A felszerelésre sem fordított gongot a város. Jószerével csak a víz- és villanyszámlát fizette ki. Az iskola tehát megszűnt. A város, amely oly hosszú időn át szorgalmazta az iskolát, most könnyű szívvel lemondott róla. Kimúlása oly csendes volt, hogy még a helyi lap sem emlékezett meg róla. A megyeszékhely nem sokat törődött vele. Az 1936/37- es tanév értesítőjéből tudjuk, hogy az összes felszerelés értéke 24 531,26 pengő, ebből a város mindössze 412 pengővel részesedett. Egy évtized telt el, amíg a megyeszékhelyen újra megnyíl. hatott a kereskedelmi iskola. Az iskola szervezésének gondolata 1945 őszén fogalmazódott meg. Egy év állt rendelkezésre a szervezési tennivalók elvégzésére. Az iskola a polgári fiúiskolában kapott helyet, 3 rendes és 8 óraadó tanár kezdte meg a tanítást. A tanulók száma 69 volt. A tanévnyitó napja 1946. oktá. bér 20-a* s az első tanítási nap október 21-e volt. Ezek a számok egy új iskola történetének kezdetét jelentették. 'Nincs jogelőd-jogutód kapocsolat a két intézmény között. IHÁROSI IBOLYA K. BALOG JANOS
