Tolna Megyei Népújság, 1981. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-25 / 251. szám
A S^EPÜJSÄG 1981. október 25. ro jók: voltaik,, hogy az itteni magtáraikba behordják a kilencedet, netán valamelyik szomszéd atytofiiiságos rab lótó ma - dá-salt visszaverjék, de katonai jelentőségűik a no Hóval egyenlő. .. A felsőnyék»1 Már ettől' függet- Jemül a tató'rjárástól, de lehet, hogy az azt megelőző kortól, egészen, a török időikig állt Az utókor, nem kisebb ember, mint Wosinslkiy Mór is, sokáig őskorinak vélte. Dr. Miklós Zsuzsa idei első, egyelőre még csak, szondázó jellegű kutatásai bebizonyították, hogy nem erről1, hanem középkori magyar fővárról van szó. — Az viszont igaz — mondja Feld István —, hogy itt is, éppúgy, mint Ozorán, egy-két sír formájában került elő bizonyítéka oinmak, hogy ezt a pontot is lakta már a bronzkor embere. Mészbetétes kerámiáik voltak. Ezek után, nem a bronzkori, hanem a nagyon is utilitarista mai ember fejével gondolkozva tegyük fel azt a szónoki kérFelsőnyék A láthatatlan vár dést, hogy mindebből, mii haszna a mának? A tudományos munka jövőre fölytótódik és igazán nagy szolgálatot tenne ősi nevű községe hírének-,nevének az Egyetértés Termelőszövetkezet, ha ‘a csúcsról és környékéről kiirtanál a gazdasági értéket nem jelentő, mert nem telepített, hanem spontán nőtt akácfáikat. Persze, régész jelenlétében,, hiszen, az óhatatlanul megbolygatott földből bármikor előkerülhet valami (nem orany- kincsl), ami a laikusnak, mit sem ér, de a tudománynak fontos. így kiszabadulnának és az országúton, étkező számára is láthatóvá válnának a várhegy körvonalai. Ennél semmivel sem szebb fekvésűt Sopron környékén, idegenforgalmi Iá,hiányossággá avattak, kilátó lett belőle'. Erre könnyű azt válaszolni, hogy Sopron és Felsőnyék ide- genfoirgollmát bajos egybevetni. Ami igaz, viszont 10—15 éven belül el kell készülnie, az Ozorára vezető köves útnak és abban o pillanatban ez első megállító állomása, lehetne az oda majd terelendő idegen,- forgalomnak. Addig is elégedjünk meg azzal, hogy dr. Miklós Zsuzsa feltárásai révén, minden, remény adva arra, hogy a régészeti szenzációkban nem szűkölködő megye itt újabb értékekkel gyarapszik majd. ORDAS IVÁN Fotó: Czakó Sándor A várra általában, úgy gondolunk, mint kőfalaikkal öve- zettl bástyáikkal, védett, imponáló erősségre, lehetőleg hegytetőin, de még ott is árokkal körülvéve. Ez a fajta elképzelés Visegród, Esztergom, Siklós, Diósgyőr, Eger és még sok más vallóban, ilyen vár példájából: táplálkozik, Az már keveseknek jut eszébe, hogy Zrínyi Miklós Szigetváron egy fából, földből, vesszőfonadékból készült várat védett és o mai téglafal sokkal későbbi keletű. lEzeken a hasábokon alig egy hete számoltunk be olvasóinknak arról, hogy már a feltárás első hónapjai milyen értékes eredményekkel szolgáltak Ozorán,. Ozora, monumentális tömbjével, tökéletesen kielégíti a fentebb vázolt igényeinket. A földúton gyorsan elérhető Felsőnyéken, az idegennek eszébe se jutna várat keresni, ugyanlils még ha erősen méregeti a szemét, akkor se lát ilyet. Pedig volt, bizonyos értelemben van, is, sőt, a régészet tudományának művelői számára, legalább olyan érdekes, mint amelyet Ozorai Ripó olasz mesterei terveztek — és magyar jobbágyai raktak. iMagyarkeszii, felől a faluba érve a Polgá'r-lközben kell jobbra elfordulni, átmenni a vasúti síneken és a csordáikéinál már feltűnik egy (most sajnos akácfákkal borított) nagyon meredek domb, Toronyiiránt megmászni! még, Ifjú iskolásoknak is lilhegtető megpróbáltatás. Nem lévén, ifjú iskolások, követjük Feld István régészt, oki a feltárásokat vezető dr. Miklós Zsuzsái távolié,tébeni vállalta az idegenvezető tisztét és széles ívben megkerüljük a dombot, ott kapaszkodva fel, ahol valamikor a földesúr és csatlósai is ügethettek. Velünk ellentétben .mindenesetre- nyeregben. Itt már jól- érzékelhető, hogy egy természet adta meredek dombot emberkéz alakított át. Itt-ott még meredekebbé faragták, a- felsőbb szintjét elegyengették, majd a tetejére ma is jói kivehető, felül1 laposra döngölt kúpfélét hordtak. — Ez volt az alsóvá'r — magyarázza a, régész. — Fenn a kúp tetején állt a földesúr la^ kása. Itt lenn, hatalmas tölgyfa cölöpöket is Sikerült feltárni, ez ugyanis — mint a, magyar várak, többsége — favár volt, melyet csak az árokból kidobóit föld sáncával erősítettek magi „Nem mese az, gyermek!" — mondhatná,nlk, a kétkedőit cáfolandó, Arany János után. Okleveles adatok, vallanak arról, hogy a Csák nemzetséggel tusoikodó Károly Róbert olyannyira fontosnak' ítélte ezt a dombot, hogy meg- is ostromolta. Levelet keltezett a tövénél lévő táborból. Később a majdani Domboi csalód őseinek adományozta, akik nem túlságosan, lelkesedhetitek a, királyi kegyért, mert szerény Tolna, megyéi erősségeikért sókkal értékesebb Fejér megyei váraikat kellett az uralkodónak adniuk. „Megbízhatatlanok". — Csak rokonok voltaik. — A csúcson lévő kúpot ,,motte” néven ismeri a szakirodalom. Nyugat-európában nagyon sok van, iitt Tolno megyében ez az egyetlen. Minden valamirevaló vámok van legendája, így a felsőnyékinek is. Szerepéi ebben vaskapu, föld albUSi' folyosó, mely a mai petékútí-őrháziig, vezetett volna, sőlt, kőlkecslke is, melyből a hátulsó fertályába dugott kulcs segítségével arany- tömeg varázsolható elő,. Mindennek néprajzi, pontosabban népiélefctaini érdekessége kétségtelen, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete azonban, természetesen nem, kecskekutatássa!, foglalkozik itt. — Az ilyen' és hasonló várak kutatása, segíti az utókort a századokkal ezelőtti életmód megismerésében. A Dombaiiak, bármeamyíire jómódú földesurak voltak is, nagyon szerény körülmények közt laktok. Jobbágyaiktól ugyan valóimé lyest távol, de azért tulajdoniképpen , ,f ö tóközeiben''. Te meitke zé si hélyük is d. faluban, volt Az ilyen, feltárások segítenek eloszlatni egy tévhitet valamiféle egységes nemesi nemzettel kapcsolatban, melyet ugyan később Werbőczy hirdetett, de ami soha, nem valósult meg. Ozörali, Ripó hatalma az itteniekéhez mérten a csillagos égfflg, ért, osztályos társaitól elválasztó osztályéi lentétel majdnem kézzelfoghatóak. A másik a hadtörténeti szempont Az ilyesfajta, kis „castellumófc" arA földesúr a falutól távol élt. Felsőnyék a valamikori alsóvárból nézve... Feld István régész a lakódomb on magyarázza a Dombaiak egykori szerény házának elhelyezkedését. A felsővár feletti lakódomb lábánál Tűztalpak O — Falura vágyam, most már véglegesen — jelentette ki a tükörnek Székesi, miután végét vetette városi tékergéseinek, felmondta ismeretségeit a Klauzál téri piacon, elfelejtette szerelmét, Bélánét... Hiszen mindig is tudta, hogy D.-ben a helye, az öreg, fésűsen álló parasztházban, ahonnan csak arra az időre származott el, amíg megutálja a várost és önmagát. De soha nem felejtette el azt az iromba macskát, „akit” kölyök- korában felakasztott a d.-i erdőben. e Igen, Székesi vidéki életre vágyott. Elképzelte, amint rendszeresen hazatér a munkából, amely valamiféle szorgos kétkezi tevékenység lenne, fatelepítés, facsigók esztergályozása, fa- fejűek megpofozása, satöbbi. Ám a riadt észjárás mindig megkontrázta az egészséges terveket, Székesi félt a favágók közé menni, mert — úgyis ráfogták volna, hogy ÚTRAKELT FENYŐFA, aki kémkedni jött az erdőgazdaságba. ...Ezúttal azonban véglegesen el akarta hagyni a várost; a d.-i házba készült, csendes, falusi remetének... A ház állaga éppenséggel megfelelt az ilyesfajta tevékenységnek; vert fal, tornác, hulló vakolat, titokzatos padlás, homokos pince, s a lejáróban a falba karcolt évszám: 1867. Az udvaron orgona, rózsatövek, gaz, és a kút, amelynek ihatatlan a vize; talán még igazi „tisztiorvos" állapította meg ezt a múlt században. Odabent a szobákban: vegyes bútorzat. Volt közötte kem'- pingágy, de kétszázéves „nadhtküsztli" is; az íróasztal felett Elvis Presley képe, oldalt falfeszület, az asztal végén japán írógép, de mellette pecsétnyomó állt, vörös viasz társaságában (Székesi, hülyéskedésból, pecséttel zárta le a leveleit). Szóval, a berendezés éppoly elegyes volt, mint Székesi, akiben együtt volt a csibész és a papnövendék, a remete és a Dolohov, a hős és az áruló, a belvárosi kan és a szent életű püspök. Talán ezért is utálta mindenki. ...S miután mindezeket végiggondolta, Székesi a pályaudvarra sietett, hogy még időben elérje a D. felé induló vonatot. A fővárosból csak papirt, tollat, no meg az emlékeit vitte magával. Talán azokkal is be lehet fűteni, ha végképp kifogy a fa a d.-i ház pincéjéből. o D.-be érve először is bevette a szokásos fél. barackot. (Sehol sem kapni olyan első rangú barackpálinkát, mint az ottani kocsmában, ugyanis a kocsmáros a saját őszibarackosából főzi, tehát megvan benne a családias íz, amit a szeszfőzdék soha nem tudnak előállítani; ugyanokkor a d.-i őszibarack világhíres arról a tulajdonságáról, hogy örök ifjúságot biztosit.) — A házat ki kell fűteni — jelentette ki Székesi, amikor a hidegtől kongó szobába lépett. Bedurrantott az oil-kályhába, aztán elindult, hogy számba- vegye D.-t. Minden megvan, ami tavaly itt volt?... A leltár első tétele a Duno-ág volt. — Kipipálva — mormolta Székesi, amikor meglátta a fehér, befagyott holtágat, rajta a kellemetlen varjakat. A túlsó parton sárgán zörgött a nádas, és a fatörzsek olyan feketének látszottak, mint maga a halál. Székesi letelepedett a padra, a túlpartot nézegette. — Előbb-utóbb át kell mennem oda — dünnyögte. És... Elhatározta, hogy másnap átkel a jégen a túlsó partra. Nem ő lesz az első (erre nem is vállalkozna); lábnyomok is tartanak a túloldal felé. Holnapig talán csak nem köszönt be hirtelen olvadás, főképp akkor nem, amikor Székesi a túlsó parton üldögél. Hazaballagott. Leült a melegedő szobában, és azokra az emberekre gondolt, akiket a fővárosban hagyott. Akárhogy ízlelgette őket, egyik sem hiányzott. Hirtelen elébe kanyarodott a befagyott Duna-ág. — Miért nem ma?! — pattant fel Székesi, felkapta a kabátját, kivágtatott a partra. „Megbírsz?” — faggatta a jégpáncélt. Hiszen ki tudja, mikor ment át az a szekér a túlsó partra... Talán egy hete is van már... Azóta sokat enyhült az idő... — „Te gyáva” — tegezte le önmagát Székesi, és a jégre lépett. Elszánt, ütemes léptekkel haladt. A jég csak a part mellett recsegett, aztán már tompa, kemény hangok hallatszottak Székesi cipője alól. Egyre közeledett o téli nádas és a megdőlt, fekete fatörzsek. ...Vissza is ugyanazon az úton jött. o A szoba már meleg és otthonos volt, mire Székesi hazaért. Levetette a cipőjét, vizes zokniját nézegette (soha nem akadt senki, aki lehúzta volna róla, hogy örök asszonyi mozdulatokkal kiakassza a napra). A díványra feküdt, oz olajkályha erős morgását hallgatta. — „Ötösön van, lejjebb kellene venni éjszakára” — gondolta, de érezte, hogy már nem lesz ereje felkelni... Azt álmodta, hogy TOZBŐL volt. Láng a lába, tűzoszlop a törzse, szikra a szeme, parázs a homloka. Lassan haladt a túlsó part felé, a lába sistergő lékeket égetett a jégbe, lobogva, égve nyomult előre, de a part egyre távolodott, futottak, menekültek a száraz nádszálak és a tűzrevaló öreg fatörzsek... Felébredt. Égette az izzadság. Feltápászkodott, elzárta az olajkályhát, kinyitotta az ablakot, a zsalugátert. A tűz lassan kialudt, Székesi ismét emberré hidegedett. — Amikor másodszor is elaludt, már gyerekkori horgászbotakkal álmodott. Másnap délután Székesi ismét a leltári sétára indult. A hideg, ropogós idő a Duno-ág felé csalta. ...Emberek a parton, feketén álldogáló asszonyok, vitatkozó férfiok, a Duna-ág közepe táján szalmacsomók, idébb csónak a jégen.. — Én még láttam, amikor beszakadt — magyarázta az egyik férfi —, innen indult ni, ettől a kőtől, tolta a biciklijét, aztán egyszer csak eltűnt. — Pedig tegnap még a szekeret is 'megbírta a jég — mondta Lőkösné, a védőnő... „De én kiégettem” — suttogta magában Székesi, és megkérdezte Lőkösnét, hogy ki szakadt be a jég alá. Hiszen tudnia kel1, kinek okozta halálát.
