Tolna Megyei Népújság, 1981. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-18 / 245. szám
t io Képújság 1981. október 18. Mobil, vagyis olyan szobor, amely mozgásba hozható. Haraszty István alkotása. # IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Itt, a falun Költészet az is ahogy az öreg erdész vadászpuskáját vállára igazítja aztán buzgó sóhajjal nekiindul a hegynek ahogy Ilona néni a kötényét lesimitja és do/gavégeztén padkára ül könyveket olvas. Itt a lalun a bögre tej is csupa líra és tettetett szigorod is az hogy csak igyam. Tudom hogy minden szavadnak súlya van. Gondtalan nagy madár itt a lélek, árnyéktalan és súlytalan Megjelent a Jelenkor októberi száma A Pécsett szerkesztett irodai, mi és művészeti folyóirat űj számának lírai rovatában többek között Benjámin László, Fodor András, Gyurkovics Tibor, Kalázs Márton, Páskándi Géza és Rózsa Endre verseit olvashatjuk. — A szépprózák sorában Békés Pál: Lakótelepi mítoszok a. ciklusának új dóira bja, valamint Tatay Sándor: Bakony c. művének első részlete kapott helyet. A tanulmányok, esszék, jegyzetek közül figyelmet érdemel Jékely Zoltán: Caroline és Andor c., Széchenyiről szóló írásának befejező része, Bori Imre jugoszláviai szemléje, valamiint a „Versről versre” sorozatban Domokos Mátyás beszélgetése Benjámin Lászlóval, a költő Mindig másutt jobb c. költeményéről. A művészeti rovatban Aradi Nóra a kisplasztika elméleti kérdéseiről ír. Láncz Sándor képzőművészeti krónikája külföldi kiállítások mellett értékeli a legutóbbi pécsi kisplasztikái biennálét, Kristó Nagy István ismerteti 'Németh Lajos új Baal- bek-elemzését. A kritikai rovat élén Béládi Miklós Bárczi János: Zuhanóugrás c. memoárkötetét, Futaky Hajna Cseres Tibor Kossuth- könyvét, Tüskés Tibor pedig Rába György Babits-monográfiá- ját elemzi. Két hirt olvastam, nem is éppen a közelmúltban, de azóta. sem hagynak nyugton. Moist, hogy eszembe jutottak, ismét eltűnődöm: összefüggést gyanítok közöttük. Az egyik hír arról tudósított, hogy az előjegyzett autókra befizetendő előleg fölemelése után százezer igénylő közölte a Merkúrral: igénylését visszavonja, nem- fog autót venni. A másik hír így szólt: „Állaí- és 'kirakodóvásárt tartottak... Zalaegerszegem A legtöbben igáslovat akartak vásárolni, párjáért hetvenezer forintot is fizettek". Az összefüggés pedig, amelyre gyanakszom, poradoxon- félében is kifejezhető, valahogy így: a két áremelkedés korántsem jelent egyformán érték- emelkedést. Az igásló árának emelkedése az igásló értékének emelkedését jelzi; minél drágább lesz viszont az autó (és hajtóanyaga, a benzin), ez annál inkább az autó értékcsökkenését fogja jelenteni. Nem kell az autó, mert drága:; és kell a ló, tehát drága. Miféle folyamat rejlik e mögött a paradoxon-féle mögött? Én értékváltás-folyamatnak nevezem: még nem is lett általánossá az autó nálunk, még épp csak most kezdtük státus- szimbólumból használati értékké háziasban! korunk ipari futóvadját, az autót, még nem. is a laki tot Búik ki igazán az úgynevezett autós életformát, már szakítanunk is kell vele. Új értéket kell keresnünk helyette, új életformát. Olvastam Szabó L. István washingtoni tudósítását a Népszabadságban arról, hogy Amerikában, ahol csakugyan általános volt az autós életforma, milyen-látványos jelei vannak már az életfonmaváltsának. Ezt írta: „Most tehát az emberek, ha beosztáaik, rendesen eljutnak a munkahelyükre, el tudják intézni a bevásárlásaikat, de azt már meg kell gondolniuk, hogy milyen távolságra- mennek vendégségbe... A következmény: ritkul a társadalmi érintkezés;.. Az emberek a korábbinál- sokkal többet üldögélnek otthon, és ez a kényszerhelyzet rontja a közérzetüket. A sajtó az életforma válságáról cikkezik, és na-ponta halljuk a borúlátó jóslatokat: aim-i eddig -történt, csa-k a kezdet.”-Eddig az idézet, és itt áll előttem a kérdés: kezdjek-e én is borúlátó jóslatokba? Nincs kedvem hozzá, hiszen ezt az autós-példát csak azért hoztam szóba, hogy elmondhassam: korántsem egyedülálló jelenségről van szó. Az a folyamat, amelyet értékváltásnak neveztem, korunk egyik legáltalánosabb és -legjellemzőbb folyamata. Drámaian őrt is mondhatnám: a gyors értékváltások valóságos meteorológiai viharaiban élünk. A régebbi korák embere a.z állandóságot kapta alapélményként. Fölötte a -meg-rendíthetetlen örökkévaló uralkodott, talpa alatt a világegyetem központját jelentő Föld nyugodott, körülötte mozdíthatatlan emberi viszonyok: az úr a pokolban is úr, az apó korlátlan családfő, a család szent, a tulajdon boldogító, a jó elnyeri jutalmát, az emberi rend istentől való tárgyi és erkölcsi értékei pedig- változatlanok. Erre a bizonyosságra nemcsak életprogramot- lehetett építeni, hanem dinasztiater-veket, sőt, szóza- d-ók-ra szóló kormányzati koncepciót (vagy koncepciótlanságot) is. iMa,‘ ahogy divatosan mondjuk, felgyorsult az idő, s a váltósa,ndóságot kapjuk alapélményül. Fölöttünk a szupemova- robbanásos kozmosz uralkodik, alattunk a bolygómüliárdok egyikévé zsugorodott Föld irn- bolyog, körülöttünk dráma-ion változó emberi viszonyok: aki tegnap úr volt, ma alattvalói üldözöttje, aki istenként vagy népvezédként imádtatta magát, holnap politikai szörnyeteggé vagy szélhámossá degradálódik, az apának megingott családfői egyeduralma, a család labil-is életközösség, a tulajdon veszedelmes -teherré válhat, nemhogy a jó, még a rossz sem nyeri el bizonyos jutalmát, az emberi rend- nagyon is az embertől! való — tárgyi és erkölcsi értékei tehát szüntelenül változnak.-És ezeket a változásokat nem történelmű léptékekben, nem is generádiónként éljük ót, hanem, sűrűn: egyik évtizedről, egyik évről, együk percről a másikra. Nem volt még korszak a történelemben, amelynek emberei ilyen- változó s-záporbón éltek volna. Gondoljunk a kevésbé jelentős értékekre, a külsőségekre a divatra. Egy évtized alatt a következő érté kiválta zásokat éltük át, találomra és fontossági rend nélkül sorolom őket: — Diadalmasan magasra emeltük- a- műanyagot, övé a jövő — mondtuk. És kivételes értékként becsültük a nylo-n- ha-risnyátl, az orká-nlkabátot, a műanyag padlót. Most azt mo-n-cftuk: éljen- o természetes anyag, övé a jelen, a jövő. És kivételes értékként becsüljük a tiszta élő gyapjút, a len- vá szánt, a fa-parkettát. — Az ifjúság dacos lázadással tett hitet a beatzene, a hajbozont, a top-rongy mellett, és erkölcsi fölénnyel mosolygott o szülők zenéjén, fejfo-r- májón, viseletén. Most pedig kellős közepén vagyunk az úgynevezett nosztalgiahüllá-mna-k: az ifjúság dacos lázadással tesz hitet a szülők melodikus zenéje, a nagyszülők népzenéje, a rövid haj és a diszkó- elegencia mellett — Azt mondtuk: vége a szénikorszaknak. Éljen az olaj és a földgáz, övé a jövő. És most valóságos diadaljeléntés- ként hallom a hírt: új fekete- széhtele-pet találtak' a Mecsekben-. Vége a falusi csikótűz- helyekm-ek, kemencéknek, vaskályháknak — ezt is mondtuk. Most mondtuk, tegnap. Vajon holnap nem nő-e meg a becse .fal-u-n a kukoricacsutkának, a rőzsének» a száriziknek? De mi itthon, Magyarországon-, és minden ember a kelet- európai térségben-, átéltünk- és átélünk- olyan- értékváltást is, ameIlyet a forradalmi társada- lamváltás hozott és hoz magával!.-Átéltük például a címek- ratngolk teljes értékvesztését. És tanúi vagyunk a cime'k-rangok újabb értéknövekedésének: a doktor úr, a tanácsos úr ma ismét jól cseng, és divatja van a családfakutatásnak, a kutyabőr- és címerkészítésnek. Átéltük az elegáns öltözködés és az úgynevezett jómódot értékvesztését. Most tafiúi vagyunk egy általános öltözködési versengésnek. A jómodor értékinövekedésénék, sajnost kevésbé. Átéltük a tulajdon- teljes értékvesztését i:s. Akinek háza, kertje, telke volt, menekült tőle, ha káderezték, Itetagadta vagy pirulva- val-lo-fta be: a hivatalos értékhiera-rchia legtetején a nincstelen ember állott. Most tanúi — és részesei — vagyunk- egy általános saját- ház, saját-kert, saját-teltek versengésnek. Átéltük a magán-törekvések értékvesztését is: a hivatalos értékhierarchia legtetején az az ember állt, akinek minden törekvése a nagy kollektívámra irányult — de nem folytatom. Csak annyit most már, hogy itt is gyanakszom egy összefüggésre. Arra az összefüggésre, a-mély a viharos értékváltások és a- világ mar erkölcsi állapota közt fennáll. Nyilvánvalónak látszik ugyb-nís: ha- a maga tartás-fogódzók á Hó n - dóön ledőlnék- mellőlem, erkölcsi-ékben is elbizonytalanodom. De én nem panaszkodom emiatti sőt, örülök a-n-na.k, hogy ilyen viharos korban élhetek. Már csak hiúsági okokból is: annál nagyobb az érdemem, műnél megprábá-lóbb időkben- tudom megőrizni, úgy- ahogy, erkölcsi- tartósomat. FARAGÓ VILMOS Sütött a nap. Dagadtak a rügyek az öreg moszkvai ház udvarának terebélyesedő fáin. Az ágak alig fértek el az udvar szűkösségében. Vovka Krju- kov a szemeteslapáttal baj- molódott az egyik oszlopnál. Egyszer csak gondolt egyet, és a szemétlapáttal fültövön csapott. Az ütés fájt, és sírva fakadtam. Vovka nagypapája nem hitte el, hogy unokája lapáttal verekedett. — No várj csak, Vovka — mondtam neki. — Bejössz te még az én utcámba. A tény az, hogy nem akartam vele huzakodni a nagyapja jelenlétében. Elhatároztam, hogy kivárom az alkalmas időpontot. Telt-múlt az idő. És vártam. Vártam türelmesen. Végre aztán kínálkozott a lehetőség a revánsra... Igaz, lapátom nem volt. De az alkalom mégiscsak kapóra jött. Miközben Vovka Krjukov az udvaron magába mélyedten olvasta az újságot, észrevétlen odalopakodtam mellé. Mielőtt valamit is észrevett volna, csak úgy tenyérrel, de istenigazából fültövön csaptam. Engem természetesen az önkéntes rendőrök ott nyomban letartóztattak. így hát az újabb kellemetlenség ismét Vovka miatt ért. Amikor ő lapáttal esett nekem, annak nem volt folytatása semmiféle őrszobán... A rendőrségen az ügyeletes hadnagy felvette az adataimat. Felírta a nevemet, a foglalkozásomat, a munkahelyemet. Ezalatt Vovka Krjukov ott ült az őrszoba másik sarkában egy széken és dörzsölgette a fülét — Miért ütötte fültövön Krjukov polgártársat? — kérdezte a hadnagy. — Hát az úgy kezdődött, hogy én csak visszaadtam. Először ő ütött meg engem. — A tanúk egybehangzóan azt állítják, hogy ön odasettenkedett a sértetthez, és nagy erővel helyezte el ütését a füle környékére. A tanúk nem látták, hogy a sértett megütötte volna önt! — Ez természetes, mivel nem is láthatták! Az évekkel korábban történt — mosolyodtam el. — Krjukov polgártárs, ön ismeri ezt az embert, aki önt megütötte? — Ne-eem... Nem! Nincs szerencsém ismerni... — Hazudik! Ö akkor vaslapáttal taszított engem fültövön. Mindez a kiszlovszki kerületben, a nagyapja házának udvarán történt... — Aljoska! Te vagy az, te sárkányfajzat?! Hová 'tűntél el az utóbbi évtizedekben? — Vovka szinte oda csúszott- mászott hozzám és átölelt. — Hadnagy elvtársi Vallani akarok! Valóban én ütöttem meg először... Akkor... — Mikor? — kérdezte élesen a hadnagy. — 1947-ben. A hadnagy rosszallóan nézett előbb Vovkára, majd rám. — Önök aztán megérik a pénzüket. Különben is; éltes családos emberek... És mire nem vetemednek a város közepén! Mindenki szeme láttára tettlegességre, és ráadásul még a hatóságot is rá akarták szedni. Ezért büntetés jár... Fizetnek, mint egy gavallér! Kifizettük a büntetést. Bocsánatot kértünk az alkalmatlankodásért, és eltávoztunk az üqyeletről. Hogy fut az idő. Több mint harminc év telt el, de ez az eset, a szemétlapáttal megesett eset mélyen az emlékezetembe vésődött. Vovka Krjukowal bementünk a Gorkij utcában a kávéhaz- ba. Gyermekkorunkat idéztük, az udvar, gyermekkorunk udvarának akkori életét elevenítettük fel... Távozásunkkor a ruhatárban Vovka Krjukov kanyarintva ma- qára a felöltőjét, annak az uj- iával a szemembe csapott. Lehet, hogy véletlenül?! A ruhatáros látva az esetet, hogy mentse a helyzetet, egészen a tér közepéig, Jurij Dol- qorukij szobráiq kísért bennünket. Itt barátsáqgal váltunk el egymástól, leszámítva azt, hogy a bal szemem éktelenül sajgóit, könnyezett... „No, várj csak, Vovka Krjukov, jössz még te az én utcámba” — gondoltam, miközben mentem lefelé az aluljáró lépcsőjén... Fordította: Sigér Imre Miloszláv Svandrlik Hol vannak már a régi kutyák?! Családunk nagy esemény megünneplésére készült: apámat, aki foglalkozását tekintve postás, rövidesen az ötszázadik kutyának kell megharapnia. — Bizony, már csak ilyen a postássors — mondta, miközben korábban szerzett sebeit simogatta. — A kéményseprő leesik a tetöröl, a szobafestő belepottyan a mészbe, a postásnak pedig állandóan harcban kell állnia a harapós Kutyákkal. Egy teljes regény kikerekednék ezekből a kutyahistóriákból! Ebből már sejteni lehetett, hogy meg kell hallgatnunk mind a négyszázkilencvenkilenc kutyaharapás részletes történetét. — Manapság! — mondta, s nagyot legyintett. — Már nem olyan kutyák futkosnak az udvarokon, mint valaha, ifjúkoromban! Akkoriban az emberek még igazi vérszomjas ebeket tartottak... Mikor például megharapott a nyugdíjas Cicvál boxe- re, leginkább a borsosban hagyott lerágott csonthoz voltam hasonlatos. A sebészek nem győzték a lejüket csóválni, és úgy ragasztgatták rám a húsdarabokat, mint hóemberre a havat. Hat teljes hónapig élet és halál között lebegtem. Még szerencse, hogy a postások be vannak biztosítva, így aztán nem kevés pénzhez jutottam. Abból építtettem ezt a csodaszép házat. Jól emlékszem, egyszer megcsúsztam és fölrúgtam a kutya tálkáját, amelyből éppen lakmározott. No hiszen, jól megjártam! Dühében csaknem darabokra tépett. Viszont a kártérítésből bevezettettem a házba a vizet, és körbe kicsem- péztettem — a faluban elsőként — a fürdőszobámat. De emlékezetes marad számomra Sztremeny erdész farkasfogó kutyája is. Micsoda remek angol fajta! A fogait még egy cápa is megirigyelhetné! Egyetlen szájcsattintással elnyelte a táskámat a benne lévő kétszáz levéllel együtt. A következő harapással pedig hátsó felem egy jókora darabjától szabadított meg. Ettől nyomban kilenckilónyit csökkent a súlyom. Ám a biztosítás ezúttal is kárpótolt. Az összeg kézhezvétele után anyátokkal elutaztunk az Adriára, Dubrovnikba. Apám arcán a meghatottság könnyei jelentek meg, majd igy folytatta: — Egy szó mint száz, teljes bőségben éltünk, hála e házi fenevadaknak. De nem úgy mostanság! Hol látni ma már ilyen vérmes házőrzőket?! Most, ha bemegyek egy udvarba, elém gurul egy vakarcs mopszli, és nekiáll rágcsálni a lábamat. Ettől ugyan nem lehet sebet szerezni, igy aztán hiába is követelnék kártérítést. Még örülhetek, ha a házigazda vigaszképpen egy üveg hitvány szilvapálinkát dug a zsebembe. Hát ezt érdemiem én? Apám itt bosszúsan lebiggyesztette ajkát. — Eddigi szolgálatom során négyszázkilencvenkilenc kutya harapott meg, de az utóbbi években valahogy az az érzésem, mintha balek lennék. Ráadásul a tetőnk is beázott, így az ötszázadik harapást nyomorult ágrálszakadtként leszek kénytelen megünnepelni. Ekkor még nem tudtuk, hogy Köteles polgártárs a faiskolájába egy bősz dogot vásárolt, mely a meglehetősen szokottat Kordula névre hallgatott. Egy alkalommal atyánk mit sem sejtve belépett Köteles úr kertjébe, hogy átadjon egy ajánlott csomagot. Ekkor váratlanul rárontott Koraula... Mire az egész falu és a környék tűzoltóinak közreműködé- vel háromárai küzdelem után ki tudtuk őt szabadítani a fenevad karmai közül, alig lehetett ráismerni. Csak akkor hittük el, hogy valóban ő az, mikor alig hallhatóan igy nyögdécselt. — Ez aztán a kutya, nekem elhihetiteli! Akár ifjúkoromban! Pedig már kezdtem azt hinni, hogy főbbé nem logok ilyen belevaló ebbel találkozni. Mondanom sem kell, az ötszázadik harapást új fedél alatt ünnepeltük meg. Sőt, a kapott pénzből arra is futotta, hogy megvásároljuk Köteles úr Kordulájának egyik legéletrevalóbb kölykét. Fordította: Grabócz Gábor
