Tolna Megyei Népújság, 1981. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-16 / 243. szám
1981. október 16. Képújság 3 Két évig vitatkoztak „Esőprőba” a 6-os úton Terebélyesedik a tócsa Panaszos ügy rendezésével ikapcsolatban különleges helyszíni próbát tartottak Pakson, a halászcsárda előtt lévő két családi ház közvetlen szomszédságában, a 6-os úton. Mi is részt vettünk az eseményen, annál is inkább, mert meghívott bennünket a Paks városi Tanács V. B. műszaki osztályai. Tudniillik a panasz eljutott szerkesztősé, günkbe is. iMielőtt magáról' az eseményről, vagyis a mesterséges eső elfolyásának tapasztalata,i- ról beszámolnánk, említsük meg a panaszt. A 6-os számú fő közlekedési útnak ezen a szakaszán 150 méter hosszúságban nincs lefolyása a víznek, vagyis nem építettek lefolyókat. Viszont vám itt két ház. Az előttük összegyűlő rengeteg vizet a nagyobb autók rávágják, rázuhintják a falra, az ablakokra. Sok víz összegyűlik, mivel az út teljes szélességéről ide folyik az esőié: az enyhe kanyarban errefelé lejt a 6-os út. Keskeny járda áll csupán a forgalmas főút és a házak homlokzata között. Lehetetlen helyzet. Kaszás Károlyné az 'egyik panaszos, ő ,itt lakik férjével. — „Zuhog” az ablak. Sár, piszok. Órákon át vágódik az ablakunkra a nagy víztömeg. Félelmetes. A falat évenként kell újrafestenünk víztaszító festékkel, ez minden esetben hat- hétszáz forint kiadás. Nekünk ezt tűrnünk kell? - kérdezi Kaszás Károly - majd így folytateső után annyi víz gyűlik az úttesten, hogy a felezővonalig ér. Olyankor megtörténik, hogy az autók a másik sávon járnak. Egyszerűen nem mernek belehajtani a „tóba". Éppen ezzel kapcsolatos a másik panaszos bejelentése: Lénárt József ilyen esős időben jött gépkocsival és a hatalmas víz miatt koccanás történt. Nyilvánvaló, hogy a gépkocsiknak is kellemetlen az ilyen útszakasz. Kaszásék egész levélcsomót mutatnak, régi a panasz, megjárta már a népi ellenőrzési bizottságot is. A városi tanács annyit tudott tenni mostanáig, hogy karbantartotta az árkot, ami a ház mellett kezdődik, a járdát kíséri a téglagyárig, de az árokmélyítés nem szűntette meg a bajokat, legfeljebb enyhítette. 'Ha nem tud lefolyni az úttestről a víz, csak sokára tűnik el, akkor bizony más megoldás kellene. 'Érdemes megemlíteni: a tanács költségvetési üzemének tolólapos gépkocsija egy nagy eső után idehajtott és — idézzük Kaszás Károlyt — 13 óra 28 perctől 17 óráig tolta a vizet, hogy gyorsabban menjen le az útról. Az eset június 16- án történt, hatalmas eső volt. Célszerűnek látszott valóban idejönni a helyszínre, iderendelni egy „feltöltött locsoló gépjárművet", meghívni a KFM Tolna megyei Közúti Igazgatóságát, a panaszosokat és a Népújságot. A Paks városi Tanács műszaki osztálya küldte szét a meghívókat. Találkozásunk első perceiben megtudtam a lényeget Vass Györgytől, a műszaki osztály előadójától, aki a helyzetet így summázza: — Két év óta vitatkozunk a közúti igazgatósággal ebben az ügyben. A tanácshoz csak az árok karbantartása tartozik. Most be akarjuk mutatni, bizonyítani, hogy a víz nagyrésze az úttesten marad, mégpedig sokáig. Közben megérkezik Szek- szárdró! Tulok Imre, a közúti igazgatóság fenntartási osztályvezetője. Kezdődhet a vízpróba. A locsolókocsiból szép lassan folyik a víz és bizony kevés megy el belőle az árokba, mert messze a rácsos lefolyó. Pedig van egy kis lejtése az útnak. Tűnődés, morfondírozás, eszmecsere. Vitatott kérdés az is, mint kiderül, meddig a tanácsé az árok, tekintettel arra, hogy odébb már nem lakott területről van szó. Végül megállapodnak a felek, ott „melegében”, a járdán, hogy az egész „helyszínt” beméri a közúti igazgatóság, milyenek a szintek, mennyit kell mélyíteni az árkot, és ezt a mélyítést elvégzi a költségvetési üzem, másrészt pedig a közúti igazgatóság lefolyást biztosít az úttest szélén, ahol a járda és az. út között van egy keskeny földsáv, gazzal és csenevész, egyáltalán nem szép sövénnyel. Ezen a kis sávon kellene valamilyen folyókát kialakítani, hadd találjon utat a víz.. Mivel az út széléről van szó, nem szabad mélyedést kialakítani, az veszélyes lenne az autókerekeknek, viszont enyhe lejtésű sima felület, a járdáig készítve, jónak látszik. De ezt még a posta távközlési üzemével is egyeztetni kell, mert a csenevész sövény sávjában kábel húzódik a föld alatt, mutatja egy aknatető is. Tulok Imre megígérte Vass Györgynek a sürgős egyeztetést, továbbá a bemérést, a tanács és a költségvetési üzem pedig megígérte az árok mélyítését, így tehát, remélhetőleg megtörténik a kétéves vita rendezése és a szép paksi Dunakanyar mellett, az ország egyik legforgalmasabb közútján nem lesz egy idő után. alváz- és házfalmosó óriástócsa, hanem kétirányú közlekedés. A szabályok szerint. GEMENCI JÓZSEF Fotó: GOTTVALD KÁROLY ja: — Tizenöt-húsz millimeter A szomszéd ház fala Megbeszélés a járdán: kinek mi lesz a feladata Nosztalgia Mindig bajban voltam a divattal, valószínűleg ennek tulajdonítható, hogy édeskevés sóvárgó vágyakozást fedezek fel magamban rég elmúlt dolgok, letűnt hangulatok iránt. Pedig ez most divat. Mármint a nosztalgia, ami nagyjából az előbb elmondottakkal azonos, de persze üzletnek se lehet rossz. Egy világlátott barátom szerint kétféle ember van. Az egyik hasznot húz a nosztalgiahullámból, a másik pedig pénzt ad érte, így közös erőfeszítéssel megteremtik ezt az újsütetű furcsaságot, amely valószínűleg ugyanolyan „történelmi“ távlatoknak néz elébe, mint a mambó, a rock and roll, hogy a twistről ne is beszéljünk. Ez a megállapítás azonban nem egészen teljes, hisz van a földlakóknak egy olyan tábora is, melynek se haszna nincs a nosztalgiából, se pénze rá. Az egész valószínűleg csak világfelfogás, szemléletmód, meg némi emlékezőtehetség kérdése. Emlékezetem szerint például, amikor „Három aranyásó ment a hegyek közt, a vízesés felé", országszerte kevés aranyat, sok romot lehetett találni, viszont volt bőven kenyér-, zsír- és cukorjegy. Még korábban rendkívül szívre- hatóan hangzott az, hogy „Viszontlátásra, hadnagy úri", bár nagyon sok hadnagyot soha nem látott többé viszont senki: — az alacsonyabb rangúakró! nem is beszélve. Az egyik sláger révén arról a vitathatatlan igazságról értesülhettünk, mely szerint „Jaj, de jó a habos sütemény!". Ezenközben az ország lakossága jelentős részének a kenyeret is szűkén mérték. Havi 200 pengő fixszel valóban minden ember könnyen viccelt, hisz ez, ha jól sejtem, egy községi jegyző fizetése lehetett, ami a mai vb-titkároké- hoz hasonló beosztás volt. Ez utóbbi magyarázat a mai fiataloknak szól, az idézetek pedig azoknak, akik tegnapelőtt vagy még régebben voltak fiatalok. Utóbbiak — a lérfinépre gondolok — pohár bor mellett olykor szintén hajlandóak „nosztalgiázni". Ilyenkor felteszik azt a lelki szemüveget, melyen keresztül a régi újonckiképzés rohambarom őrmestere mókás kedélyű tréfamesterként elevenedik meg. Hallottam már nyolcvanon túl lévő aggastyánokat elmerengeni az isonzói régi szép szuronyrohamok fölött, szinte bizonyítva, hogy a „Csak a szépre emlékezem" kezdetű sláger szerzőjének némi igaza lehetett, bár persze nem volt. Aki előszeretettel foglalkozik történelemmel, az nagyon hamar rájön, hogy a múltba menekülni öncsalás. Még közepes fel- készültséggel is olyan rétegek hánthatók le az elmúlt időkről, melyek alól többnyire semmi szívvidámitó nem kerül elő. A nosztalgiahullámokra persze meddő dolog lenne olajat önteni, hiszen úgyse csillapodnak. Mégis, szeretnék már egy édeskés, sóvárgó slágert hallani azzal kapcsolatban, hogy milyen jó soruk lesz az unokáimnak. Nem bánom, legalább fele olyan jó, mint amilyet kivánok nekik... O. I. A világélelmezés napja Ebben az évben először, és ezután minden év október 16-án ünnepli a világ szinte valamennyi országa a világélelmezés napját. E dátumra azért esett a választás, mert 1945. október 16-án hozták létre az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetét, a FAO-t. Napjaink egyik legkritikusabb témájával, az élelmezéssel, a fenyegető és sok helyen fellépő éhínséggel foglalkozó irodalom könyvtárakat tölt meg. A világ. legjobb tudósai, szakemberei vizsgálták a reális tényezőket, fejtették ki véleményüket. Valamennyien arra a következtetésre jutottak, hogy a Föld potenciális bőséggel rendelkezik, és jelenlegi lakosságát képes len-: ne eltartani. Intézmények hálózatát teremtették meg, és olyan programokat dolgoztak ki világszerte, amelyek a falusi szegények és a v 1 osok nyomornegyedeiben élő százmillióknak az életfeltételeit megjavíthatnák. De mindezek nem változtattak azon, hogy az emberiség nagy része számára minden egyes nap kíméletlen megpróbáltatás, hogy a megélhetéshez szükséges élelmiszerek puszta minimumát megszerezhesse. A világélelmezési nap jó alkalom lehet arra, hogy a nemzeti és nemzetközi szolidaritást az éhínség, rosszultápláltság és a szegénység elleni harcban kiterjessze. A szolidaritásnak a nemzetközi együttműködés olyan konkrét formáiban kell kifejeződnie, amelyek minden akadályt elhárítanak, hogy a szegény emberek saját fejlődésüket megvalósítsák, s ezáltal közelebb kerüljenek az éhezés okozta gondjaik megoldásához. Az elmúlt évtizedek eseményei megmutatták, hogy a megtermelt javak mennyisége és az élelmiszerhiány kialakulása milyen szorosan függnek össze. Vitathatatlan, hogy a szegény néprétegek szenvednek először és legközvetlenebbül, ha bármilyen kedvezőtlen gazdasági időszak, természeti csapás sújt egyes régiókat. Ugyanakkor a nagyméretű, és hosszan tartó élelmiszerhiány valamennyiünket érint, mind gazdaságilag, mind politikailag. Tehát nem lehetünk közömbösek az élelmiszergondok és -problémák iránt. A Világbank az elmúlt évben felmérést készített és megállapította, hogy a világon 780 millió ember olyan szegény, hogy nincs módja elegendő élelmiszert vásárolni. Afrikában a dél- szaharai lakosság 70 százalékának, Indiában 66 százalékának, Mexikóban 42 százalékának nincs elég pénze ennivalóra. A világ élelmezési helyzete 1981. első felében bizonytalanabb és kritikusabb volt, mint az 1972—73-as világélelmezési válság óta bármikor. Ez a helyzet, különösen Afrikában, olyan aggasztó méreteket öltött, hogy tömeges éhezéssel kell számolnunk, és minden a jelenlegi termesztési időszak eredményeitől függ. 1952—62 között még évente 1,1 százalékkal nőtt a világban az egy főre jutó élelmiszertermelés, a következő évtizedben már csak 0,8 százalékkal, 1970—76 között mindössze 0,5 százalékkal. A rosszabbodás egyik oka a fejlődő országok népességének gyors növekedése. Ugyanakkor a fejlett országokban az élelmiszertermelés emelkedésének mértéke az évi 3,1 százalékról 2,3 százalékra esett vissza. Tehát a fejlődő világ önellátása úgy romlott, hogy a fejlett országokban az exportálható terméktöbblet sem emelkedett. A fejlődő országok élelmiszerigényének csupán külső forrásokból történő kielégítése a jelenlegi politikai és gazdasági helyzetben nem megoldható. Az élelmezési probléma megoldása elsősorban a fejlődő országok feladata saját termelésük növelésével, és a mezőgazdaságnak nyújtott nagyobb prioritás biztosításával. A világ nagy részében tapasztalható gazdasági hanyatlás, infláció és munkanélküliség, a pénzügyi instabilitás, valamint a fizetési mérlegek deficitjei, amelyek a bizonytalan élelmezési és mezőgazdasági helyzettel együttesen az 1980/81 -es éveket a második világháború utáni időszak legnehezebb • periódusává tették. A fejlődő országok számára az egyik kulcskérdés az élelmiszersegélyek megszerzése és annak mértéke. Ezek a segélyek nem tartónak lépést az alacsony jövedelmű országok növekvő igényeivel. A segélyszállítmányok 1980—81-ben alig közelítették, illetve közelítik meg a 9 millió tonnát, ami elmarad a minimálisnak megjelölt évi 10 millió tonnás célkitűzéstől. A fejlődő országoknak maguknak is tenniük kell, és nem is keveset azért, hogy gondjaikon enyhítsenek, illetve megoldják azokat. Felelős gazdaságpolitikával, átgondolt társadalmi és agrárreformokkal, a megtermelt jövedelmek ésszerűbb elosztásával elejét vehetik az egyre rosszabbodó helyzetnek. Egész országok, sőt régiók élelmezését aligha alapíthatják külföldi segélyszállítmányokra, élelmiszer-deficitjeiket a hazai termelés fokozásának szorgalmazásával kell megoldani. A Föld jelenlegi lakossága 4,3 milliárd fő, az ezredfordulóra 6 milliárdan leszünk, s akkorra az emberiság 90 százaléka a fejlődő országokban fog élni. Tehát a világ táplálásával kapcsolatos, megoldásra váró feladat nem is csekély. A fejlődő országok többsége számára a feladatok sora a társadalmi reformok, s azon belül is az agrártársadalom átszervezésével kezdődik. A falufejlesztés, földreform, mind olyan kérdések, amelyeket a termelésnövelésben való érdekeltség megteremtésével együtt kell megoldani. Ezekhez a keretet a nemzeti programok és stratégiák biztosítanák. Kidolgozásuknál a mezőgazdaságfejlesztésnek kell elsőbbsége^ adni, de fontos helyen szerepel a falusi lakosság életszínvonalának javítása, amely a nagyobb mennyiségű élelem birtoklását is magába foglalná. Ezekben a programokban és stratégiákban a társadalmi kérdések mellett a termelés fejlesztését elősegítő kérdésekre is koncentrálni kell, mint például az öntözés, talajerő-gazdálkodás és az infrastruktúra fejlesztése. Magyarország kis ország, de nagyobb anyagi áldozatvállalás nélkül is komoly segítséget tud nyújtani. A magyar mező- gazdaság szocialista átszervezése során szerzett tapasztalatok, szövetkezeti mozgalmunk, a mezőgazdaság-fejlesztés terén elért eredményeink mind élénken foglalkoztatják a fejlődő világ szakembereit. Szakértőinket, szakembereinket készek vagyunk rendelkezésre bocsátani, mind kétoldalú, mind pedig multilaterális alapon. A hozzánk érkező fejlődő országbeli szakembereket megismertetjük hazai eredményeinkkel, és programok, tanulmányok szervezésével segítjük adaptálni azokat saját viszonyaikra. A világélelmezési nap jó alkalom arra, hogy az év legalább egy napját teljes egészében e fontos világgazdasági és világ- politikai kérdésnek szenteljük. Az élelmezés kérdésének megoldása nélkül nem lehet nyugalom és béke Földünkön. E napon elgondolkozunk a problémákon, figyelmünket megoldásukra összpontosítjuk és ha erőnkhöz mérten ki is vesszük részünket, akkor minden valószínűség szerint közelebb jutunk a megoldáshoz is.
