Tolna Megyei Népújság, 1981. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-06 / 209. szám

A “rSÉPÜJSÁG 1981. szeptember 6. # Anyavállalat Folyamatas termékfejlesztés a Láng Gépgyárban Láng László pozsonyi mér­nök, a maii Budapest belváro­sában, akkor még a város pe­reme vo'lit, alapított egiy gép­műhelyt 1868-ban. A jó képes­ségű mérnök asailád tagja« vaS, majd később néhány segéddél 'kezdett dolgozni, szívós miun- kávall tört a' hírnév félé, amely egyben a1 gazdagodást is je­lentette. Az első időkben ma­lomiipari gépekét gyártottak, majd hozzáfogtak gőzgépek készítéséhez is. A műhélyt idő­közben — alig tíz évi működés utón — kiköltöztették mai he­lyére, a Váci útra. A gyár gya­rapodása úgy történt, miiint sóik helyütt: a szomszédban tönkrement egy üzem, megvá­sárolták. A Láng Gépgyár — amely­nek Dombóváron is van gyár­egysége — -a. századfordulón fogalommal vált. Licenc alap­jain 1905-ben jelentkeztek elő­ször a világpiacom gőzturbiná­val', azonnali díjat nyerték a párizsi Világkiállításon. S az el­ső sikert hamarosan követte az újabb: 1910-ben elkezdték a naigy teljesítményű — mint később kiderült — Igen meg­bízható dízelmotorok gyártá­sát. S ahogyan fejlődött ha­záikban az ipar, egyre több energiára volt szükség, ennek kielégítésére a gyárban meg­kezdték a nagy teljesítményű erőművi turbinák gyártását. Olyannyira egyeduralkodóvá váltak a hazai piacom', hogy jelenlegi például minden erő­műben Láng-turbina termeli oz áramot — közöttük nem egy több mint fél évszázada forog. Juhász János osztályvezető a gyár történetét mesélve külön hangsúlyozta: — A Lángban mindig az volt a törekvés, hogy az Euró­pában, a világon található legkorszerűbb termékhez mér­jük a* miénket, s nemcsak a századfordulón volt ez így, ha­nem' jélenlleg is. Istvánfy Lóránt igazgatási fő­osztályvezető kiegészíti: — Saját erőből olyan nagy­arányú fejlesztést hajtunk vég­re, hogy jövőre már atoméra- művi berendezéseket is tudunk gyártani. Persze, ebben az egyedi da­rabokat gyártó nehézgépipari üzemben vannak „apróságok" is. Például dlatollyabesűritő be­rendezés, meg paradicsom- feldolgozó gépegységek. A fő termék azonban a turbina. Egy-egy két évig készül, de százötven-, kétszázmillió, forin­tot is kopnak érte. Miután az ipari igény változott, fokozták a vegyipari és élél miszeri pari gépek gyártását, s ezzel egy időben, o hetvenes évek elején felhagytak a dizelmotor-gyár­tással. Már csak a működők­höz szükséges alkatrészeket — hajómotorokba például — gyártják. Alkalmunk volt a több, mint százéves gyárat megtekinteni. Láttuk azt a két épületet, ame­lyet még a századforduló ele­jén készítettek, de megcsodál­hattuk azt az óriási csarnokot is, amelyet ez év végén adnak át, s benne atomerőművi be­rendezéseket gyártanak majd. A gyár a mi, hazai, tolnai mé­reteinket tekintve lenyűgöző. Olyan hatalmas fémmegmun­káló gépek vannak, hogySzek- szárdon igencsak keresni kelle­ne akkora épületet, amelyik­ben el lehetne azokat helyezni. Az egyik marógépnek például akkora az asztala', mint egy tol­laslabdapálya területe. A tur­binafúrógép fúróját egy ember alig tudná átölelni. Persze ezt a szerszámot is, mint a mun­kadarabot, hatalmas daru - ötven tonna teherbírású - moz­gatja, embernek csak a drót­kötelet kell ráakasztani — min­den más munkát a gép végez el. Feltűnő módon nagy a csend ebben a hatalmas csarnokban, ahol igencsak szorgos munka folyik. A gépek okozta zajt ha­mar megszokjuk, ám a látvány­nyal alig-alig telünk be. Úgy Turbinalapátokat szerel egy munkás gondolom, kevés embernek adatik meg olvasóink közül, hogy közelről szemlélhessen egy gőzturbinát. Ezernyi lapátka van egy hatalmas tengelyre erősít­ve, mindegyik valamilyen mó­don útjában álJ a gőznek, s ennek következtében keletkezik a forgómozgás. Nemcsak a for­gótengelyen, hanem az álló­részben is ezernyi lapát van, te­hát amint bejön az iszonyato­san magas nyomású gőz, s amint veszít erejéből, a sűrű lapátoktól, az egyre a nagyob­bak felé áramlik. Tulajdonkép­pen nagyon egyszerű egy turbi­na, ám elkészítése igen bonyo­lult művelet, hiszen nagy tra­gédia származna abból, ha például az aJig két zsilettpen­génél nagyobb lapátocska ki­repülne helyéről. Ezért van az, hogy minden munkadarabot próbafuttatásra visznek egyik nagyvállalatunk laboratóriumá­ba. Ott meg tudják pörgetni még az ötven tonnás egységet is, percenként háromezer fordu­lattal, nagyobbal, mint majd azt az üzemi igénybevétel meg­kívánja. A termékfejlesztés itt, ebben a nagy gyárban állandó fo­lyamat, mondhatjuk azt is, hogy az alapításból ered. A leg­utóbbi hat éviben például fej­lesztési célokra több mint egy- milliárd forintot költöttek el. Csak így tudják a világpiacon is megállni helyüket. Olyany- nyira, hogy tucatnyi afrikai or­szágba ‘szállítottak már dato-, lyabesűrítőket, s szinte a Szov­jetunió egész paradicsomfeldol­gozó iparát Láng-'berendezé- sekkel szerelték fel — ugyan­akkor Finnországban több mint féltucat erőművet láttak el an­gyalföldi, Láng-turbinákkal. De dolgoznak gépeik Törökország­ban is. Jelenleg is csaknem fél­ezer szerelő van külföldön. A Láng Gépgyár létszáma egyéb­ként kétezer, igen sok közöttük a kiváló képességű mérnök, még több a nagy tudású szak­munkás. A termékékhez, sajátosságuk miatt, persze rengeteg acélt használnak fel. Egy 200 mega­wattos turbina például 25 mé­ter hosszú és öt méter magas! Érdemes arról is szólni, hogy a Láng a fővárosban, pontosabban Angyalföldön nemcsak fontos gazdasági té­nyező, hanem nagy politikai erő is. Itt a felsza'badulás előtt is igencsak erős volt a szak­szerveret, pártsejtek működtek, sőt a Tanácsköztársaság idején a Láin.g-igyári [munkások külön egységet adtak a proletárhata­lom védelmére. Ennek a gépnek akkora a munkafelfogó asztala, mint egy tollaslabdapálya | gyerekek sorra odatartották a tányérjukat. Az asszony, ' v talpig feketében, porciózta a levest. Aztán megszokott mozdulattal várt még egy pillanatig, merőkanállal a kezében. A negyedik tányérral senki sem jelentkezett. Magának már nem is szedett. A torka összeszorult. Le­hunyta a szemét. „Miklós, hol vagy? Ugye, csak elbújtál?" Már éjjel sincs nyugta a fiú zaklató hangjától. Zápor dobol az ablakon. A szeme nyitva, éjjel örökké nyitva. Azóta csak nappal tud aludni. A sötétség azonnal megtelik a hiányával. Pedig a másik három, a testvérei itt vannak... Miért nem lép tovább a fiú? Miért nem barátkozik velük? Miklós... „Ne, ne!" — kulcsolja könyörgésre a kezét. De mintha ő ott sem volna, egyre hallja éjszakánként. Részt követel belőle, osztozkodik a hiányában. Hogy lehet egy ilyen hangot kitiltani? A gyerekek mohán szürcsöltek. Nyúlánk, vékony fiú volt mind a három. Termetre az apjukat formázzák. De még másban is. Élnek-halnak a sportért. Miklós, a bátyó vitte közülük legtöbb­re. Még csak első gimnáziumba járt, és már állandó helyet kapott az iskolaválogatottban, ördöngös cselező volt, gyors, szemfüles és izmos. Ha birkózott, lekötötte a bal karját, fél kéz­zel teperte le ellenfelét. A kicsinek, Attilának mindenben a pártját lógta. A gombfocibajnokságban neki engedte át a csapatválasztás jogát. A gombok hátára ragasztott keskeny, zöld-fehér színű papirszeletkékre apró bolhabetűkkel irta rá a játékosok nevét: Mátrai, Albert, Dalnoki és így tovább. Attiláé a Fradi. Épp most telt le az egyhetes gyászszünet. Bekapták ebédjüket, s mint rendesen, egymás után kezet csókoltak édesanyjuknak. Elsőnek Attila, utoljára a legidősebb. Aztán bevonultak a szobájukba. Az asszony csak ült, ült, mozdulatlanul, egymagában, leve­gőben felejtett kézzel, egy hiányzó kézcsókra várva. A fiúk játékra éhesen kezdték fölszerelni az asztalukra fes­tett futballpályát. A falon házi sportújságjuk. Ormótlan fekete betűkkel rajzolták föl a nagy eseményt, hogy ma folytatódik a bajnokság, amely szeretett bátyjuk hirtelen halála miatt meg­szakadt. Az iskola sportújságja különkiadásban, vastag gyászkerettel emlékezett meg a halott fiúról. Attilától nyilatkozatot hoztak hőstetteiről: hányszor védte meg a verekedőktől, hogyan vágfa ketté zsebkésével a barátjától kapott stolverkot, hogy meg­felezhessék, s amikor már nagyon lázas volt, ráhagyta a sok fordulót nyert MTK gombcsapatot. Most Attila két garnitúrával szerepelt a bajnokságban. Az első mérkőzésen Kristóf „Dózsa" csapata volt az ellenfél, Nor­bert bíráskodott. Megindította a meccset. A sípszó behallatszott az ebédlőbe. Az asszony összerezzent. Már majdnem elbóbiskolt ott az asztal mellett. Ebben az el- meritő ködgomolygásban hallani vélte a Miklóstól megszokott „Hajrá!" kiáltást. Belülről szivta az elhagyatottság. Az ura ma utazott vissza a csapatához. Szívós, öreg játékos. Jövőre már edző lesz. Megy tovább az élet. A fiai folytatják az ebéd utáni játékot. Mindenki folytatja. Valójában még ő is. Végzi a megszokott dolgát, lemegy az utcára, beszél a szom­szédasszonnyal, főz, ebédet oszt... De az övé mégsem ugyanaz. A folytatásban mozdulatlan, a szavaiban néma. A halál el­vitte a holnapot, a holnapok fényét. Dékány Kálmán: Mindig keresnek valakit Az álmot, az álmok melegét. A szíve halkabban ver azóta. Kisfiam, kisfiam! — Gól! — A rikkantás, a játékszoba hangja belenyilalt. A fiúk először játszanak nélküle. Megrándult. Valahol bent ütés érte. Egy másik kiáltás az árnyék lopakodó révületéből. „Miklós, gyere elő! Ugye, csak elbújtál?"... Sötét, ellenséges indulat áradt szét benne. Meg­nevezni nem tudta, csak részben hasonlított az ismerős anyagi féltéshez, amely lelkének élő másaival forrasztotta össze. De ez egy emléket zárt igy magába, egy sebet, egy elvesztett ál­mot — a legsajátabb fájdalmát.. S a legbenső tulajdonának, gyászának szentélyébe tolakszik bfe az a kölyök. Nap nap után beállít. Mindig ugyanabban az áfában, mint a régi délutáno­kon, ugyanabban a javított, elsAirkült térdnadrágban. Nem szól, nem kérdez, csak leül a sarpkba. Ott gubbaszt, a szeme ide-oda jár. Aztán egyszerre, mintha kábulatból ébredne, el­kéri Miklós zsebkését, a tenyerén tartja, s nézi: „Igen, Nelli néni. Ezzel vágta ketté azt a karamellát". Sípszó hasított a csöndbe. Nem birta hallgatni, most sem­mit, ami löllűtött izgalmukból odaátról beszüremlik. Azelőtt mosolygott rajtuk. Fütyülnek — a gomboknak; mint az igazi meccsen. Betapasztotta a fülét. — Sutt! — kiáltotta Attila a balösszekötőre, a tizenhatoson, s a gombot leszorított körömmel neki pattintotta a labdának. A lövés elsuhant a jobb fölső kapufa mellett, az emeletes Természetesen az ilyen óriáso­kat alkatrészenként szállítják rendeltetési helyükre. PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: CZAKÓ SÁNDOR bekkek fölött. Hajszálon múlt az egyenlítő gól. A kapus való­ságos gombtorony, de az ellenkező sarokban állt. Norbert az órájára pillantott, majd hosszan sípolt, s vigyázz állásba merevedett. A testvérei azonnal követték példáját, ahogy megállapodtak, hogy egyperces néma tiszteletadással adóznak a bátyjuk emlékének. Norbert már fogalmazta gon­dolatban a tudósítást a gyászszünet utáni első játéknap ese­ményeiről a legközelebbi lapszámba. Az anya egyre elkinzottabb lett. Minden érzése, minden ideg­szála tiltakozásra ingerelte. Ki ellen? Mi ellen? Erről azonban nem tudott magának számot adni. Elborult lélekkel a bensejé- be zárva kiáltozott: — Azonnal hagyjátok abba! Megértettétek? Nincs folytatás! Ekkor csöngettek. Fölpattanva nyitott ajtót. A térdnadrágos fiú volt. Talán erre várt? Ilyenkor szokott be­állítani. Csak az önkívület, az agy velőláz tartotta itt éjjel­nappal a betegágy mellett, haza se lehetett kergetni. Most rebbenetlen tekintete ráakaszkodik. Kiszakadt belőle a tiltakozás: — Mit akarsz?! A fiú megzavarodott. — Miklós... — Nincs! — csattant a hangja. — Te is tudod! A fiú összerezzent. Megnyirkosodott tenyerét a nadrág­szárába törölgette. — Nelli néni, ne tessék haragudni — hebegte. — Az a há­rom nap. Semmi baja sem volt... Nem lehet elhinni. Elmozdult, be akart lépni, de az asszony már-már sikoltozva föltartóztatta. — Nem, nem, nem! — és becsapta előtte az ajtót. Bent ledobta magát a díványra, arcát a diszpárnába fúrva rángatódzott. Már megbánta és visszahívta volna a fia barátját. Sirás foj­togatta a torkát, de a könnyei nem eredtek meg. A díványrugó tompán megperdült a párna, az arca alatt. Fölült, ölbe ejtett kézzel, kiégetten, rettenetes fáradtan meredt maga elé. Attila jött, s ö képtelen mozdulni. A kisfiú az asztalfiókban kotorászott. — Édesanya, jött valaki? — Senki, kicsim. — Csengetést hallottam. — Attila pótgombot halászott ,e/ő a Hókból. — Igen — mondta az asszony bágyadtan. — Kerestek valakit. A kisfiú kipróbálta a gombot. — Miért tévednek annyiszor? — mondta csak úgy odavetve. — Nagyon furcsa. Mindig keresnek valakit.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents