Tolna Megyei Népújság, 1981. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
1981-09-27 / 227. szám
4 "nEPÜJSÄG 1981. szeptember 27. Muzsikáló ifjúság A tanulás tárgya: a zene Mór a dombóvári zeneiskola több más intézménnyel együtt kopott helyet egy Bezerédj utcai épületben, nem nehéz itt a tájékozódás: az egyik irányból trombita hangja veszi semmibe a csukott ajtót, máshonnan zongoraalklkordok szűrődnek ki a földszinti folyosóra. Az utóbbi hangok félé indulok, s így először Solymosy Franciska tanárnővel ismerkedem meg. — Három éve tanítok a zeneiskolában — mondja —, akkor végeztem el a Pécsi Művészeti Szakközépiskolát. Szép foglalkozás ez számomra, mert szeretem a gyerekeket is és a zenét is. Kopogtatás után nyílik az ajtó, tanítvány érkezik. Újváry Gellért, az általános iskolában ötödikes, s egy éve kezdett zongorázni. Kissé elfogódottan ül a pianínóhoz, aimi érthető, hiszen produkcióját most nemcsak oktatója hallja. Am a lámpaláz gyorsan múlik, amiben. biztosan sokat segít Solymosy Franciska: kedves szóval kérdez, magyaráz, s a fiúnak önbizalmat ad a vállára tett kéz is. S aztán szinte már csak ketten vannak a helyiségben. Tisztázódik a zenedarab előjegyzése, az, hogy mit is jelent a négy kereszt, milyen az ütemezés, s a mérőfütések után felcsendül a zene. Később a kottán jelzés: Da Capo el Fine. — Mit jelent ez? — kérdezi a tanárnő, majd Gél lért kezébe ad egy zenei miini-lexikont, hogy keresse ki a kifejezés magyar értelmét, amely utasítás ismétlésre, a. dallam elejétől kezdve. A kis ujjak néha még bizonytalanul mozognak a billentyűkön, de hát még a tanév elején vagyunk, s Gellért a hat évig tartó zeneiskolai tanulmányok első részében. A következő tanuló, Hódosi Ágnes már magabiztosabb, hiKis dobos és nagy dobok szén itt negyedikes, az általánosban pedig hetedikbe jár. A tanárnő „csiszolja" a kislány előadásmódját: — A kötőív „Á"-ig tart... felemeled a kezed... Jobban ügyelj az ujjrendre... Most crescendo, erősíts egy kicsit! — hangzanak az instrukciók, amelyek nyomón olyan „titkok” tudója lesz Ági, amilyeneket sok felnőtt sem ismer. A pianínó felett két arckép, amelyek alá — ellentétben a szoba falain elhelyezett más portrékkal — nincs semmi írva. Szü'kségtelén lenne, Bartókra és Kodályra enélkül is ráismernek az ide jövő. gyerekek. Máriás János igazgatóhelyettes arról tájékoztat, hogy az 1971. óta önálló zeneiskolában jelenleg mintegy kétszáz általános és középiskolás tanul. Kezdetben főként a zongora iránt volt nagy az érdeklődés, de ma már hegedű-, cselló-, fuvola-, klarinét-, szaxofon-, trombita-, vadászkürt-, harsona-, tuba- és doboktatás is folyik itt. — Évről évre többen jelentkeznek — mondja az igazgatóhelyettes —, az idén sajnos 15—20 olyan gyereket is el Jung Mihály hangszerével kellett utasítanunk, aki megfelelt a követelményéknek. De így is túlóráznak az oktatók, s a helyiségek száma pedig, szűkös. Bánfai Zoltán, Soltész Rezső és Kővári László szinte „elvész", ha leül a dobfelszerelés mögé. Tanáruk, Pápai István — aki a felnőtt- és úttörőzenekar vezetője is — kitartó türelemmel oktatja őket: itt egyszerre összehangoltan kell tudatosan más-más mozgást végezni mindkét kézzel és mindkét lábbal. — Nem könnyű ez — mondják a gyerekek, akik ennék ellenére élvezettél és nagy koncentrálással olvassák le tennivalóikat a kottákról. — Mi a véleményetek a tánc- dalokról? — Azok is szépek. — Van különösen kedvelt beat-együtteseték? — Nem együtteseket szeretünk, hanem a jó, ritmusos és dallamos muzsikát - 'hangzik a válasz. Egy „fiatalember" éppen a hangszerét veszi elő a tokjából. — Hányadikos vagy?- ötödikes, itt pedig második éve tanulok trombitálni.- Miért ezt a hangszert választottad? — Tulajdonképpen hegedülés- sel kezdtem a zenetanulást, de azután nagyon megtetszett a trombita1. Hát ezért — válaszolja Jung Mihály. A kétszáz gyereket 11-en oktatják Dombóváron., oz igazgatói irodában számos oklevél bizonyítja e fáradozás eredményét, amely persze tehetséges tanítványokhoz és sok-sok szorgalomhoz, gyakorláshoz kötődik. Sikeresek a növendékhangversenyek, a tanszaki meghallgatások, s o legutóbbi tanévet követően három itt tanult fiatal jelentkezett a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába. Szép siker: mindhármukat felvették. Szóltunk mór a tantermek szűkösségéről, de igazságtalanság lenne az úgynevezett tárgyi feltételeket említve nem venni észre a jót is. Ugyanis a dombóvári zeneiskola tanulói - a zongoristákat kivéve — Közönséges, minden boltban kapható inkacsikkvitlára lett volna szükségem. Elcaplattam a legközelebbi ABC-be, hogy vegyek egy tucatot. Hiába fürkésztem azonban a regálokat, sehol semmi. A polcok közt feltűnés nélkül őgyelgő, vizslaszemű kartársnö arról biztosított: a raktárban sincs. Az üzletvezető megnyugtatott: talán a jövő héten kap. Nem kapott. Egy hónap múlva sem. Más boltokban sem találtam. Az egyikben kértem a vásárlók könyvét. Készséggel hozták. De megjegyezték: a bejegyzéstől még nem lesz se inkacsikk, se vitla. Mondtam, majd meglátjuk. Megláttam. Hónapok múlva sem kaptam inkacsikkvitlát. És a panaszomra se érkezett válasz. Amikor ezen fölháborodtam, egy megértő üzletvezető bizalmasan megsúgta: semmi okom a türelmetlenségre. Mert a panaszok intézésének megvan a maga szolgálati útja és időbe telik, míg a panasz olyan fórumhoz jut, ahol intézkedhetnek is. No, ennek én utánajárok, gondoltam. Először vállalati szinten foglalkoztak a panaszommal. Homlokráncoló kartárs följegyzést készített a bejegyzésemről Fejcsóváló előadónak, aki fölterjesztette Hümmögő osztályvezetőhöz. Ejha főosztályvezető már ügydarabot készített Nodeilyet igazgatóhelyettesnek, aki áttette Hejjajj igazgatónak. Ő átiratot szerkesztett a minisztériumnak, de előbb aláíratta Nahát vezérigazgatóval. A minisztériumban Ejnyebejnye referenssel kezdődött a szolgálati út, aki Nono főelőadónak referált. Tőle Attóltartok tanácsoshoz került az akta, majd Lehetbennevalami főtanácsoshoz, aki Hűha főosztályvezetőnek küldte meg döntés végett, ó azonban nem vállalta, hogy olyan horderejű ügyben, mint az inkacsikkvitla-hiány, határozatot hozzon, ezért továbbküldte Ezbizonygond miniszterhelyettesnek. Nála véget ért a szolgálati út, de kiderült, nincs hatásköre a döntéshez. Lévén, hogy a gyártás nem a kereskedelemhez, hanem az iparhoz tartozik. Illetékesség okából hát áttette a panaszomat a társminisztériumba. Ott ugyancsak jól kidolgozott szolgálati út volt Szemöldökrántó iktatókartárstól Vannakmégnehézségek államtitkárig. Nála kiderült: ő sem illetékes. Mert az inkacsikkvitlát nem az ipar, hanem a szolgáltatás gyártja. Hogy ne legyek hosszadalmas: elég tekervényes úton, de eljutottam a retymetyütyürkei Kelletteznekünk Tsz Valamibőlélni- kell melléküzemágához, ők gyártották az inkacsikkvitlát. Gyártották, mert amikor tavaly egyesültek a 7álánigyjobb!esz Tszszel, akkor az új elnök beszüntette a melléküzemet. Az elnök azt tanácsolta: írjak beadványt a szövetkezeti központhoz, indokoljam meg alaposan, hogy a hatékonyság, a termelékenység növelése és az importkiváltás érdekében milyen nélkülözhetetlenül fontos az inkacsikkvitla és kérjem a melléküzem újjászervezését. Óvott azonban a túlságos derűlátástól, azt mondta, ha el is fogadják netán a beadványomat, ne reménykedjem gyors elintézésében, mert a szövetkezeti központnak előbb engedélyt kell kérnie a minisztériumtól és annak megvan a maga szolgálati útja, nemkülönben annak is, hogy ők újból melléküzemet létesíthessenek. Mondtam az elnöknek: tudom, hiszen másfél évbe telt, míg a szolgálati úton eljutottam hozzá. És az fix, hogy én még egyszer nem megyek végig ezen az úton. Mindezekért elhatároztam: bármilyen fontos az infláció begyűrűzése elleni küzdelemben, és a hatékonyságot növelő innovációban az általam gyártott apappurinkaszikvizincsikvízakva, én beadom az ipart, nem mérgelődöm tovább az előállításához nélkülözhetetlenül szükséges, tizfilléres alkatrész, az inkacsikkvitla beszerezhetetlensége miatt. Dacos elhatározásomat tett követte, műhelyemet fölszámoltam, és harzi kanárikat tenyésztek benne. Mellékfoglalkozásban, mert állást is vállaltam. Persze, többet jövedelmezett az apapurinkaszikvizincsikvizakva, de az állásomban sem keresek rosszul. Ráadásul tiszta, szép, elegáns munka. Dolgozószoba pálmával, bársarokkal. Olyan titkárnővel, hogy Misziznek szólítja a Hilton pincére, amikor a kicsike ott referál nekem a villásreggelinél. És persze: kocsi, sofőrrel. Beilleszkedtem ugyanis a szolgálati útba. A szövetkezeti központban két hete én vagyok a Leszezmégigyse főosztály vezetője. HOMORÖDI JÓZSEF Solymosy .Franciska tanárnő Havlicsek Melinda zongorajátékát figyeli Vasas Veronika fuvolázik tanára, Huber Ferenc instrukciói alapján hangszert kaipnak itt, s a tandíj szinte jelképes öszeg: egy félévre a tanulmányi eredménytől függően mindössze 100—250 forint. Vasas Veronika „B” tagozatos a zeneiskolában, ami őzt jelenti, hogy zenei pályára készül. Négy éve tanul fuvoláim, s mivel az általános iskolában hetedikes, nemsokára eldől: hol tanul tovább. A zenei pályára való jutáshoz tanára, Huber Ferenc segíti, akinek a növendékek sikere éppúgy szívügye, mint az iskola valameny- nyi tanárának. iBúcsúzóul ismét 'bepillantunk abba a helyiségbe, ahol Solymosy Franciska tanít. Most éppen Havlicsek Melinda játékát hallgatja és értékeli. Melinda és sok itt tanuló fiatal lőhet hogy nem lesz zongoravirtuóz, zeneművész, az azonban biztos, hogy zenét értő, zeneszerető marad a későbbiekben is. S e gyerekek zenei műveltségük révén sok-sok olyan örömre, szép élményre bukkannak majd, amilyenekhez a dombóvári zeneiskola lévén jutnak. V. Z. Fotó: Magyarszéki Endre. KARATE Még ma beiratkozom egy karatétanfolyamra. Ugyan nálunk kiváló a közbiztonság, de azért vannak még erőszakos cselekmények. Hogyan függ ez össze a kariéval? Nagyon egyszerűen. Több filmet láttam a közelmúltban, amelyek azt mutatják be, hogy egy jól képzett karatés sikerrel veheti föl a küzdelmet több felfegyverzett ellenféllel is, nem is beszélve a fegyvertelenekről. Lassított felvételek mutatták be, amint az egyik támadót tarkón, a másikat vesén, a harmadikat bokán rúgta egy karatébajnok, s közben még arra is volt ideje, hogy egy negyediknek balegyenest vigyen be a torka közepére. Mindezen mutatvány végzése közben jobb kézzel öt vastag cserépdarabot zúzott rapityára. Nem csoda, hogy megfogalmazódott bennem, amit már föntebb közöltem: jelentkezem egy karatétanfolyamra. Az ugyan mindvégig gyanús volt nekem, hogy továbbra is tehetetlen vagyok az ellen, ha egy karatéilag jól kiképzett huligán támad meg az aluljáróban. Akkor ugyanis nincs mese, éppúgy elláthatja a bajomat, mintha nem csináltam volna végig a karaté- tanfolyamot. Mindezt elmondtam egy karatéedzőnek. Azt mondta, erről szó sem lehet, mert a karate nemcsak a fortélyos ütésekre taníts hanem arra is, hogy ne támadjunk a gyengébbekre, ne alkalmazzuk velük szemben tudományunkat, már csak azért sem, mert e sportág legerősebb és megfelelő helyre mért ütései akár halálosak is lehetnek. így aztán mégiscsak beiratkoznék karatétanfolyamra, szelíd lelkemnek semmi kifogása sincs az ellen, hogy ne bántsam a gyengéket, s ne éljek vissza karatétudományommal. Persze aggályaim megint felhorgadtak, mert eszembe jutott, hátha az a rosszindulatú huligán nem ennél a karatéedzőnél tanult, vagy ha ennél tanult, de a karatéedzések közepette megerősödött akaratával legyőzi e sportág által beletáplált humánus gondolatokat, s fortélyos hókonvágásaival kezdeményezőként lép föl az aluljáróban, ha nem adok neki egy bélást mozira. Egyszóval nem vagyok mentve az efféle alakoktól, karaté ide, karaté oda. Végül mégiscsak jelentkeztem karatétanfolyamra. Az egyik filmen ugyanis láttam egy jelenetet, amelyben az egyik karaté- versenyzőt társa hasba rúgta, arcba térdelte, nyakszirten vágta, gyomron ütötte, s ez a szenvedő félnek meg sem kottyant. Ez kell nekem! Lehet, hogy nem sok kárt teszek majd támadómban, de halálra bosszantom majd azzal, hogy a szemébe röhögök, miközben laposra ver. GŐZ JÓZSEF
