Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-09 / 186. szám
io Képújság 1981. augusztus 9. Gulay István: CSÖND í:v.:K] agypapa a hintaszékben ttj ült, kezében újságot tcn- tott, de nem olvasott, te- kintete papiit szántó u|- jain pihent. A körmei eiósen szarusodtak, a bőre száraz volt. kráterszerű pórusairól (elidézö- dött benne a tavasszal szántott határ, amikor a göröngyük, mivel nem szíttá őket szét a fagy, kemények, mint a szikla. Nem eszébe jutott ez, hanem szinte a szemébe ötlött a szántás, mert hamarabb tűnt fel előtte valaminek a képe, mint a neve, vagy ezzel kapcsolatos gondolata. Keskeny, kissé kegyetlen arca, szemére Iiffenő szemhéja nem sejtette azt a mérhetetlen rá- érősséget, kornótosságot, tanakodást kedvelő természetet, amiről ebben a kisvárosban oly igen jól ismerték. Az. hogy most ült, ellene szólt valódi tulajdonságainak. összeláncolt homlokkal, élesen nézte az ujjait; azt hitte volna az ember, van annyi nyers indulat benne, hogy ha kell (mert megmarta egy mérges kígyó vagy katonának vinnék különben), könnyen lecsapná bármelyik ujját baltával. De megvolt mind a tíz ujja. Az is rideg természetre vallott, hogy soha semmilyen állatot nem tartott maga mellett, sem a feleségének, sem a fiának, majd később az unokájának nem engedte meg, hogy házhoz szoktassanak kutyát, macskát vagy sündisznót, az utóbbit azért, mert úgy horkol, akár egy ember. Galambot sem tartott a padláson, cinkének sem akasztott ki szalonnát. Nem ragaszkodott semmihez és senkihez, kivált a hasznot nem hozó dolgokhoz, állatokhoz, tárgyakhoz. Az emberekhez sem. A szokásait sem szerette, pedig voltak olykor neki; egy időben a szemétbe dobta a zsebkendőjét, ha megtelt, nem engedte kimosni, később meg nem fésül- ködött. Az emberek rendszerint szeretnek a szokásaikról fecsegni, ö fecsegni sem szeretett. A szokásait meg, ha voltak is ide- ig-óráig, utóbb elhagyta, hűtlenül, egykedvűen, nem gondolt rájuk soha többé. Néha valósággal tutyimutyinak mutatkozott, mindenesetre inkább csak őrjítően akkurátus volt, semmint az ábrázatának megfelelően hideg eszű, orbáncos kedélyű. A városban nagyjából mindenki ismert mindenkit. Vagy u háborúból (akkor sokan összeismerkedtek), vagy még az iskolából, vagy mert olyasmi történt az illetővel, amiről beszélni szoktak az emberek. A nyomorékok egy ilyen kisvárosban nem tudtak elbújni a kíváncsiság elől, nékik még a gatyájukba is belenéztek, mondván, o nyomorék férfi is férfi. A csél- csap asszonyok, nagytermészetű férfiak közismertek voltak. Ugyanígy a rabiátus természetűek (akik verték az asszonyaikat) és a duhajok. Nagyapának jószerével nem is volt története, ha netán ő került szóba valahol, legtöbbször a vörös kakasát emlegették. Volt ugyanis régen - harminc negyven vagy ötven évvel ezelőtt? — egy ve- lekedős kakasa, aki, ha belépett valaki a kapun az udvarba, rátámadt, ki akarta verni az éikező szemét, belevágta a csőiét a hátába, feje búbjába. Nagyapa husángot támasztott a kerítésnek az utcán, a kapun kívül, hogy ha jönnek hozzájuk, megvédhessék magukat a kakastól. Alattomos jószág volt, settenkedve némán, lábait lopakodva, óvatosan rakva előre, meglepetésszerűen rohamozott. Azt tanácsolták nagyapónak, vágja le, egye meg a kakast, úgy taitották, különlegesen jó leves lenne belőle. De ő addig- addig tanakodott, levágja, ne vágja le, míg arra jutott, meghagyja, mivel a tyúkok nagyon elégedettek vele. S elvégre a kakasnak a tyúkoknak kell megfelelni, nem neki, mondta. Ez róvallott. A természetére. A jellemére. Megtartotta a kakast évekig, addig bot támasztotta az utcafronton a kapufélfát. Aztán valaki agyonverte a kakast. tgzörrent az újság a ke- flkj zében. Az ajtó felé pil(ontott, de nem jött sen- ■ -.. J ki. léptek koppanása sem hallatszott. A fia otthon volt, de nem az öregházban fakóit, hanem a mellé épített új épületben. Ez a megrezzenés szokatlan volt. Nagyapa soha senkit nem várt, látogatói ritkán akadtak. Talán az újság tette, hogy megcsúszott az ujjai közt. özvegyemberként szokott rá az újságra, amikor, bár tudott volna dolgozni, de felhagyott a munkával. Az újságot a házhoz hozza a postás, naphosszat ült igy az ablak mellett,' a kezében tartva és nem hiányzott neki senki. Egy nap talán, ha két gondolata volt, vagy annyi sem. Legfeljebb egy délután és egy délelőtt; rendjén is volt ez igy, hiszen a gondolatok meggyötrik az embert, bármily csekélyek vagy sekélyek. Apró gondolatokkal, mondjuk azzal, hogy hónapról hónapra erőtlenedik, felesleges vesződni, a nagy gondolatok meg századokon ót érnek puszta felismeréssé, addig csak a megszállottak viaskodnak velük, illetve magukkal, hogy kicsikarjanak valami napnál világosabb eredményt. Nagyapa az újságot is azért szerette, mert nem kiabált, olvass el! Egy újságban nincs semmi izgágaság, semmi ellen nem tiltakozik, sem mit nem követel. Ha követel vagy tiltakozik, sem történik semmi, ha nem olvassa az ember. Viszont kellett neki valaki, illetve valaki helyett (a felesége helyett) valami, amivel együtt lehet élni anélkül, hogy bármire kényszerítené. Nagyapa kilencvenedik évében volt, sok disznót meghizlalt életében, sok csirkét megevett sütve, mit jelenthet neki az a pár nyomtatott sor az újságban a törökökről, az amerikaiakról, a románokról? Mindig voltak törökök, amerikaiak meg románok. Ha egy török, egy amerikai vagy egy román annyi sült csirkét megeszik, mint ő, akkor esetleg kíváncsi lesz rájuk. Akkor is minek, hiszen miben különböznek tőle? Nagyapának az újság arra kellett, hogy megakadályozza gondolatai csörtetését. A vaddisznó csörtet olyan erőszakosan ót a bozóton,' mint az öregemberek gondolatai egy szoba csöndjében. De hát aki olvas, vagy legalábbis úgy tesz, mintha azt tenné, nem gondolkodik, mert el van foglalva. Öt az is elfoglalta, hogy kezében tartja az újságot. Lehetséges, hogy azért hizlalta egész hosz- szú életében azt a tenger sok sertést, azért tartott annyi baromfit, azért evett annyi sült csirkét, hogy addig se törjenek rá a gondolatok? Azért vált természetévé a ráérősség, azért dolgozott olyan módszeresen, szinte mániákusan, azért tanakodott jelentéktelen, hétköznapi dolgokon is, mert addig, amíg ezekkel foglalatoskodott, csönd volt a fejében, lelkében? Tény, hogy nagyapával nem történt soha olyasmi, amiről mesélhetett volna a fiának, vagy elszórakoztathatta volna az unokáját. Arról a kakasról meg elfelejtkezett. Szerette az újságot, bár inkább csak a szagát ismerte. Gyorsan elrepült vele az idő. Ha délben átjött a fia, menjen át hozzájuk, mert asztalon az étel, örömmel nyugtázta, hogy eltelt a délelőtt. Átcsoszogott a másik házba, a nagy házba, a fiáéba és főleg levesevés közben magának némán, jóleső- en kuncogott. Csak a szeme nevetett és nem is gondolt semmire, csak az a jó érzés, amit az idő könnyű múlása okozott benne, melegítette a bensejét, csillant meg a szemében. Ha kérdezték, felelt, néha önkéntelenül megszólalt: „Jó meleg leves!" vagy „Jó puha a kenyéri”, mert a levest is kenyérrel ette. A fia ilyenkor izgágán visszaszólt: „Jó hót! Miért lenne hideg?!” vagy: Puha hát! Gondolta, hogy szárazai adunk?!” Visszacsoszogva az öreg házba egy szempillantás alatt elfelejtette, hogy egyáltalán ebédelt. lUf* székébe telepedett, ke§ zébe vette az újságot, de nem a betűkre, inkább ■ . . az ablakon túlra, az utcára bámult. Becsapta magát, hogy olvas, ezért aztán nem nevezte meg magának, mit lát az utcán. Kétfelé nem lehet figyelni. Most is kibómult: nézett, mégsem nézett; látott mégsem látott. És közben újságot olvasott, pedig nem is olvasott. Monostori csendélet TAKATS GYULA: Élő rétegtan Erdők, szőlők, mezők és lejjebb mór kertek palaszín sora. A rét vékony s a láppal s náddal egymáson élő geológia. Élő rétegtan: nőve, fogyva, még talpon, mint tavasszal te. Készül az óriási számsor kezünk tapintó képlete. Szemem előtt az égeres alatt tőzegbe nőttek a halak. Kifogta a sötét iszap sarkam alatt és dong a mély idő. Zöld szittyó-szőrökkel kinő s rá éles pengékkel süt a nap. Amíg az emlékezetből hagyomány lett Negyven éve halt meg Babits Mihály Observator (Figyelő) ái-------------------------- névvel 1934ben Müller László Szekszárd és nagy emberei címmel cikket írt az akkor második évfolyamát élő Tolnamegyei Hírlapba. „Már jó ideig töprengek, miféle okok játszanak közre, hogy Szekszárd távolról sem becsüli meg úgy a maga nagy embereit, mint ahogyan például Szeged megbecsülte Móra Ferencet. Pedig Szekszárdnak nem is egy Mórája lehetne. Móra tudós, költő, és publicista volt egy személyben. Szekszárdon itt van tudósnak Hollós dr„ költőnek Babits, és publicistának Leopold Lajos. Ország-világ előtt ösmert és megbecsült nevek, csak éppen Szekszárdon nem jutott még eszébe senkinek, hogy egyszer egy jubileumukat megünnepelje, egyszer meghívja őket egy előadást tartani, egyszer dokumentálja, hogy van valami köze hozzájuk, és örül a szerencsének, hogy itt születtek. Ugyan kinek van több oka büszkélkedni a másikkal: ne- kik-e SzeksZárddal, vagy Szekszárdnak velük?” Elgondolkoztató sorok. Nemcsak a megye liberálisabb lapjának gondolatait tükrözik, hanem mindazokét, akik szerettek volna tenni azért, hogy ne csupán az kösse a megye székvárosát szülötteihez, ami esetleges és véletlen, ne csak adat legyen a lexikonokban a tény: itt születtek. A két világháború között azonban erre kevés példa akadt. A megyei sajtó és közélet — tisztelet a gyér számú kivételnek — szinte semmit (em tett azért, hogy értse és értékelje a művet és az embert. A Tolnamegyei Újság — kormánypárt szócsöve — szűkszavú híradásaiban említi néha, árként hömpölygő fűzfapoéták tömege mellett (vagy helyett) egyetlen egyszer sem jutott hely Babits-versnek, a dicsérettel ugyancsak szűkölködő tudósítások mindössze néhányra tehetők — negyed század alatt. A Tolnamegyei Hírlap Babits születésének ötvenedik évfordulóján már tudja, mit köszönhet az européernek: „Babits Mihály, bizonyára sok keserűségen át, ma eljutott odáig, hogy nagyságát sem jobbról, sem balról vitatni nem lehet. És amikor író odáig érkezik, akkor kezd mellékes lenni, hogy művének szellemét miféle politika érzi magához közelébb. (...) Sem hely, sem alkalom, sem az én pennám nem alkalmas Babits Mihály irodalomtörténeti helyét kijelölni. Nem is ezt akarom. Csak felhasználom ezt az alkalmat, megköszönni szülővárosa nevében is, amit Szekszárdról való elindulása óta a magyar irodalomnak, sőt európai irodalomnak adott. És megköszönni, amit csak úgy mellékesen, költészetének annyi tömérdek színe között, a szekszárdi szőlődombok és pincék hangulatából belopott a magyar költészet örök színei közé.” Ez a fajta alázat és megbecsülés hatja át azután a megyében ugyancsak e lapban megjelent nekrológ szövegét is. Nem volt olyan nagyszabású, mint a néhány nappal később megjelent Tolnamegyei Ujsóg- beli, de elmondta: „Nekünk, tolnamegyeieknek, külön fájdalmat jelent Babits Mihály elhunyta, mert hiszen a modern irodalom legjelesebbje, a kitűnő és elismert műfordító Szekszárdon látta meg a napvilágot”. Jutott hely annak kifejezésére is, hogy „annyi igaz értékkel ajándékozta meg a magyar irodalmat” és jól érezték: „az örök humanista egész irónemzedéket nevelt fel". Szek- szárddal való kapcsolatát pedig jó szándékkal igy jellemzik: „Bár életének javarészét a fővárosban éli le, sohasem feledkezett meg szülővárosáról, hol Édesanyját haláláig gyakran meglátogatta, igy legutóbb a múlt év folyamán, sőt, itt kezdi meg Dante isteni színjátéka (!): Purgatórium c. kötetének műfordítását is, melyről a bevezető sorok tanúskodnak”. Ha ezzel párhuzamba állítjuk a Tolnamegyei Újság összeollózott, a kisajátítás leplezetlen szándékával írott nekrológját, könnyen észrevehetjük: bár verset írattak a „csak szekszárdi” költő Bodnár Istvánnal, bár adatgazdag életutat igyekeznek bemutatni, saját korlátáikat nem tudják átlépni. Nagyfokú ízléstelenség volt például, ahogy az olasz díjjal kapcsolatos eseményeket így írták le: „Mikor 1940-ben neki ítélték Dante-forditása elismeréséül az 50 000 lírás sanremói (!) díjat, hosszas habozás után mégis rászánta magát, hogy elfogadja az olasz meghívást és családostul elmegy San Remóba. San Remóban Babitsnak nagy ünneplésben volt része, szónoklattal üdvözölték, mgga is szónoklattal felelt rájok, de az ünnepi bankettokon hozzá se mert nyúlni az ételhez, mert attól félt, hogy megakad a falat a nyelőcsőben, mint az egyszer már megtörtént vele. Valósággal végigkoplalta a lakomákat". És mindez nem volt furcsa abban a lapban, amelyben a sikert az anyagi siker, a kint pedig a terített asztal melletti éhenmaradás jelentette. Néhány szómmal később már azt sem röstellik leírni: „Irodalma akkora sem lesz most tán, mint amilyen kevés ma Ady-é, de a mai idők a tettek, az akarat ideje, s nem a szemlélődéseké, elmélkedéseké”. Milyen tetteké? Mindenki tudja: 1941 őszén vagyunk . . . — szerencsére a fenti cikk írója vaskosát tévedett — az első döbbenet után az egész ország érzi már, kit veszített el. Gál István akadémiai előadását, nem sokkal utána a Babits emlékest követi, ahol Illyés Gyula előadása után olyan neves művészek léptek föl, mint Abonyi Géza, Gobbi Hilda, Lehotay Árpád, Simónfy Margót, Unghváry László, Medgya- szay Vilma, Péchy Blanka, Szendrő József, Gellért Endre. A névsorból az is kitűnik, hogy sokan - akkor még fiatal színészek - szerették Babitsot, akik a felszabadulás után is folytatták előadóművészetükkel numanista hagyományának ápolását. S mi történ ezalatt Szekszárdon? Szinte semmi. A hivatalos köröknek eszébe nem jutott volna, hogy rendezzenek- tisztelegvén halála után, ha már életében nem tették meg- egy Babits-estet, volt viszont helyette Mécs László irodalmi est, ami azért is különösen bántó, mert Babits — ezt tudjuk - éppen Mécs Lászlót szerette legkevésbé kortársai közül... Azonban, ha a hivatalos köröknek nem is, volt, akinek eszébe jutott leírni mindazt, amit szerinte a közösségnek tennie kéne. Szekszárdi Molnár István mór 1941. augusztus 15-i cikkének címével is az első lépésre ösztönöz: „Nevezzenek el utcát Szekszárdon a nagy költőfejedelemről”. Ez 1945-ig nem történt meg, akkor is először a Mussolini utcát akarták Babits utcára keresztelni... Még októberben is szomorúan írhatta le Szekszárdi Molnár: „Fájt, hogy még Babits szülőházán nem láttam emléktáblát, nincs József Attila utca sem”. Nemrég azt olvastam egy tanulmányban: „Már a felszabadulás utáni szabadművelődési korszak is nagy hangsúlyt helyez az irodalmi életre, előtérbe állítja a haladó irodalmi hagyományok ápolását. így van ez Tolna megyében is. Ennek egyik kézzelfogható bizonyítéka a Babits-emlék ápolása”. S igaz, hogy alakult Ba- bits-kör, voltak színvonalas Ba- bits-estek, sok szép szó elhangzott. De az igazság így csak féligazság. Nem volt olyan tett- rekész ez a hagyomány, hogy ennél többet is tett volna, s szomorú, de ez a valóság: végül is adminisztratív intézkedésEközben re volt ahhoz szükség, hogy több legyen, lehessen mindez az emlékezetnél, vagyis hogy hagyománnyá, megbecsüléssé és — nemcsak képletesen értendő - hagyományápolássá váljék. Ennek egyik állomása volt, hogy Tóth Nándor szabadművelődési felügyelő nyílt levelet intézett Szekszárdi Molnár Istvánhoz a Tolnamegyei Hírlap hasábjain. „Kedves barátom! — hangzik a levél — Idő kérdése csak, hogy egy kultúrbot- ránnyal szaporodjon szűkebb hazánk. Babits Mihály szülőházát beázás folytán összeomlás fenyegeti és ezzel az európai, sőt világirodalmi értéket a tavaszra esetleg csak egy romház fogja őrizni. A vármegye és a város a maga szűkreszabott költségvetésével tehetetlenül áll. Én azonban bízom élniaka- rásunk fillérjeinek erejében. Rendezzünk gyűjtést, rendezzünk Babits-esteket. Keljenek az iskolák, pártok, közületek nemes versenyre. Ha a megye minden lakója csak „10” fillért adna, máris 15 000 forinttal rendelkeznénk. Siessünk, még nem késő.” S ha meggondoljuk, ez legalább annyira az irodalmi élethez tartozott, mint az addig rendezett Babits-es- tek. Ez azonban még nem hozott megnyugtató eredményt. „A Babits-akció széles körűvé terebélyesedik — írja fenti tanulmányában Szenczi László. — Még ebben az évben, október és november hónapban a megye 44 községében rendeznek Babits-esteket, s a bevételt a szekszárdi. Babits-ház rendbehozására küldik el." Igy igaz, csakhogy a kérelem nem volt és nem lett volna elég önmagában. Ügy vélem, nem csalódunk, amikor azt hihetjük az előadások megtartásának legalábbis egyik (ha ugyan nem fő!) oka volt, hogy 1946 októberében „Berey Károly tan- felügyelő körrendeletét adott ki valamennyi hatáskörébe tartozó iskola igazgatóságához, felkérve, hogy november 20-ig rendezzenek Babits emlékünnepélyt, melynek jövedelmét juttassák el Tolna megye Szabad- művelődési felügyelőségéhez (Szekszárd, Bezerédy (!) u 2.) a nagy költő szekszárdi szülőházának helyreállítási költségeihez hozzájárulás címén” — amint hírül adja a Tolnamegyei Hírlap október 9-i száma. S igy ajánlhatja fel a vármegyei szabadművelődési felügyelő az ebből befolyt összeget (2089 Ft 20 fillért) a szülőház rendbehozatalára. Müller László 1934-ben azt kérdezte „Tehát mi az oka annak, hogy amikor már a saját hazájában is lehet próféta valaki, akkor ilyen tudósról, költőről és közgazdászról, mint Hollós, Babits, Leopold, éppen- csakhogy ímmel-ámmal vesz tudomást Szekszárd, s ha véletlenül itt él, vagy ide látogat falai közé, annyit sem látszik izgulni miatta, amennyit egy filmszínészért izgulni látszik, ha a mozivásznon vendégszerepei? Megmondom: a szekszárdi közszellem az oka, az a közszellem, amely nem érzi, hogy városnak lenni, ez nem éppen a szökőkutas sétányon és aszfaltozott járdán múlik, hanem a szellemen is, amely áthatja. (...) Méltóztassanak önök maguk felelni! Megérdemli-e Szekszárd, hogy elhanyagolt Móra Ferencei magukkal vigyék nevét a tudomány és irodalom történetébe?” Hosszú évek és évtizedek keserves munkájával kellett a lemaradást behoznunk, s láttuk ez a feladati nem ment, mert nem mehetett egyszerre, s zökkenők nélkül. A hamarosan elkészülő ■ Babits-haz már hagyományt őriz, olyan hagyományt, amelyért — bár nem elődök nélkül — már a jelen társadalomnak kellett megküzdenie, amelyet a mi feladatunk is továbbvinni és kiteljesíteni. TOTTŐS GÁBOR
