Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-09 / 186. szám
1981. augusztus 9. NÉPÚJSÁG 7 Olvasótábor Váralján Jövőre is találkoznak Táborzárás előtt másfél nappal voltunk látogatói Váralján az 1981. évi német nemzetiségi olvasótábornak, mely az idén a megyéből 80 gyereket fogadott. Azért nem kilencvenet, mert szervezési hiba folytán nem érkezett meg az a tíz Karl-Marx-Stadt megyei pajtás, akiknek a jelenléte itt hatalmas segítséget jelenthetett volna. A tábor ebben az évben bőséges, egyben igen színes programmal várta a gyerekeket. Olyannal, ami nemcsak az úttörő korosztályúaknak, hanem a jelenlévő pedagógusoknak és leendő pedagógusoknak is sok örömet szerzett. Hát persze fáradtságot is bőven, de ' nem hiábavalóan. Ez utóbbit igazolták a csütörtökön - augusztus 6-án — megtartott kiscsoportos foglalkozások, amelyeken a csoportok táborbontás előtt értékelték az együtt töltött hét és fél nap munkáját. o A Baranya megyei Ófalu és Óbánya után, ma Nagymányok az úticél. Óbányát az olvasótá- borozók az apostolok lován járták meg vasárnap. Kétszer fordul ma a nagymányoki termelőszövetkezet kölcsönbe kapott mikrobusza a gyerekekkel. A mára rendelt ismeretszerzés első állomása hétközi diákotthon nyáron se vakációzó konyhája, mely méreteit tekintve akkora, hogy ráillik az icinyke- picinyke jelző. Wusching József- né már jókor reggel bedagasztotta a kuglófnak való tésztát, hogy majd amikor megjönnek a mindenre kíváncsiak, megismertesse őket — a sokadalom elkerülése miatt „két felvonásban" — a kuglófkészítés művészetével. Késve, de még mindig időben érkezik a kíváncsiak első csoportja, a tészta nem futott ki a tisztes méretű vájd- lingból. Ez nagy szerencse. A kíváncsiak ugyanis föl vannak mindazzal szerelkezve, ami a dolgok megörökítéséhez kell. Kinél füzet, blokk, kinél pedig magnetofon. Fotós kollégám „fénnyel ír", így semmi nem történik nyomtalanul. Ez o nap a tábor életében a nyelvjárásgyűjtőké és a riporterexé, akik nem veszik rossznéven, hogy a táborozás időszakában határtalanul nagy konkurrenciájuk támadt. A kézimunkások, táncosok, énekesek, mind raizmű- vészi és riporteri babérokra törtek és törnek. Igaz ugyan, hogy a nem „profik" szorgalmasan szótárazva, ketten-hár- man készítettek el egy-egy interjút, riportot, de, hogy jól, az már biztos. Baj, hogy a krónikamondás vette áta főszerepet? Egyáltalán nem, mivel a krónika, miután megszületett, nyomban mindenkié lesz. Voltak, akik a Fischer Lajos íróval és Kanter József költővel való személyes találkozás élményét örökítették meg, nagyon ügyelve a nyelvhelyességre, bár a riportokba, interjúkba csúszó hibákat ezúttal nem „dotálta” tanári piros ceruza. Mondom, voltak, akiket a nemzetiségi irodalom két ismert alkotója késztetett írásra. Mások az áfáiul tájmúzeum lelkes bemutatására vállalkoztak. Vagy olyanok, akik az egynapos óbányai gyalogtúrát örökítették meg, de ebben sem az észvesztő melegben való kutyagolást, a festői szépségű tájon át, hanem a Keszler fazekas családok működését, s azt az előadást, amitazóbónya felelett! festői tisztáson hallgathattak Schmidt Károlytól. „Karcsi bácsi a németek Tolna megyébe való betelepüléséről beszélt" és sok olyat mondott el, amii új volt, alkalmas a korábban otthon, vagy az iskolában hallottak kiegészítésére. A hétfői nap aztán, majd teljes egészében elment a vasárnap! kirándulás élményeinek feldolgozására, a riportok megírásóro, ötletes illusztrálására, rajzba foglalására, továbbá arro, hogy 02 egy-egy kis házba összejött lakőkollektívák úgynevezett versenymunkája is elkészüljön. e Tójházaink kínosan lassú születésének eddigi történetét ismerve nem lep meg, hogy a gyerekeket leginkább az ófalui tájház bilincselte le. Nem nagy létesítmény ez, de szépen mond hírt a magyarországi németség egykor volt életéről és vall arról a zártságról, ami nagyjából megtartotta ezt az alig 500 lelkes Baranya megyei települést annak, ami volt. — Nálunk miért nincs ilyen? Rossz volt „nem tudom"-mal felelni, hiszen már állnia kellene Bonyhádon annak a múzeumnak, aminek az anyaga ki tudja, hol zsúfolódik, és még meddig. Különben jólesett fölfedezni, hogy a gyerekekben eleven a svábság hagyományainak megőrzésére a készség. Az okkal való nagy csodálkozások után Göltz Pál nyugdíjas bányász nagymányoki házi múzeumában is az volt az első kérdésük, hogy a báEgy, a sok itl készült nép- viseletes baba közül nyászot múltját őrző gyűjtemény miért nem kaphat állandó helyet és nagyobb nyilvánosságot? (Pali bácsival is készült riport. És Pali bácsi „ideális riportalany" osztályzatot kapott.) Kora reggel azt hittem, hogy a német nyelvi táborban kérnem kell majd valakit tolmácsolásra. Délig se hevertem ki a csalódásomat. Magyarázták pedig a táborban dolgozó, és a gyerekek aktivitásán okkal örvendező pedagógusok, hogy miért beszélnek magyarul. — Azért én szeretnék- egyszer olyan német olvasótáborba jönni, ahol tolmácsért kell folyamodnom.- Föl a fejjel, lesz olyan is! Ezt többen állítják. Amikor a táborvezető, G. Lengyel Éva jkönyvekkel, lemezekkel, rajzokkal telezsúfolt szobájában leülünk beszélgetni, ő is azt mondja, hogy „türelem"! öthat év múlva már érezheti majd magát rosszul az az újságíró, aki nyelvtudás nélkül érkezik. A jNeue Zeitung munkatársa, Schuth János is erre voksol, valamivel később. Bár ő kevésbé optimista, mint Éva. Talán azért, mert az anyanyelvi oktatás, nemzetiségi kultúra ápolásának örömeit és gondjait országos relációban ismeri. G. Lengyel ■Eva a nemzetiségi könyvtárak olvasottságával nem elégedett. Szerinte „nem, hogy a felnőttek, a gyerekek se olvasnak éleget, van pedig bőven lehetőség...” Talán az iskoláknak kellene t öbb ösztönzést adniok? A né- íet nyelvtanárok véleménye sze- Hnt az olvasás megszerettetésében a családoknak is van jneghatározó szerepük. Ahol otthon kerülik az anyanyelv használatát beszédre és olvadásra, ott a gyerek nyelvi tuS ásszintje sem emelkedik úgy, hogy kellene. o A táborvezető — aki a megyei (rönyvtár munkatársaként a nemzetiségi könyvtárügyért felelős, száznál jóval több kötett el érkezett. A táborvezetésben lolgozó pedagógusok is elhozÍ ák magukkal a magyarországi lémetségre vonatkozó összes ézikönyveiket. Schuth, János pedig - aki itt a riportercsoport vezetője — a Neue Zeitung ez évi számait hozta. Mindben (ran ugyanis olyan Tolna megyei vonatkozázú cikk, vagy riport, amit érdemes megismerSchuth kolléga a riporterek mellett a nyelvjárásgyűjtőkkel is foglalkozik, segítséget adva ^zzel a német szakos főiskolátoknak is, akik az idén ketten voltak itt. Azt hiszem, a hivatásos néprajzosoknak is élmény lehetett volna, amilyen fölkészültséggel a nyelvjárásgyűjtő gyerekek érkeztek. Olyan magnófelvételeket hoztak magukkal, amelyeket lakóhelyükön készítettek, többnyire idős emberekkel. Schmidt Ildikó Gyönkön $teicz János bácsit meséltette meg, s ezzel aratott sikert. NemÍ sak azért, hogy a veszekedős eleségről szóló mese — akitől hagy száj miatt még a halál is félt -, derűt keltett, hanem azért, mert a kis mese a német mesevilág úgyszólván minden jellegzetességét tartalmazta. A gyönki gyerekek nagyon népszerűek az olvasótáborokban, A Neue Zeitung, a pécsi I ádió és a körzeti tévé stúdió íporter kerestetik pályázatának dei hét pályázója között is van így gyönki lány. o Vendég vagyok hat tolnai lány szállásán. Ök első osztályos koruktól tanulják a néme- fet, de otthon egyikük se tud gyakorolni. Ezért becsülik olyan hagyra a györkönyi Bauer Ma- ijyi barátságát, segítőkészségét. Matyi nemcsak, hogy az óvodás kortól tanulta a nyelvet, náluk otthon is „az megy". Ezért a tolnai kislányok annak is örülnek, ha Matyi „professzor" A tolnai kislányok az ófalui tájházat „építették" fel meg-megrója, helyreigazítja őket. A lányok buzgón fordítják magyarra németül írt riportjukat, de aztán elhangzik a va- rózsige:- Matyi, te olyan jó fiú vagy, olvasd tovább! A fiú szót fogad, dadogás nélkül olvassa a lányok szótár segítségével készített riportját, majd leblokkol. Várakozó csönd a hallgatóság részéről. Matyi felhorkan: — Nem mondanátok meg. ki az az Ende Juli? Én itt nem ismerek ilyet! Kitör a nevetés. „Ende Juli" tényleg nem létező személy. A beszámolóban, ami az ófalui múzeumról, Frau Heimről, a ház asszonyáról szól, az „Ende Juli..." azt akarja jelenteni, hogy július végén... Szóval, hogy akkor jártak ott. A fiú tekintélyén mit sem változtat a közjáték, mert amint elül a nevetés, falujának németségéről kezd mesélni érdekesen, fölszabadulton. Megismerjük a szomszédasszonyukat, Binder Andrásnét, aki Matyi szerint a világ legfürgébb 77 évese, továbbá, hogy „Binder néni öreg háza szakasztott olyan, mint az ófalui múzeum". Bauer Mátyás sokszor volt már olvasótáborban, de ez az idei tetszik neki a legjobban, csak az a kár — mint mondja —, hogy kevés idő jut a tapasztalatok megbeszélésére. Jöttek, megismerkedtek, aztán elkezdődött a „nagyüzem”. A többiek is kevesellik az időt. „Mindjárt vége” - mondják, azt fájlalva, hogy rövidesen búcsúzni kell. o Lényegesen több a lány. mint a fiú, és ezért az erősebb nem ifjú képviselői rendkívül megbecsültek. Bauer Matyi különösen, hiszen ő most fejezte beaz általánost és ősszel már autó-motorszerelést tanul Szekszárdon. Gondoljam csak el, mi volt itt eddig! író-olvasó találkozó, kirándulások, táncház, ének- és tánctanulás, tábla csokoládé téttel naponta zenei rejtvényverseny! Tegnap tartott Wusching Ágnes néni előadást és bemutatót a tánccsoportnak. Ez este volt, és a program táncházzal ért véget. Uzsonnaidőben jött el látogatóba Váraljáról Hanzel néni, magával hozva bemutatásra nemcsak a menyasszonyi ruhájának felső részét, hanem megőrzött lakodalmi képeit is. Mindkét felnőttet alaposan meginterjúvolták a táborlakók. — A táborzárás előtti este lesz még egy táncház — dicsekednek a közkívánat győzelmével a gyerekek, akik érdeklődéssel várják a nagymányoki kórus és tánccsoport fellépését, a tábor életét bemutató saját műsort a tábortűz fényében, és kóstolásra a Nagymányokon készítés közben megcsodált kuglófot A mostani alkalomra „csak” 24 sült. Lakodalmak alkalmából egy-egy lagzi násznépének. a pék 80—100 kuglófot készít. Olyan finomakat-e, mint amilyent Wusching néni tud? Talán . . . Most a kézimunkások, játékkészítők, a dalosok közelében vertek tanyát a délutáni foglalkozásra. Míg a szomszéd nó- tázókat Müller Katalin tanár dirigálja németül, emitt Schmidt Károlyné és Krössz Lőrincné a munka irányítója. Was für ein juhé das?!” — csattan Kati néni hangja szemrehányóan és a fűben csücsülő kórus az elkövetkezőben igyekszik eget-völgyet betöltő „juhékat” kivágni. A szomszédság pedig kuncog. Úgy látszik, a káröröm magyarul is, németül is a legszebb öröm .. . o A táborvezető könyvekkel bélelt rezidenciájában késő délután tudjuk meg, hogy az őszszel Szekszárdon, az úttörőházban kiállítás nyílik a német és magyar nyelvű olvasótáborokban készített munkákból. — Elégedett az idei táborral? G. Lengyel Éva a kérdésre kérdéssel válaszol: — Nem lehetne erről valamivel később beszélni? Dehogynem! Búcsúzunk a jövő ilyenkori viszontlátás reményében, de alig indulunk el, igyekszünk „előleget venni" a majdani értékelésből. Hazáig, Nagymányokig útitársunk ugyanis a Lipcsében tanult Düschler Mária, aki ennek előtte a Magyarországi Németek Szövetségének Tolna megyei referense volt, és most a nemzetiségi könyvtárakat országosan felügyelő Gorkij Könyvtár munkatársaként látogatta végig a nemzetiségi olvasótáborokat, — Tetszett, amit itthon látott? — Igen. De azt hiszem, ezek még mindig csak alapozó eredmények. — Mikor lesz az igazi? — Ahogy a kollégáim mondták, úgy hat-nyolc év múlva. — Itt nekünk gyerekek, pedagógusok az idő rövidségére panaszkodtak . . . — Joggal. Legalább 14 napos együttlét kellene, ha azt számítja az ember, hogy másfél-két nap kell az összerázó- dásra, ismerkedésre, majd újabb egy nap a táborozásra való készülődésre, értékelésre. Düschler Máriától is úgy köszöntünk el, ahogy az 1981. évi nemzetiségi olvasótábor lakóitól és pedagógusaitól: Wieder sehen! Viszontlátásra Váralján, 1982-ben! LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Kapfinger A.
