Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
1981. augusztus 16. Képújság 11 Az ismeretlen Leonardo Leonardo da Vinci tudományos-technikai életműve A milánói Leonardo da Vinci Tudományos Technikai Nemzeti Múzeum kiállítást rendezett a Budavári Palotában, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum épületében. Úgy tűnt: ismerjük Leonardót. A világ leggyakrabban reprodukált festménye, a Mona Lisa alqpján, a második világháborúban tragikusan megsérült Utolsó vacsora által, a magyar múzeumokban található rajzai, s a Szépművészeti Múzeumban látható kis bronz lovas szobra miatt, amelynek hitelesítésére nemrég egész kongresszust hívtak össze. Valóban úgy tűnt, ismerjük az 1452-ben született művész festményeit, grafikáit, szobrait — műalkotásait — és ismerjük életét is, könyvekből, tanulmányokból és egy népszerűén és okosan elkészített televíziós sorozatból. Ami azonban itt, a milánói vendégkiállításon fogadott: meglepő, lélegzetelállító. Leonardo da Vinci, a tudós kutatásainak dokumentumai erek, rajzok, tervek, makettek és gépek, amelyek akár működhetnének is! Történetük, keletkezésük és eltűnésük, felbukkanásuk és megvalósulásuk története pedig már-már a fantasztikum világába illik. Leonardo békés természetű ember volt. Már kisgyermek korában azzal tűnt ki társai közül, hogy szerette megfigyelni, lerajzolni a növényeket, állatokat. (így került be Verrocchio műhelyébe is, ahol megtanulta a festészetet.) A korszak azonban nem kedvez az elmélyült alkotómunkának. A Sfor- zák, Borgiák, Mediciek udvarában ugyan minden feltétel adott, de gyakoriak a háborúskodások is. Leonardo egész élete úgy telik el, hogy néhány év nyugalom után az újabb harcok mindig életterének megváltoztatására kényszerítik. Él Milánóban a Sforzáknál, Firenzében, a Borgiák különféle kastélyaiban, s a Medicieknél Rómában, majd Franciaországban I. Ferenc meghívására. .. És közben, egész élete során: jegyzetel. Mindent, ami eszébe jut emberről és természetről, fizikáról, mechanikáról, a nyelvről vagy az építészetről, leír balkezesen, jellegzetes tükörírással. A jegyzetek mellett rajzok, tervek: épületek, gépek, szárnnyal repülő hajó, laguna- kotró gép, iránytűvel készített térkép. És titokban végzett boncolások eredményei: az ember izmainak, szívének vagy a magzat elhelyezkedésének pontos rajzai. Amikor Franciaországban, 1519. május 19-én meghal, már kész a végrendelete: minden könyvét, kéziratát, jegyzetét, rajzát Francesco Melzire, legkedvesebb tanítványára hagyja. Melzi gondosan őrzi, de halála után fiai a padlásra rakják, nem ismerve fel a bennük rejlő kincset. Mindez Milánóban történt — Melzi ide tért vissza. Napóleon katonái találják meg a kéziratokat és Párizsba viszik. 1851-ben részben visszakerül, azonban egy-egy jegyzetlap, sokszor több is, gyűjtők birtokába jut. Jelenleg Milánóban, az Ambrosiana Könyvtárban, a Sforza kastélyban és Párizsban, a Tudományos Akadémián van legnagyobb részük, de megtalálhatók Londonban, Torinóban, Madridban. Néhány rajzot őriznek New York-ban, Kölnben, Bécsben, Rómában, Amszterdamban! sőt Budapesten is. A jegyzetek, tervek, vázlatok alapján itt voltak a kiállításon Leonardo megvalósult álmai: g'épek, működőképes szerkezetek, amelyeket a milánói múzeum munkatársai a tervek alapján elkészítettek. Mindegyikük bizonyíték is a kora tudományos ismeretét több tudományágban túlszárnyaló tudósról. Szerkezetei, gépei az emberi munkát megkönnyítő, a termékeket megsokszorozni szándékozó gondolkodóról vallanak. Zseniálisak és átgondoltak harci eszközei. Az ellenség legyőzésére és meg- hökkentésére (!) találta fel hajítógépét, amely sokrugós szerkezetével, nagy erő kifejtésére képes. Vagy a tank ősét, a fedett harci szekeret, amelyet emberi erő hajtott ugyan, de már tüzérségi fegyverekkel volt felszerelve. Technikai kutatásai közül a legmaradandóbbak a mechanikai szerkezetek: az automatizá- ció és a sorozatgyártás fogalmát is bevezette. Arra törekedett, hogy minél kevesebb erő- befektetéssel, minél inkább egyforma, a kézi készítésű tárgyaknál hibátlanabb termék legyen előállítható. A síktükrök megmunkálására szolgáló gép például olyan forgatókarral készült, amely egyszerre biztosítja a megmunkálandó felület váltakozó mozgását és a csiszolókorong körbeforgását. De van csavargyártó gépe és hidraulikus fűrésze, amelyet a vízáramlás által forgatott kerék működtet1. Itália vizei különösen sok elmés szerkezet megalkotására késztették. A lombardiai csatornák és folyók energiájának hasznosítására zsiliprendszert tervezett, és kotrógépet szerkesztett. Állandóan kísérletezett a repülés témakörében is: a madarak repülését figyelte, és repülő gépeket szerkesztett. Hét méter magas, sátor alakú ejtőernyőt is kigondolt: Még zenegépet is szerkesztett: mechanikus dobot, amely a későbbi gépzongorák előfutára. És mindezt a tizenötödik században. Nagy adomány, hogy öt évszázaddal később nemcsak érteni, értékelni is tudjuk. Hajítógép Fedett harci szekér Látvány, ízlés, nevelés Elnézem olykor az aluljárókban hímzést, szőttest áruló erdélyiek portékáit. A régi szép minták közé mind több ízléstelen motívum nyomul be, csóko- lózó galambpárokra pazarolják finom öltéseiket az asszonyok, ez kell, úgymond, a városi népeknek. Ha családi otthonokban megfordulunk, nem mindegyik marasztal rrteghittségével, szépségével, pedig a háziasszony de sokszor megmondja, menynyibe került az új bútor. Mintha számokkal lehetne pótolni az ízlést. Mintha a szobaszökő- kút, s a bárvilágitásba helyezett nippek helyettesíthetnék színek, formák, arányok harmóniáját, s a lakásban élők fantáziáját. A magyar nőket világszerte csinosnak mondják, de ezt a hírünket alighanem olyan turisták röpítették szét, akik csak a strandon vették szemügyre a fehérnépet. Mert az igazán jól öltözött nő ritka, noha drága kelméket, értékes holmikat sokan viselnek, össze hem illő színek, össze nem hangolt kellékek rontják a hatást. Mi tagadás: baj van az ízlés körül. Van, aki csodálkozik rajta. Hiszen több a művelt, iskolázott ember, mint valaha. Hiszen mindenki tanul rajzolni már az óvodától kezdve; valamelyes művészettörténeti oktatásba is belekóstolt, aki gimnáziumba járt; a múzeumok látogatottak, külföldi túrákra is tömegével járnak újfajta nomádjaink, ha pedig utaznak, szorgalmasan végigzarándokc"ák a képtárakat is. Mindez h.^bavalónak bizonyulna? Lehetséges, hogy esztétikai érzék, ízlés és műveltség nem összetartozó fogalmak? A kérdés izgalmas, érdemes elgondolkodni rajta. A népművészetet írni-olvasni nem tudó parasztemberek hozták létre. Mégpedig ízlésficam, megbicsaklás, félrecsúszás nélkül. Sem dalban, balladában, sem tárgyi alkotásban nem találunk cukrozott érzelmeket, harmónia-zavart, torz formákat, álságos hazugságokat. A fa nem mondja magát márványnak, a cserép sem akarja elhitetni, hogy porcelán: a díszítőelem petigi, legyen bármennyi is belőle, sosem hat zsúfoltnak. De a népművészet alkotóját meg a felhasználóját is a természet nevelte. A látvány. A fa, a virág, a kert indította, nem másolásra, hanem továbbgondolásra, a növénymotívumok stilizálására. A virághímekkel borított párna vagy menyasszonyláda nem azt mondja el, hogy milyen a növény, hanem azt, hogy milyen visszhangot vert az alkotó érzéseiben, és azt is, hogy milyen az az alkotó. A természet jó nevelő volt, látványa kicsijzolta az esztétikai érzéket. És nem tűrte a hazugságot. Őszinteségre késztette neveltjét, és ebbe az igazmondásba beleillett az álom is. Szólhat a mesemondó tündérről, sárkányról, akkor is a teljes igazságot mondja a maga lényéről, vágyairól, álmairól. A városi ember kikerült a természetnek, s a látványnak ebből az iskolájából. Eszmélésétől fogva kőtengert lát maga körül, égbe nyúló falsíkokat. Égnek, felhőnek jó esetben darabkáját, csenevész fa ága csücskét. Virágot a sarki standon. Madárdal, vizek zúgása helyett lárma dörömböl a dobhártyáján. Fantáziája fogva marad valahol a falak tövében. Otthonát építené ki menstvár- nak, telerakja minden csillogóval, s ha úgy sem véli elég fényesnek, fennen hirdeti bútorai árát. Rohanásában nem szaki) időt igaz érzelmekre, pótlásuk végett apró ál-érzésekre váltja fel az igaziak lehetőségét, és csókolózó galambokkal népesíti be konyháját. Csakhogy falun is található épp elég giccses portéka. A kacsalábon forgó új családi otthonokból gyakran szökik el o fantázia, hogy helyét átadja az uniformizált ízléstelenségnek. Valóban: mert a mai falusi ember korántsem él olyan szimbiózisban a természettel, min) egykor ősei, s a zárt közösség megszűnésével a falu elvesztette önbecsülését: értékesnek vél mindent, ami a városból jön. Magas fokú általános műveltség kellene ahhoz, hogy ez o helyzetkép megváltozzék. Sajnos, az iskolákból „félművelt" sokaság kerül ki, jó szakemberként talán, de az ízlés alacsony fokán. És ez..nem csupán és nem is elsősorban az időhiányon, a tananyagnak a szakemberképzés felé orientáló ösz- szeállításán múlik. Hányszor láttam táborozó úttörőket unott nevelők kíséretében bandukolni Balaton-parti jegenyék alatt, pedig ott külön „időráfordítás” nélkül lehetett volna a természet szépségeire ráiránytani a gyermekek pillantását! És kontaktust lehetett volna termteni gyermek és természet között, hogy az utóbbi újra átvehesse látvánnyal nevelő szerepét! Az ízlésnevelés része a nevelés egészének. Esztétikai torzulásokat könnyebb lefaragni az ép, teljes, érzelmekben gazdag személyiségről; ám a rideg, zord, vagy éppen szorongó embert bajos a szépség befogadására fogékonnyá tenni. Aki szorong, annak kevés az önbizalma, nem mer egyéniség lenni: tele fogja tömni otthonát lim-lomokkal, csak azért, hogy le ne maradjon ismerősei mögött. Aki rideg, beleviszi a maga sivárságát a legfényűzőbb bútorok közé is. Sem élet, sem virág, sem fészekmeleg, sem meghittség nem lesz az otthonában, anélkül pedig a drága bútor sem vonz. Ám a napfényt sugárzó személyiség lét-körében megszépül az önmagában kevésbé tetszetős tárgy is. A tárgyak összhangját, egymás közötti kapcsolatát a köztük élő ember teremti meg. Esztétikum nincs ember nélkül; természet és tárgy az ember által találkozik, az ő keze nyomát viseli. A szépség: jóízlésű, vonzó, barátságos emberek visszfénye a környezeten. BOZÓKY ÉVA EriSdiSk és templomok - «arányid hagymakupolák Az Azerbajdzsán, Örményország, Üzbegisztán, Grúzia, Észt- és Lettország, Moszkva és környéke művelődéstörténeti és főként építészeti kultúráját remek fényképekkel és gondos tanulmányokban bemutató, fényűző szépségű albumok után ezúttal az „Orosz észak világa” került Rácz Endre fényképein és Rúzsa György bevezetésében az érdeklődők és álmodozók elé. Balzsamos vágyaink távolába (mint a Messze, messzében Babits) el nehezen juthatunk, de egy-egy hasonló értékű album a jelenlét izgalmait is nyújthatja az elemző szöveggel és az orosz történelem, akár a mesék világát idéző fényképeken. Bár krízisbe ejt: korántsem csökkenti, inkább növeli az utazás vágyait. És jelzi mindazt, amit az alkotóknak az ihletett jelenlét öröme nyújthatott. Novgorod és Pszkov vidéke a maga egykori „városállam, városköztársaság” létével gazdag kultúrateremtője és megőrzője lett, Vologda vidéke (az „orosz észak") ugyanígy, Kizsi pedig (egy teljes album bizonyította nemrégiben így) maga a csoda: fatemplomaival, ikonjaival és ikonosztázaival, szélmalmaival és lakóházaival az Onyega partjainál. Akárha hatalmas orosz operák és történelmi filmek, népmesék és a Kalevala díszletei között lépkednénk, olyan világot lebbent elénk a „történelem szele”, a kitűnő felvételek: a Ja- roszlav-udvar és a Szent Miklós templom Nov- gorodban, a pszkovi székesegyház és a Króm erődítményrendszer a Finn-öböl vizeinél, a vo- logdai Aranyszájú Szent János temploma vagy a Kirillo-Belozerszkij kolostor erődítményei az alkonyi egek alatt, odébb a pecsori templom festett kupolája és angyalai, hírhozó drótrendszer a kupolák keresztjei körül. Az album fényképein egy hajdanvolt és élő kultúra szépen gondozott épületemlékei láthatók, tájak és templomok, kőkeresztek és faragott lábazatok, krisztusfejek és ikonosztázok az épületekben, otthonos felhők és ölelő folyók az épületek körül. A radkovi Szent János Evangélista templomhoz deszkákkal kirakott út vezet, mágikus értékű, múltidéző díszítések a falazatokon. És persze kupolák mindenütt, hatalmas ágyúgolyóbisok a harangfalak árnyékaiban. Hit, vér és védekezés, áhitat és megőrzés szelleme mindenütt, bár időnként fel-felvillan- nak a mai élet mikroképei: csónakok a pszkovi székesegyház előtti vizeken, egy autó a Króm erődítményrendszer előtt. Az 1371-ben épült Szent Miklós templom körül állványzatok. Egy tányérsapkás öregember csizmásán Pszkov falai között, a pecsori kolostor udvarán egy öreg, kántáló szerzetes. Egy imára kulcsolt kezű öregasszony galambbal a pszkovi templom falainál 'és a hatalmas kupolakereszteket kifeszítő drótozat mindenütt: sajátos statikát teremtő álomvilág, ismeretlenül, tán kissé tetszhalotton is. De lenyűgözően és elragadón és hasonló értékű tanulmány a vidék építészete és a bemutatottak körül. A fényképész vállalkozása felemelő, korábban a finn-ugor népművészetről csodáltuk albumát. Vele egy mindegyre ismeretlenebb világba hatolhatunk, ezúttal oda, ahová „a madár se jár", bár vannak „bennszülött" madarai. Létükről tudomást szerezhetünk: megnőtt a napfény az árnyékok körül. A borító hátoldalán egy „északi barokk" rácsos ablak látható: a tanulmány és a fényképek mintha kitárták volna ezt az ablakot. BODRI FERENC TORDAY ALIZ
