Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
1981-08-16 / 192. szám
1981. augusztus 16. Hiánycikk a kifli és a sampon Az atomváros ellátása Törvényszerű, hogy időnként megnézzük, milyen a Paksi Atomerőmű lakótelepének, az úgynevezett atomvárosnak az ellátása. A nagyberuházás fontossága indokolja ezt, s vele együtt az a tény, hogy itt nagyon kis helyen rengeteg ember él - a régi paksiakkal együtt tízezernél is több -, akik vásárolnak és természetesen mindent meg akarnak kapni mindennap; élelmiszert, piperecikkeket, gyümölcsöt. Persze a gyümölcs is élelmiszer, de külön említem, mert az elmúlt években a gyümölcsellátással volt a legtöbb probléma. Nézelődésünket azzal kezdjük, hogy bemegyünk az áruházba, ez a fő „bázis”. Van ezen kívül a Kishegyen, tehát az atomvárosban sok más kisebb bolt, sőt maszek zöldséges, megadták a lehetőséget a fejlesztésre a városi tanácsnál is, az Erőmű Beruházási Vállalatnál is. Csak az áfész négy „egységgel" vesz részt a kishegyi- ellátásban: a már említett ÁBC-áruházban, egy tejboltban, egy kis vegyesáruboltban és egy könyvesboltban áll a kedves vevő szolgálatára. A kis ve- gyesárubolt a lakótelep aljánál, a keleti részen dolgozik, viszonylag messze az áruháztól. Nagyon jó szolgálatot tesz az itt élő atomvárosiaknak is, meg a környék családi házaiban élő embereknek is. Nem kell mindenért fölfáradniuk a hegyre. Másrészt ezzel a megoldással a paksi áfész „széthúzta a mezőnyt", csökkentette az ÁBC- áruház túlterheltségét. Jó helyen van a tejbolt is, a szállólakók reggelizését segíti elsősorban. Az alaposabb vizsgálódás színhelye az áruház. Rögtön látom - élénkségével felhívja a figyelmet -, hogy vörösborból nincs hiány, nem úgy, mint sok más helyen a megyében és az országban. Menjünk tovább az árurengetegben, egyenesen a húshoz. Kevésnek tűnik a tőkehús, a szalámi is. Keresem a vezetőt, két helyetteshez kísérnek a raktárak között elvesző kicsi irodába. Pór Károlyné és Wenhardt Jánosné mindenre kiterjedően tájékoztat. Kezdjük a hússal. „Sosincs hiány”, kapnak eleget Szek- szárdról, továbbá Biritóról, a Paksi Állami Gazdaságtól és hentesárut Kaposvárról. Most (riportfelvételünk a hét elején volt) az történt, hogy a szekszárdi szállítókocsi „lerobbant" út közben, erre azonnal intézkedtek az áfésznél, kiment Biri- tóra a vállalati kocsi, hogy a délutánra ígért húst az állami gazdaságból korábban behozza az áruházba, amilyen hamar csak lehet. Kocsikimaradás egyébként ritkán adódik. A szekszárdi húskombináttól naponta szállítanak két mázsa sertéshúst és nyolcvan kiló marhahúst, Biritóról hetenként ösz- szesen 12 mázsa sertéshúst, s mindezzel együtt a belsőséget, mindkét helyről. A hentesáru, a szalámi és egyéb ennivaló mindennap érkezik a kaposvári húskombináttól, három és fél, négy mázsa. EStefelé, amikor a tömeg megrohanja az áruházat, ezer ember akar egyszerre kosárhoz jutni. Nem tőkehúsért, hanem kenyérért, szalámiért, gyümölcsért. Csökkent-e valamelyest a feszültség, ami a tömeg puszta jelenlétéből adódik? Tízszer ekkora áruház kellene, de csak egy vagy két óra hosszára. Abszurdum, ugyebár, tehát várakozni is kell, egyáltalán, hogy bejusson a vásárló az áruházba és kosarat vehessen a kezébe. Négyszázötven kosár van, ez nem kevés. Továbbá: jó néhány okos intézkedéssel sokat javítottak a helyzeten. Később részletesen tájékoztatott ezekről Rauth János is, az áfész elnöke. Vettek öt „árkijelzős” mérleget, tehát amely a súllyal együtt rögtön mutatja az árat, nem kell számolgatni, kínlódni a türelmetlen vevőkkel szemközt. A mérlegeket a hentesárunál, a tőkehúsnál és a zöldségnél használják. Amit csak lehet, előkészítenek a kora esti csúcs- forgalomra.: sok szalámit leszeletelnek, de még kenyeret is. Kenyeret két helyen kap a vevő: konténerben előre csomagolva és a pultnál, ahol vágják a részére., Elmondta Rauth János, „az utóbbi időben sokat javult a kiszolgálás”. Gyümölcsből is jó az ellátás. Kooperációs értekezleten inkább dicsérik őket, mint bírálják. Tehát az áfészt. Ez a tanácskozás az erőműépítkezésnél van, minden érdekelt vállalat illetékeseinek részvételével, havonta. Megtárgyalják természetesen a kereskedelmi ellátást is. Pór Károlyné óruhózvezető- helyettes vett részt legutóbb az értekezleten. „Csak az volt a kifogás, hogy a kifli, vagyis a péksütemény nincs itt az áruházban fél hatkor, a nyitáskor” - mondja. Hozzáteszi: háromnegyedre hozzák ide a kenyérgyárból és kell tíz perc, mire megszámoljuk és elhelyezzük az eladótérben. A kiflivel egyébként is baj van, sokkal kevesebbet kapunk, mint amennyit kérünk. A kenyérgyárban létszámhiányról beszélnek, ezért akadozik az ellátás. Megkérdeztem, van-e az áruházban hiánycikk, a kiflin kívül? Csak a sampon. Mostanában általános hiánycikk. Ugyanezeket a dolgokat megemlítettem az áfész elnökének. Válasza határozott: a sampon bizonyára megjön hamarosan, sőt elárasztják vele az országot, így szokott lenni. A kenyérgyár létszámhiánya valóban kellemetlen, már tárgyaltak erről a város vezetőivel együtt. De ha kevés is a kifli, hozhatnák korábban a kishegyi áruházba. Közel van a kenyérgyárhoz, odavihetnék öt órára, mert akkor már van ott valaki, át tudná venni. A tej és a 98-féle tejtermék (!) mindenesetre hiány nélkül és időben megérkezik az atomvárosba. Ilyen nagy választék árusítására kötelezte a megyei tanács az áfészt, ebben az áruházban. Az áruház képes is erre. Szekszárdról és Soltról kapja az árut. „Solt most belépett egy új ízesítésű joghurttal is.” Konzerv, befőtt, fűszer, sütemény hat-hét helyről érkezik ide, ezért van minden. Kapnak az „atomosok" a Skála vállalattól, továbbá a budapesti, a dunaújvárosi, a kalocsai, a szekszárdi, a pécsi Füszért- től "árut, mindenfélét. Az erőműépítők, irányítók és családtagjaik megkapják, amire szükségük van. Nagy erőpróbák után eljutott idáig az áfész, a város, és ez nem lebecsülendő eredmény. GEMENCI JÓZSEF Fotó: Bakó Jenő. Bőséges árukínálat zöldségből és gyümölcsből Sr NÉPÚJSÁG ......................:rWL«............................. S zekszárd felett Jó nyakkifordító ez a kémény is, ha az ember a talpához áll, s úgy nézi. A városból talán kicsinek látszik. Kicsinek? Nézzük csak közelebbről a „terepet”. Tűnjék azonnal föl, hogy csak három rekesz kéménytégla maradt — tehát a tervezőkhöz jól igazodtak az anyagbeszerzők, nem ment pocsékba a csak kéményépítéshez használatos drága anyag. A kéményalap körül még található a nagy munka egy-egy relikviája: meggyötört malterosláda, a darukötél egy elhasználódott darabja összegubancolódva. Vasak, ki tudja, honnan „estek” le, mert a szomszédban még dolgoznak a vasasok — a szekszárdi déli fűtőműnél —, mert ott vagyunk — gyors ütemben készül az üzem. A kémény tehát áll. Talán az idők végezetéig, hacsak majdan nem rombolja le valaki, mert változik a koncepció. Tudjuk, sok szép régi kéményt romboltak le, s később szükség lett volna rájuk. De ez jó alapon van, nyolc méter mélység körül rakták le az első lapát betont, az alap a föld színén hatméteres átmérőjű. Tehát lehetett bátran hetvenöt méter magasságig rakni egymásra a szép téglákat, addig, míg ott fönt a kémény belvilága két méter átmérőjűre szűkült. És még mindig a kéményről: belsejében tizenkét méter magasságig elfelezték a térséget, a belvilágot. S onnan felfelé egyre szűkül a „cső”. Belül is raktak lépcsőt, mászássegítőnek, de az igazi kívül van. Négyszáz lépcsőhágcsót építettek gondos kezek az alaptól a csúcsig — úgy, hogy a kémény tetejére ki lehet állni, s körbe sétálni — már akinek kedve van ehhez és főleg akinek ez a szakmája. Lovász Géza a kémények mestere. Tőle tudtuk meg a szekszárdi kémény adatait, s azt is, hogy ezentúl ő lesz ennek a hetvenöt méteres építménynek a mestere, azaz gondnoka. — Általában az a szokás nálunk, hogy munkatársainkat bedolgoztatjuk egy-egy területre — mondja Esküdt Lajos, a kéményseprők megyei igazgatója. — így hatékonyabban tudnak dolgozni, nagyobb a munkabiztonság, hiszen megismer az ember minden téglát, lépcsőfokot és évről évre értékelni tudja minden munkafázis alkalmából a kémény állapotát. A szekszárdi kémény most a város legmagasabb építménye, a csatári téglagyáré ötven méter magas volt. — Voltam már ennél magasabb munkahelyen is — mondja Lovász Géza. — Az oroszlányi hőerőmű kéményeit is gyakorta meg kellett másznom. Itt jók a feltételek. A lépcsőhágcsó testhez álló, tizenkét méterenként lehajtható pihenőrács van, és a tető előtt, három méterre a csúcs alatt, van a galéria. Ezen körbe is lehet menni. Ide szerelték a világító berendezéseket is. Jó egyórás munka, mire az ember felér. Az erővel takarékoskodni kell. Nem szabad gyorsan haladni, hanem komótosan, az erőt beosztva, és közben pihenni. Nekem mindegy, ha fölfelé nézek, ha lefelé, nem szédülök — nincs tériszonyom. Ott fent sem. — Jöjjenek utánam — mondja, és elkezdi a szerelést. Szerszámokat, műszereket vesz magához, a különleges mászóövet is felcsatolja, ráhúzza erősen fejére a pilotkát. Megy elöl. Utána indul fotós kollégám. Persze, fele úton megáll. Mi alulról figyeljük azután, hogy a mester miként megy felfelé, törpül el. — Milyen a levegő? — kiáltunk utána. — Friss, jó erős, északi szél fúj. A kéményt és a kazánokat tápláló ciklonok. A jobb oldalon lévő a friss levegőt adja a kazánnak, a bal oldali a füstöt szívja el. Belül két részre osztották a „csövet”, a kis kör a kémény torka Amíg a mester ellenőrző útját megmássza, mi a kémény tövében kíváncsiskodunk. Bebújunk a pernyenyíláson, s tátogva- pihegve bámulunk a kicsi égboltra ... Aztán kimászunk, át a másik oldalra. Ott is bújás, tátogás, szűz kéményt még nem volt alkalmunk nézni, benne társalogni még kevésbé. — A kémény külső és belső részét szinte minden téglaterületű nagyságban átvizsgáltuk. A kapaszkodók-mászók a legfontosabbak, persze, de más paramétereket is figyelembe veszünk, mert a tüzeléstechnika egyre tökéletesebb lesz, a szabályok pedig szigorúbbak. Embereink képzését a technika változásához igazítjuk, ennek megfelelően műszereket vásárolunk. A paksi kémények is a mi gondjainkba kerülnek majd — mondja az igazgató. És még mindik a kémény talpánál állunk. Innen jól látni a másfél méter átmérőjű ciklonokat a kazánház oldalánál. Ezek hivatottak arra, hogy a kéményt illetőleg a kazánt „üzemeltessék”. A fűtőműből két kazánüzemtől jön majd az égéstermék. Mindegyik kazánba egy ciklon befújja a friss levegőt, a másik pedig elhúzza és a kéménybe nyomja az égésterméket. így a két kazántól jövő égéstermék kétoldalt öt méter magasságban vágódik a fentebb említett Lovász Géza falhoz, amely elirányitja a szűkülés felé. Ennyit a kéményről. Még a mesterhez egy kérdést: — Nem félti a családja, amikor tudják, hogy a munkanapon mi vár rá? — Megszokta már az asz- szony. Két kislány vár mindennap haza. Különben ez olyan kémény, amelyik akkor rossz, ha füstöl; csak az égőfejek rossz működésekor mehet ki a kéményen látható égéstermék — korom, füst. PÁLKOVÁCS JENŐ Fotó: KAPFINGER A.
