Tolna Megyei Népújság, 1981. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-16 / 192. szám

e ^fepüJSÄG

1981. augusztus 16.

Horni ódi József szb-titkárrai

— ön 1936-ban született. Hogyan emlékezik vissza a gyermekkorára?

— Mindig szomorúan. Éppen, hogy megtanultam járni, kitört a háború. Gyakran van előttem a pillanat, amikor édesapám elköszönt tőlünk. Megállt a kapuban, fölemelt, megcsókolt, aztán katonatársaival elindult a kölesdi utcán. Akkor láttam utoljára. Néhány hónap múlva apám fölkerült az eltűntek listájára. A háború után a Nemzetközi Vöröskereszttel kerestettük, de nem találták meg sehol.

— Édesanyjára maradtak mindhárman?

— Igen. Nővéreim akkor már nagylányok voltak. Segítettek édesanyámnak. Eljártak dolgozni a sajtgyárba, s amit kerestek, azt a családi kasszába tették. Valamennyi kis pénzt én is vittem haza, amikor lóvezető voltam. Emlékszem, anyám mindig megcsókolt, amikor az asztalra tettem azt a pár pengőt.

— Az iskolát Kölesden végezte el?

— Igen, az evangélikus iskolában. Most, hogy erről beszélünk, eszembe jut, hogy talán ötödikes koromban eltörött a bokám és nem tudtam két hétig iskolába menni, a tanítóm majdnem kicsapatott, anyám könyörgésére enyhült meg a szíve. Kölesden akkoriban három iskola volt, én mindegyikben jártam egy-két osztályt. Hol idetettek, hol oda. De azért 1950-ben befejeztem az általános iskolát. Még abban az évben bekerültem Szek- szárdra, közgazdasági technikumba. Kollégista voltam, s abban az időben enyhült a család szegénysége is. Édesanyám és a nővéreim iskoláztattak, így 1954-ben megszerezhettem az érettségit és a technikusi oklevelet. Abban az időben a futball volt a mindenem, a szekszárdi Kinizsiben játszottam, az élelmiszeriparban dolgozó Tolna megyei fiatalok egyesületében. Hogy a csapatban maradjak, nem mentem haza Kölesdre dolgozni, hanem munkát vállaltam a tolnai Prucker-féle malomban, mint adminisztrátor. Éppen a malommal szemben kaptam egy albérleti szobát, ott laktam egy évig, amíg a malom meg nem szűnt.

— Ezután hazaköltözött Kölesdre?

— Igen, a faluban volt az állatforgalmi vállalatnak egy célgazdasága, ott kaptam készletkezelői állást. Persze, nem sokáig, mert ahogy a tolnai malom, ez a célgazdaság is megszűnt. Alsótengelicre, a kísérleti gazdasághoz mentem dolgozni, mint bérelszámoló. Tizenhat évig dolgoztam a gazdaságban, amikor úgy kellett döntenem, hogy a családdal bemegyünk Szekszárdra.

I — Keltett?

— Sajnos. A feleségem nagybeteg volt, s ekkor már megszülettek a gyermekeim is. József és Zsuzsanna. Állást kaptunk az állami gazdaságban mindketten. Feleségem a borászat irodavezetője, én anyagkönyvelő lettem. A kisebbik nővéremnél kaptunk egy

szobát, ott laktunk. Nem sokkal később, 1973. február 17-én a szekszárdi kórházban meghalt a feleségem. Nehéz hónapok jöttek. Szerencsére mellettem voltak a testvéreim és a kollégák, mindenki segíteni akart, és segítettek is.

I-*- Hogyan lett anyag- könyvelőből szakszervezeti titkár?

— Feleségem halála után a gazdaság vezetői rám bízták az ő beosztását. Így 1974-ben engem neveztek ki a borászati iroda vezetőjének.

— Ha jól tudom, éppen ebben az időben szanálták az állami gazdaságot. Mindent a nulláról kellett kezdeni.

— Igen, Így volt. A szanálás utáni évek voltak a legnehezebbek. Engem elküldték Csopakra titkárképzőbe. Bár még nem választottak meg, de úgy látszik, mindenki bízott abban, hogy én leszek a gazdaság szakszervezeti bizottságának függetlenített titkára. Egy év múlva, 1975. májusában megtörtént a választás. A vállalati szakszervezeti tanács, a vállalati szakszervezeti bizottság és a küldöttek megválasztottak titkárnak.

Korábban a gazdaság főkönyvelője, Gróf Lajos, aki nemrég hunyt el, fölajánlotta, hogy vállaljam el az anyag- könyvelési csoportvezető állást. Döntenem kellett, melyik mellett maradjak. De ekkor már megjöttem Csopakról, s arra gondoltam, talán többet tehetek a közért, ha a mozgalmat választom. Az elődöm, Vörös Sanyi bácsi mindent tisztességesen átadott, egynéhány elméleti dolgot is tisztáztunk, mielőtt új munkámhoz fogtam. Kidolgoztam egy programot, amit a küldöttértekezleten ismertettem a tagokkal.

— Milyen programok szerepeltek a listán?

— Három fő kérdés. A cselédlakások felszámolása, a nődolgozók nagyobb megbecsülése és a gazdaságban dolgozók üdültetése.

— Mi valósult meg ezekből?

— Hát a cselédlakások felszámolásába szerencsére „besegített" egy kormányrendelet is. Alig fogtunk hozzá a gazdaság területén lévő száznegyven cselédlakás felszámolásához, amikor megszületett az országos program. Ezzel köny- nyítették a szakszervezetisek munkáját. Ma mór ott tartunk, hogy egy-két cselédlakásban élnek csak emberek. Azok is olyanok, akik nem akarnak és már sohasem fognak máshol élni. Mondom, egy-két ilyen lakásról van szó. A többi cselédlakást vagy lebontottuk — ezeket az épületeket a dolgozók megvásárolhatták, s azokból a hasznosítható épületanyagokat saját célra felhasználhatták —, vagy a gazdaság kis ráfordítással szociális épületeket, Űjberekben pedig garázsokat épített belőlük. A cselédlakásokban élőket Szedresen, Várdombon és Szekszár- don juttattuk jobb lakáskörülményekhez. Az első években szinte veszekedni kellett az emberekkel, hogy menjenek, hagyják el a régi, rossz épületeket,

alig pár ezer forintért új családi házakhoz juthatnak bent a környező községekben; Nehezen akarták megérteni, hogy mi jót akarunk, nem ártani. Aztán valahogy rájöttek, és azóta szüntelenül kopogtatnak a jogtanácsosi, a párttitkári és szakszervezetis iroda ajtaján.

— S a másik két tervből...?

— öt évvel ezelőtt a gazdaság anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy a dolgozókat üdültessék. A gazdaság fejlődése, az anyagi helyzet javulása hozta magával, hogy ma már üdülhetnek a dolgozók, s azok családjai Harkányban és a Balatonnál, Csopakon. Minden esztendőben egy hétig a baiatonszepezdi gyermektáborban ötvenöt gyermeket tudunk üdültetni, ami szintén nem kis dolog.

Nagyobb figyelmet fordítunk a nők munkakörülményeire',

anyagi és erkölcsi elismerésére. Nem egy nődolgozónkat

juttattuk lakáshoz, s minden

esztendőben nőnapi utazásra visszük a legkiválóbbakat. Így

eljuthattak már a Szovjetunióba, a környező szocialista országokba.

— Mióta szakszervezeti tag?

— Amióta dolgozom. A pártnak 1968. óta vagyok tagja. Alsótengelicen is a pártvezetőség tagja voltam, a gazdaságban mindjárt a munkába állásom után beválasztottak a pártvezetőségbe. Amióta a szakszervezeti bizottság titkára vagyok, jó kapcsolatot tudtam teremteni a MEDOSZ-osokkal is, akik gyakran segítik a munkámat. A szakszervezeti irodában két kolléga segít. Farkas József, a kulturális ügyek és Bakonyi Józsefné, a gazdasági ügyek intézője. Jól megvagyunk így hárman.

— Visszatérve a szanálás utáni évekre, mi nyomta legjobban a szakszervezeti titkár lelkét?

— A lelkemet semmi, de... A gazdaságnak nem volt egy fillérje sem a szociális gondok megoldására. Először is új gépeket, berendezéseket kellett vásárolni. A termelést kellett fellendíteni. Nemcsak nekem volt nehéz. Nehéz volt a gazdaság valamennyi — 1200 — dolgozójának, hiszen a szomorú valóság az volt, hogy nincs pénz, nincs miből nyereséget, jutalmat fizetni, nemhogy üdültetésre, szociális segélyekre fordítani. Aztán a dinamikus fejlődés, a munka meghozta gyümölcsét. Ma a gazdaság autóbuszait akkor kérhetik kölcsön kirándulásra a szocialista brigádok, amikor csak akarják. Van nyereség, van jutalom.

— A szanálást követő ötödik esztendőben a Szekszárdi Állami Gazdaság megkapta a Kiváló Vállalat címet. Hogyan reagáltak erre a dolgozók?

— Erről már öröm beszélni, hiszen valamennyi dolgozónk magáénak érezte a cimet. Mindenki egyformán megdolgozott érte. S mindenki büszke volt erre a nagy erkölcsi elismerésre.

— A gazdaságnak jelenleg több mint ezerötszáz dolgozója van, kilencvenkét százalékuk tagja a szak- szervezetnek. Nehéz Jehet valamennyi tag gondján, baján segíteni.

— Természetesen van gondunk. Előfordul az is, hogy a tagok követelése jogtalan. Munkatársaimmal ilyenkor mindig azon vagyunk, hogy megmagyarázzuk, nem tehetünk semmit. De szerencsére az esetek többsége nem ilyen jellegű. A gazdaság vezetése, a pártszervezetek segítenek bennünket.

I

:— A családja tudja segíteni a munkáját?

— Másfél évvel a feleségem halála után újra megnősültem. Amivel a feleségem és gyermekeim segítenek, az a meleg otthon. A feleségem a szekszárdi kórház fertőzőosztályán ápolónő. Természetesen három műszakban dolgozik, így elég keveset vagyunk együtt. A fiam itt dolgozik a gazdaságban, az újbereki kerületben, a lakatosüzemben. Lassan már egyenesben lesz. Elvégezte a szakmunkásképzőt, jó szakmája van. Ha „kirepül”, nem lesz kenyérgondja. Zsuzsanna most életem legnagyobb boldogságát szerezte meg. A múlt hónap közepén egy nap felhívott telefonon. Csak annyit mondott a telefonba, hogy apa felvettek, aztán csak sírt. Igen, fölvették a pécsi orvostudományi egyetemre, ami azért is boldogság, mert a kislány mindig azt mondta nekem, még akkoriban, amikor az első feleségem beteg volt; édesapám, ha nagy leszek, ápolónő leszek és akkor meggyógyítom anyukát.

Öt már nem gyógyítja meg, de ahogyan ismerem a kislányt, sok betegnek fogja visz- szaadni az egészségét. Sajnos, hivatali vendégeim voltak, nem rohanhattam haza, hogy legalább két puszit nyomjak az arcára, ezzel várnom kellett késő délutánig. De bevallom, egész nap nem lehetett bírni velem, annyira boldog voltam.

Amivel segítik a munkámat, az az, hogy amikor hazamegyek, rendezett otthon, s a gyermekeim várnak. Idős édesanyám együtt él velünk. Ő főz ránk. Sokat segít feleségemnek a háztartásban, főleg akkor, amikor Jutka éjszakás. Amíg napközben kialussza magát, édesanyám elkészíti az ebédet.

| — Volt már szabadságon?

— Mi minden évben megyünk „nyaralni”. Így szoktuk meg. Tavaly Mátrafüreden voltunk, ebben az évben Gyulára szeretnénk menni. Mindkettőnknek, feleségemnek és nekem nyáron torlódik a munkánk, inkább télen pihenünk. Nyáron a hétvégeket kint töltjük a szőlőben. Van egy kis birtokunk, egy félkész tanyával, ott dolgozgatunk. Terem egy kevés bor is, amit a barátaimmal meghitt összejöveteleken megiszogatunk, amolyan jóféle szekszárdi bor. Szívesen megkínálom egy pohárral.

— Köszönöm ... Akkor a további sikerekre, a családra, a jó munkára. Egészségére!

SÁRKÖZI JÁNOS Fotó: K. A

Múltunkból

Napjainkban országos, európai és világcsúcsok dőlnek meg. Szinte -naponta közölnek ilyen híreket a hírügynökségek. Esetenként évtizedes, „szakállas” rekordok adták ót helyüket az újabb eredményeknek. Egy csúcs azonban már 35 éve tartja -magát a világon, s ezt - Magyarország tartja. Az inflációról van szó. A tőkés Magyarországon indult infláció 1946 júliusában érte el a mindmáig senki által meg sem közelített csúcsot. Nem kellettek hónapok és hetek sem ahhoz, hogy a pengő értéke megváltozzék. Olykor még 24 órát sem tartotta szinten a vásárlóértékét a pénz. Órák alatt változott minden. Emlékeztetőül az idősebbeknek, s bepillantásul az egykori viszonyokba a fiatalabbak részére, idézzünk fel néhány epizódot.

Rohamosan csökkent a reálbér. 1945 árilisában a megélhetési költség 58-szoros volt az 1939 augusztusához képest, decemberiben pedig már 37 780- szoros. Pedig ez szinte -még csak a kezdet volt. 1946. május 18- án jelent meg az egymilliárdos bankjegy, július 2-án pedig már a „100 ezer B” (százezerbillió) pengő nyomása kezdődött meg.

A Takarékpénztár közleménye tudtu-l adja az illetékeseknek, hogy csekkszámlára, könyvelésre csak kereken billióval végződő összegeket fogad el. „A jövőben tehát ezekről az összegekről kiállított befizető lappal lehet postatakarékpénztári

csekkszámlára befizetéseket eszközölni. A billiót jelentő 12 nullát hagyjuk el és helyette a ,B’ jelzést írjuk. Minden okmány 12 nulla elhagyásával töltendő ki."

A debreceni -újság 1946. július 13-án közölte az „adópengő kalauz"-!, amellyel segíteni akartak a szerkesztők a lakosságnak a pénzügyek lebonyolításához. Erre jó módszernek kínálkozott a pénz színének megnevezése. Az adókalauzból megtudjuk, hogy az adópengő bevezetése lehetővé teszi a kisebb számokkal való dolgozást, számolást. íme a-z egykor közölt táblázat:

1000 adópengő = 4 500 000 billió pengő (4 barna és 5 -piros).

5000 adópengő = 22,5 trillió pengő (2 lila, 2 barna és 5 piros).

10 000 adópengő = 45 trillió pengő (4 lila, 5 -barna).

50 000 adópengő = 225 trillió pengő (2 kék, 2 lila és 5 barna-).

100 000 adópengő = 450 trillió pengő (4 kék, 5 lila).

500 000 adópengő = 2250 trillió pengő (22 -kék, 5 lila).

1 000 000 adópengő = 4500 trillió pengő (45 kék).

A fenti kalauzt közlő lap 45 trillió pengő volt, s egy nappal később, azaz július 14-én már 270 trillió (egyetlen nap alatt meghatszorozódott), július 19-én pedig 450 trillióért adták a lapot. A legelemibb számítási művelet 24 nullával kezdődött. Ennél alább nem adták . . .

Az infláció ellen a Magyar Kommunista Párt vette fel a küzdelmet. A párt Politikai Bizottsága úgy határozott, hogy 1946. augusztus első napjaiban kell megjelentetni az új fizetési eszközt, a stabil pénzt. Azt hirdette a párt, hogy a stabilizációnak itthon kell megteremteni a feltételeit, a belső politikai és gazdaisági bázisra kell támaszkodni. Le kell szerelni a reakció szabotálását, emelni kell a termelést, tartalékokat kell képezni a legszükségesebb közszükségleti cikkekből, a radikális eszközök igénybevételével is le -kell törni a feketepiacot. A lakosságot be kell vonni az új pénz védelmébe. A párt kezdettől fogva azt vallottat hogy nem járható út a külföldi (nyugati) -hitelek felvétele.

A kommunista párt szerveiben és szervezeteiben július utolsó napjaiban az új pénz fogadásával kapcsolatos intézkedéseket beszélték meg. Alapjában véve két kérdést tárgyaltak: egyrészt emelni kell a termelés mennyiségét, hogy árufedezet legyen, a pénzért a lakosság vásárolhasson, másrészt meg kell védeni a spekulációtól az új pénzt, forintvédő bizottságokat kell alakítani.

Széles körű agitációs tevékenységet kezdett a párt. Ebben a többi között jelentős helyet foglalt el az az érv, hogy az új fizetési eszköz -értékállósága nem az ara-nyfedezetfő], hanem a termelőmunkától függ. A szekszárdi pártszervezet 1946. július második felében tartott pártnapján Német Ernő, az MNB fiókjának főnöke arról szólt, -hogy a pengő aranyfedezete rohamosan csökkent. 1936- ban még a pengő 50 százaléka volt aranyfedezetű, 1938-ban már csak 25 százaléka rendelkezett aranyfedezettel. Ez a fedezet 1940-ben 11 százalékra zuhant. Mindennek ellenére a pengő be tudta tölteni a pénz funkcióját. Miért ne tölthetné be legalább ugyanígy a forint is ezt a szerepet?

S augusztus 1-én megjelent a csillogó, könnyű fémpénz, a forint. Mindenki futott a pénz után, minél előbb látni — és természetesen — szerezni akart belőle. Az értéktelen milliórdok helyébe lépett a megbecsült forint és annak váltópénze, a 2, az 5, a 10, a 20 filléres.

A világ felfigyelt a forintra — új, magyar csodáról kezdtek cikkezni. Pedig nem csoda volt, hanem a szocialista gazdaság- politika eredménye, amelynek alapja a magyar munkásosztály és a dolgozó parasztság öntudatos tevékenysége, munkássága volt. Ide kell sorolni a Szovjetunió segítségét is, amely lehetővé tette a stabilizálás -elméleti kidolgozását, és hozzájárult a stabilitás alapjainak megteremtéséhez.

Szekszárdon forintvédő gyűlést tartotok, amelyről a Tolnamegyei Néplap közölt terjedel- .mes tudósítást. A Béla téri nagygyűlésen nemcsak a megyeszékhely dolgozói vettek részt, hanem a járás több községe is elküldte képviselőit. A tudósítás szerint a vidéki -küldöttségek közül különösen a kommunista párt képviselői tettek ki magukért, zászlókkal, táblákkal vonultak fel. Az alsóná- nai és a bátaszéki fiatalok is jelen voltak.

A gyűlésen Petri Miklós a szakszervezet nevében beszélt. „Kevés pénzünk lesz, akarattal csináljuk így. Tudjuk, hogy a spekulánsok már most 300, meg 400 forintot ígérnek az új búzáért.” (Azaz rontani akarták a pénz vásárlóértékét - a szerk. megj.) A kommunista párt részéről Prantner József szólt a jó pénz megszületéséről. A többi között a következőket mondotta:

„Gazdasági téren akarják megingatni a munkásságot - ehhez eddig legalkalmasabb eszközük volt a pénzrontás, üres kosarakkal hazatérő, éhes gyermekeik láttán kétségbeesett asszonyok családirtással fenyegetőztek — ilyen volt a helyzet az egész országban. A tizenkettedik órában határozták el a pártok, hogy megállítják a pénzromlást. Már-már ott tartottunk, hogy a demokrácia gazdasági csődbe jut . . .

Az új pénznek, a forintnak, megvannak a gazdasági alapjai: a munka és a termelés.

A forintkérdésben nem lehetünk engedékenyek. Nem szabad elnéznünk az árdágítást, spekulációt, feketézést. Mindenki tekintse ezt a problémát saját egyéni kérdésnek ...” — közölte a Toilnamegyei Néplap 1946. augusztus 3-i száma.

Augusztus 1-én ünnepelte születésnapját a forint. Legyen még hosszú életű, s legyen belőle elegendő.

C

K. BALOG JÁNOS