Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-26 / 174. szám
1981. július 26. KÉPÚJSÁG 7 szürkül, mintha nem is a Kárpát-medence legfontosabb vízi útja ból, hanem egy városi szennycsatornából származna. Természetesen nemcsak ezért érdemes idelátogatni. A múzeum célját legjobban annak első vezetője, Fábián Gyula szavaival lehet idézni, hogy a későbbiekben majd zavartalanul lehessünk kevésbé, hivatalosak és szakszerűek: ,,A Magyar Vízügyi Múzeum feladata... hogy a vízgazdálkodás múltbeli örökségének a teljességre törekvés igényével mentsen és védjen meg minden eszközt, tárgyat, térképet, műszert, oklevelet vagy okmányt, amely megvilágítja az új nemzedék számára a „honnan és hogyan" sokszor keserves útját. A vízügytörténet nagy egészét részekre bontottan arra törekedett a múzeum, hogy a vízgazdálkodás minden ágának egy részlete jelen legyen a kiállításain. így az árvízvédelem, folyó-, tószabólyozás, vízi utak története, az öntözés, az ivóvízellátás és csatornázás, a víztisztítás, víz- és a vízi környezetvédelem, hév- és gyógyvizek, a vízgazdálkodás műszaki fejlődésének története, műszerek, térképek, vízi felvételezések, munkahajók a vízügy szolgálatában, szakiskolák és intézmények múltja, kiemelkedő vízügyi alkotók munkássága, együtt kell jelen tegyen az életformát alkotó nagy változások megjelenítésében." Még így felsorolva is óriási vállalkozás. Mindenhogyan elismerés ileti az OVH-t, hogy a VIZDOK egykori kiállításrendező csoportját múzeummá fejlesztve, ország-világ előtt bemutatható- vá tette a saját munkásságának szinte felmérhetetlen kultúrtörténeti jelentőségét. És az elődeiét is, hisz ahogy Goethe írta: Árvizekben nem volt hiány. 1012-ből, 1247-ből, 1267-ből, 1426-ból, 1594-ből, 1775-ből, 1838-ból, 1954-ből, 1956-ból és 1965-ből jegyezték fel a legnagyobbakat. Széchenyi idején még ló-, vagy éppen embervontatta „bőgős hajók” vánszorogtak a Dunán. Elképzelhető sebességgel, hiszen a hámba fogott emberre 200 mázsa (!) vontatni való terhet számítottak személyenként. A még ma is élők emlékezetét, akik láthattak ilyeneket, vízimalom-modellek sora segít ébreszteni. Ezek már a földszinti termekben láthatók, köztük az utolsó fajszi vízimolnár munkája, aki bicskával faragta ki egykori kenyérkereső alkotmánya pontos mását. Egy, a török által is már csak restaurált (I), pontosabban lőpormalommá átalakított Anjou- korbeli vízi malom — sajnos — modell formájában se látható, noha eredetijét 1965-ben (!) bontották le. A múzeumoknak általában nincs sok keresnivalójuk a futurológia területén. A Magyar Vízügyi Múzeum kivétel. Itt teljes joggal kapott helyet a majdani bős—nagymarosi gát és vízi erőmű modellje. Ugyanígy az 1993-ra teljes valósággá váló Duna—Majna—Rajna csatornára vonatkozó adatok. Ebben az esetben az álomtól a megvalósításig pontosan 1200 évig tart az út, ugyanis a Fossa Carolina munkálatai (ez volt az ős) 793-ban, Nagy Károly császár parancsára kezdődtek. Aki ellátogat ide, a földszinti második teremben feltétlenül vessen egy pillantást két térképre. Sajnos, ezek is a jövőbe mutatók. A térképen a hazat felszíni vizek minőségét I—IV. osztályba sorolják, továbbá jeleznek egy osztályon kívüli, legrosszabb kategóriát is. 1965- ben megyénk vizeinek többsége, a Malom-csatorna pedig részben az I. osztályba tartozott. A Sió II., a Nádor-csatorna II—III. osztályú volt. 1978-ra a vizek többsége III. osztályú lett. II— III—IV. osztályba kerültek a Sió különböző szakaszai. Részben osztályon kívülivé vált a Malom-csatorna, a Nádor- csatorna pedig teljes hosszában az. Mi lesz 1988-ban? Ami a Magyar Vízügyi Múzeumot illeti, nemcsak remélhető, hanem biztosra is vehető a fejlődés. Itt és a hatáskörébe tartozó siófoki, gyulai, nagycenki és szegedi múzeumokban, illetve kiállítóhelyeken szintúgy, Esztergomban a fejlesztés lehetőségei szinte korlátlanok. E sorok írója gyerekkorában még látta a Fürdő-szálló alatti, csónakkal bejárható kazamata- rendszereket és török fürdőt. Ezeket feltárni se kell, hiszen megvannak, várva, hogy az idegenforgalom szolgálatába állítsák azokat. Addig is, míg ez megtörténik, hadd hívjuk fel a figyelmet arra, hogy aki Esztergomban járva meglátogatta a Keresztény Múzeumot, a Bazilika kincstárát, a Balassa-mú- zeumot, az ne kerülje el a Kölcsey utca 2. számú házat sem. Ott van a Magyar Vízügyi Múzeum. ORDAS IVÁN „A víz volt ősforrása a létnek, Mindent a víz tart fenn, ami csak van." Krónikák feljegyzése szerint a magyarok legelőször 868-ban Galacnál pillantották meg a Dunát. Az emeleti kiállítótermekben látható emlékek azonban természetesen sokkal régebbiek. Van itt a vízből előkerült pompás kivitelű kőbalta, kelta aranytál, a szorgos rómaiak ténykedésének nem egy bizonyítéka. Ezzel már nyomban a mai Tolna megyéhez érünk, hisz római település volt a víz mentén Dunakömlőd, Őcsény, Báta, a Sió-csatorna első ásatójaként pedig Galerius császárt tisztelhetjük. Szerszámok, térképek, műszerek, hajó- modellek. Utóbbiak közt Széchenyi kisméretű Noé-bárkájára emlékeztető Desdemónájának mása, mellyel — ez a maga idején huszártiszthez illően vakmerő vállalkozás volt — Budától Konstantinápolyig utazott a vizen. A megértést okos magyarázószövegek segítik. Több nyelven, ami hazai múzeumainkban sajnálatosan ritka. Egy idézet a legnagyobb magyar tollából: „Tolna után Szekszárd magasságában (a legszebb táj Budapest óta) végigmentünk az 1812—13-ban készült átvágáson — Korsófóldén, kb. 200 öl hosz- szú. Olyan, mint a Duna — a régi meder a kiindulásnál eliszaposodott, a torkolatnál viszont még holtág, rengeteg benne a hal — valóságos kis tó." Széchényi útitársa Beszédes mérnök volt, a Sárvíz—Sió— Kapos első szabályozója. Ugyanő 1820—25 közt épp megyénkben hozta létre az első 21 kilométeres modern árvíz- védelmi szakaszt. Paks és Báta között pedig — ma szinte elképzelhetetlen mértékben — hat átvágással több mint 30 kilométerrel „rövidítette" meg a folyót. Gátjai százezer hektárnak jelentettek védelmet. A hazai gátrendszer azóta 2400 kilométerre nőtt, amivel megelőztük az erről (is) híres Hollandiát. Három évvel ezelőtt, ugyancsak nyáron, egy olyan múzeumról adtunk hírt olvasóinknak, mely akkor még egyetlen kiállítóteremmel se rendelkezett, hanem csak raktáraiban létezett. Ez volt a Magyar Vízügyi Múzeum, mely azóta már parádés helyet kapott az egyik legszebb magyar városban, Esztergomban, de amelyet a látogatóknak ennek ellenére keresgélnie kell. Az utcákon ugyanis csak két irányjelző nyíl Felirata hirdeti létezését, nagyon szép ízléssel készült pla- kátai is csak nemrég kerültek forgalomba. Megyénkből rendszeresen mennek turistacsoportok és egyéni kirándulók az első magyar fővárosba, megéri számukra a fáradságot a Kölcsey utcai régi, szép káptalani épület felkeresése. Hisz vizek dolgában Tolna megye lakói aligha nevezhetik érdekteleneknek magukat... Jobban utánagondolva, az embernek egy kevéssé végigfut hátán a hideg. Hát oda jutottunk, hogy már a víz is múzeumba kerül? Oda, hisz a múzeumban van víz — is. A Dunából 1940-ben, 1943-ban, 1950-ben, 1955-ben, 1960-ban, 1965-ben, 1970-ben és tavaly vett, egymás mellé helyezett vízminták formájában. A majdani 1990-es évire tanácsos rá se gondolni. Míg a 40 évvel ezelőtti víz kristálytiszta, az évek előbbre haladtával mindegyik minta fokozatosan «Mellyen volt a „Desdemóna”, melynek fedélzetéről Széchenyi szépnek látta Szekszárd környékét Gabonaszállító „bőgőshajó” Hajómalom modellje Istrángos cölöpverő. Eredetijének mozgatásához tucatnyi ember ereje kellett. A hajóvontatók embei télén emberhámja
