Tolna Megyei Népújság, 1981. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-26 / 174. szám

6 NÉPÚJSÁG

— Amikor beléptem irodájába, a bonyhádi Városi Tanács egészségügyi osztályára, éppen , telelo- nált. Néhány lelkes szavát hallva, lelcsillaná tekintetét-látva, egyetlen tippem van: megint utazni készül, s azzal kapcsolatban jött a „lelvillanyozó“ hír.

— Róhibózott. Ebben a pillanatban értesítettek, hogy a csoportom tagjainak megküldték a vízumokat grind a hat országba.

— Mikor és hova utaznak?

— Augusztus 1-én indulunk egy nyugat-európai körútra. Elmondom az útvonalat, hiszen már beszélni is csodálatos ióla.

— Örömmel hallgatom, de kérem, hogy előbb azt mondja meg, kik a csoport tagjai, s milyen lóiméban szervezték meg az utat?

— A csoporttagok úgymond törzstagok. 1973 óta rendszelesen járjuk a világot. A szervezési feladatokat a kezdet kezdetétől magaima vállaltam. Azóta pontosan ezerháromszáz embert hódítottam meg táltoson az utazásnak. Közülük nagyon sokan szinte minden tár- sasúton részt vettek. A mostani, úgynevezett Bécstöl Becsig út szervezése Ausztriában történik, s mindannyian az egyéni valutakeret terhére megyünk. Ez azt jelenti, hogy a Bécsbe jutást, az útlevelet és egy csomó más dolgot mindenkinek magának kellene intéznie. De mivel összeszokott csoportról van szó, mindent közösen bonyolítunk le — természetesen az IBUSZ segítségével és támogatásával. Bécsig már megvannak a szárnyashajóra, illetve az autóbuszra szóló menetjegyek. Akik saját gépkocsival megyünk, társultunk, s majd fölváltva vezetünk.

— Akkor most következzék az útvonal...

— Az első napon kicsit felmegyünk az NSZK-ba, Báden- ba, majd Innsbruckon keresztül érkezünk az osztrák—svájci határ közelében lévő Feld- kinchbe, ahol megalszunk. Innen Svájcba utazunk: a Walleni tóhoz, majd következik Bern és Genf. Természetesen mindenütt jut idő fotózásra, filmezésre, fürdésre és pihenésre. S ami a legnagyobb dolog — s minden utunknál az — úgyszólván egyetlen jelentősebb történelmi, művészeti nevezetességet nem hagyunk ki a programból. Folytatva a sort, autóbuszunk lemegy Franciaországba, s ott Lyonban szállunk meg. Innen indulunk Avignonba, majd Le- Perthusba, ahonnan átmegyünk Lloret de Marba, s a spanyol tengerparton hat teljes napot töltünk, méghozzá a Don Juan Szállodában, ahol teljes ellátást kapunk.

— Milyen programjaik lesznek Spanyolországban?

— A pihenésen, strandolóson kívül fakultatív kirándulási lehetőségeink lesznek. Elmegyünk Barcelonába, megnézzük a Mon Serrat-i kolostort és természetesen egy bikaviadalt. Hiszen azt még egyikünk sem látott.

— Útjuk ezután hova vezet?

— Marseille-be, amit követ Cannes, Nice, Monaco és Monte Carlo. Erre tartalékolunk egy kis pénzt, hiszen, ha már ott vagyunk, szolid látogatást teszünk egy — eddig csak filmekből ismert — kaszinóba. A

francia Riviéra után Padován és Veronán keresztül megyünk Velencébe, ahol, azt hiszem, kői volt szállodát biztosítani, mivel nem valószínű, hogy alvással töltjük az időt. Velence atún néhány város érintésével térünk vissza Bécsbe, majd haza. Az IBUSZ már a hazautal is biztosította.

— Komoly összegbe kerülhet ez a tizennégy na pos út.

— Pontosan tizenegyezer- négyszáz forintba. Ezen felül van a költőpénz (3700 forint), és a vízumok.

— Említette, hogy a költőpénz nagy részét nem bevásárlásra fordítják. Gondolom, azért némi apróságot csak hoznak minden országból.

— Valóban csak apróságot, hiszen ezeket az utakat nem bevásáiló-körutaknak szánjuk. Lehet, hogy bogarasnak tartanak, de én minden országból hozok egy-két kisebb-nagyobb követ. Hogy micsoda gyűjteményem van! Csoda szép tufák a Hámori tó környékéről. Egyik olyan, mint egy szobor- csopoit. Örményországból származik a fekete csillogásé oxi- hánom.

I — Min derül ilyen jót?

— Egyszer az autóbuszon felejtettem egy szép követ. Csak itthon vettem észre a hiányt. Le is mondtam róla... Már vagy egy hónap telt el hazaérkezésem óta. amikor egy este lakásom ajtajában leltem rá az én nagy éltékemre — egy parányi cetli társaságában. „Az elhagyott szuvenir" — volt ráírva, s a buszvezető tette a küszöbre. Majd, ha nyugdíjas leszek, katalogizálom a gyűjteményt... Persze, azért ne gondolja, hogy a köveken kívül semmit nem hozok. Vannak nagyon kedves tárgyaim: török kávéskészlet, orosz szamovár... Ezek a kövekkel együtt a vitrinem díszei... Arra viszont büszkék vagyunk, hogy a csoportunkból még senkit nem büntettek meg azért, mert az engedélyezetten felül hozott volna be külföldről holmikat. Mi nem üzletelünk, nem adunk el semmit. Legfeljebb továbbadunk — élményeket. S így mindig újabb és újabb útitársakkal gazdagodunk.

— Mely országokban járt eddig?

— Nyolcszor voltam Jugoszláviában, ebből ötször a csoporttal, jártunk Bulgáriában, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában, Törökországban, hatszor a Szovjetunióban, hetedszer pedig a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója tiszteletére kiutazott SZOT-delegóció tagjaként jutottam ki. A Szovjetunióban nekem Irkutszk és a Bajkál-tó környéke van még hátra. De Leningrádba méq elmegyek néhányszor. Legutóbb is beledobtam a forintot a Névóba, hogy visszatérhessek.

— Honnan e nagy utazási kedv? Ez a fáradhatatlanság és a már-már legendás szervezőkészség?

— Ezeknek millió összetevőjük van. Kíváncsi természet vagyok; megnyugtat a táj, az éDÍtészeti remekek látványa. Gondolja csak meg: eddig hat tengert láttam. Mind a hat más és más, noha mind víz és víz. Mindenfelé barátaim vannak... Csodálatos érzés ennyi emberrel kapcsolatban lenni, ennyinek a szokásait megismerni. Az utazás, a barátságok szövődése annyi lelki pluszt ad nekem, hogy valóban nem érzek fáradtságot. Az utazásoknak köszönhetem talán, hogy még soha életemben egyetlen nyugtatót nem szedtem be.

— Ez valóban nagyszerű, de miért sóhajtott ekkorát?

— Arra gondoltam, ha rajtam múlna a világ sorsa, befejeznék minden fegyverkezést, s a felszabaduló pénzt arra fordítanám, hogy utaztatnék mindenkit. Kössenek barátságokat az emberek, ismerjék meg egymást, egymás hazáját.

— Kérem, meséljen a gyermekkoráról.

— Szarvason nőttem fel, vidám, kiegyensúlyozott családi környezetben. Közel éltünk a vízhez. Kiskorom óta úszom, evezek, kerékpározom és gyalogolok... Rengeteget kirándultunk szüleimmel. Édesanyám nyolcvanöt esztendős volt, amikor meghalt, de szinte élete utolsó percéig roppant mozgékony volt, s csak annyit kellett mondani: „El kellene menni ide, vagy amoda”, ő máris készülődött, öltözködött, csomagolta az elemózsiát, s mentünk. Persze, tanáraimnak is sokat köszönhetek. Az én diákkoromban úgymond szegényes kirándulásokról, utazásokról lehetett csak szó. Gyalog vagy kerékpáron, esetleg vonattal. De a lelkesedés, az új tájak megismerése hajtott bennünket. - Akkor is csak úgy, mint most: alaposan felkészültünk minden útra. Térképekből, művészeti és történelemkönyvekből... Utazni csak így érdemes.

— Hány kilométert tett meg eddig?

— A kérdés nem ért váratlanul, hisz ebben a „témában” naprakész vagyok. Mondom is: repülőgéppel 38 ezret; a két Trabantommal négyszer körbejárhattam volna az Egyenlítőt, azaz százhatvanezer kilométert, hajóval nyolcszázat, gyalogosan harmincezret, s ugyancsak ennyit kerékpárral. A gyaloglásba persze beletartozik az is, hogy védőnő vagyok. S míg körzetben dolgoztam, napi három kilométert tettem meg...

— Tehát közel 260 ezer kilométer. Szép távolság... Mondta, hogy az összeszokott társasággal mindig előre terveznek. A mostani utat is már nyolc hónappal ezelőtt kötötték le, s a belizetendő összeget is tulajdonképpen részletekben kellett fizet- niök. Mi lesz a következő „kirándulásuk"?

— Alig merem kimondani. Hogy egy-két, vagy három év múlva, nem tudom, mikorra sikerül összehoznunk: Kubába szeretnénk elmenni. Már van útikönyvem, s a csoporttársak közül is többen felkészültek Kubából.

— Természetesen nemcsak küllőidre utazik, hanem hazánkat is járta és járja.

— De mennyire! Magyarországnak nincs olyan tája, városa, nevezetessége, -amit ne ismernék, ahol még nem jártam. Szombathely, Debrecen, Szeged, Aggtelek, Komárom, Barcs... Azt hiszem, nagyon fontos, hogy az ember először a hazáját ismerje meg. Sőt, ez kötelesség is. Férjemmel és fiammal együtt bejártuk az országot. Fiam tizenéves korában ismerte már az ország majd minden várát, kapásból nevezte meg az építészeti stílusokat. Míg a férjem élt, szinte menetrendszerűen minden nyáron egy-egy hétig jártuk az orszát

got. Vonattal, autóbusszal, majd később gépkocsival... Fiam felnőtt, a napokban szerel le. Most már magam utazok. illetve a jól összeszokott csoporttal. Egyébként még az ősszel elmegyünk Észak- Magyarországra, útba ejtve Budapestet, ahol’ egy jó színházi előadást nézünk meg.

— Beszélgetésünk során többször is emlitődött az 1973-as esztendő, ami tulajdonképpen utazásainak fordulópontját jelenti.

— így is van. Amióta dolgozom, funkciót töltök be a szak- szervezetben. Bizalmiként kezdtem, majd 1970 óta vagyok az Egészségügyi Dolgozók Szak- szervezete Bonyhád városi és városkörnyéki bizottságának a titkára. Egyébként városi és városkörnyéki vezető védőnő vagyok... Szóval a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a környezetemben élőkkel és dolgozókkal együtt csak hallottunk a nőnapi külföldi utakról, a békevonatról. Amikor szakszervezeti titkárnak választottak, állandó gondot okozott, hogy kevés a szakszervezeti beutaló. Gondoltam, ha kicsit többe is kerül a dolog, majd én szerverek különféle utakat azoknak, akik velem együtt örömmel látnak világot, így kezdődött... A folytatást már tudja.

— És minden amellett szól, hogy kezdeményezésével sikere volt. Sikerült meghódítani munkatársait, a kórház, a szociális otthon, a művelődési ház, a bölcsőde dolgozói közül többeket. Sőt, csatlakoznak, illetve csatlakoztak a régi ismerősök, iskolatársak...

— A meghódításról jut eszembe, egy nagyon kedves élményünk. Egyik szovjet utunk befejező napját Szimferopol- ban töltöttük. Ott tartottuk a búcsúestet, majdnem hajnalig. Reggel korán mentünk az étterembe, még meg sem terítettek a reggelihez. Ősz volt, hűvös és fáztunk. Egy mexikói csoport is akkor érkezett. Átmeneti kabátban, nyakukban sálakkal. Hogy felmelegedjünk, elkezdtünk énekelni, táncolni. Úgy belelendültünk a vidámságba, hogy a mexikóiakra is átragadt a jókedv, s velünk együtt ropták a táncot, s énekelték, hogy „Szánt a babám..." Szóval meghódítottuk őket. Alig akartak reggelizni.

— Milyen a kapcsolata az IBUSZ-szal?

— A lehető legjobb. Nem tudok tőlük olyant kérni, amit ne teljesítenének. Gyakran munkaidő után megyek be Szekszárdra, hogy intézzem ügyeinket. A munkatársak bent maradnak, s teszik azt, amit kell. Én szervezési díjként másfél százalékot kapok. Ha meggondolnám, ezért nem érdemes csinálni. Sok gonddal, nagy felelősséggel jár. Pénzt beszedni, elszámolni. A másfél százaléknak legalább a felét „megissza” a Trabant, mire mindent elintézek.

— És az idegenvezetésért, illetve a csoport vezetéséért milyen honoráriumot kap?

— Azért semmit, hiszen nem vagyok sem idegenvezető, sem a csoport vezetője.

— Legalábbis hivatalosan nem az, „csak" mozgatója és patrónusa. S ezért a szép vállalásért kívánom, hogy még nagyon sok baráti kézszoritást kapjon.

V. HORVÁTH MARIA

Múltunkból

Nem nagyon lepődött meg a völgységi járási főszolgabírója a Nagymányokról érkezett levél elolvasásakor. A levelet a Magyarországi Bánya és Kohómunkások Országos Szövetsége nagymányoki csoportjának tag'c jai írták, 1920. április 16-án. A bányamunkások úgy határoztak, hogy az üldözés ellenére is megünncplik május 1 -él, mint nemzetközi ünnepet. A bányászokat nem tudta a fehérterror sem elnémítani. Mint ismeretes, 1919 augusztusában a Tanácsköztársaság védelmében sztrájkoltak - ellenük még páncél- vonatot is felvonultatlak —, s egy hónap sem lelt el, újból abbahagyták 0 munkát, mert az ellénforradalmi rendszer leszállította a munkabéreket. A főszolgabíró minden esetben részt vett a munkásokkal való egyezkedésben, tehát jól ismerte politikai nézetüket. Ezért nem lepődött meg, hogy május 1 -él mint internacionalista ünnepet meg akarták tartani Nagymanyokon. Idézzük a bányászok levelét:

„Tekintélyes Főszolgabíró Ür!

Mi, a Magyarországi Bánya- és Kohómunkások Országos Szövetségének nagymányoki helycsoportnak tagjai. azon alázatos kéréssel járulunk a tekintetes főszolgabíró úrhoz, hogy kegyeskedjék megengedni, miszerint f. é. május 1-én nemzetközi ünnepet szántéko- zunk tartani, hogy a nevezet napon a nagymányoki bányamunkások egy körjáratt a nagymányoki községben és ezután Huth Ferenc, mint a helycso- portnok elnöke egy rövidteb beszédet a munkásokhoz akar tartani, azon nap este pedig akarunk a nyugdíjasoknak és árváknak segélyzetének a Lin- de-féle vendéglőben Nagymá- nyokon egy tánczmulatság tartani.

Kérjük a tekintetes főszolgabíró urat, hogy ezen tisztelet- telyes kérvényeinket kegyeskedjék figyelembe venni, amiért is maradunk

a tekintetés főszolgabíró úrnak alázatos szolgái

Leicht Ferenc Huth Ferenc jegyző elnök.”

A főszolgabíró hamqr döntött, meghozta az elutasító ha- határozatot. Nem engedélyezte sem a „körmenetet” - azaz a felvonulást - tilos volt a nép- g/űlés is, ps nem tarthattak táncmulatságot sem.

Sok sok kifogást talált dr. Hugymássy főszolgabíró az elutasításra. Az elutasító határozat indoklása a következő:

„A nemzetközi ünnep, körménél és táncmulatság megtartása tudomusul vehető nem volt, és betiltatott, mert a hivatkozott rendelet alaki kellékeinek a benyújtott kérvény egyáltalában nem felel meg, miután a hivatkozott rendelet (7430 1913. B. M. ein. sz. körrendeletről van szó — a szerk.) A. fejezetének 1. pontjában foglalt ama követelmény, hogy legalább négy megbízható községi lakos tegye a bejelentést, hiányzik, s ugyancsak hiányzik a gyűlés helyének, idejének, a szándékolt nemzetközi ünnep czéljá- nak és a megtartandó beszéd tárgyának megjelölése, valamint a körmenet felvonulási irányának bejelentése, vagyis minden lényeges körülmény, amelyet a rendelet előír, s amelyek igazolása esetén van csak módjában az első fokú hatóságnak az engedélyezés.

Ezenkívül a nemzetközi ünnep tartása törvényeinkkel, alkotmányunkkal, s hazafias érzéssel ellenkezik, s mint a közrend felforgatására irányuló törekvés, nem engedélyezhető. —"

Az április 20-án kelt elutasító határozat ellen fellebbezni lehetett az alispánhoz. Természetesen ő sem engedélyezte május 1-ének megünneplését.

A főszolgabíró meg sem várva a nagymányokiak fellebbezését, jelentést írt az alispánnak.

„Jelentem, hogy a nagymányoki bányamunkások május hó elsejére nemzetközi ünnep, felvonulás, népgyűlés és tánc- mulatság engedélyezését kérték, melyet a fenti szám alatt

(168J - a szerk.) hozott véghatározatommal részint az alaki kellékek teljes hiánya, részint nyíltan bevallott nemzetközi jellege miatt betiltottam. A bánya vezető főmérnöke erre szóbeli úton a munkások felkérésére, azon kérelmét terjesztette elő, hogy legalább a tánc- mulatságot külön beandandó kérvényükre engedélyezzem, s ezt azzal indokolja, hogy a munkások május 1-én, mely szombati napra esik, úgy sem dolgoznának, s a vasárnap is termelés nélkül múlna el, míg ha a táncmulatság engedélyeztetik, a munkások hajlandók a szombati napot május 13-án utánpótolni, továbbá hivatkozott arra, hogy most midőn a munkások 19 vagon napi termelést produkálnak, ami normálisnak^ tekinthető, nem volna célszerű teljesen elzárkózni egy táncmulatság engedélyezésétől."

A főszolgabíró - a jelentés szerint - kijelentette a főmérnöknek, hogy kizárólag egy láncmulatság ellen nincs kifogása, azonban óvintézkedéseket kíván foganatosítani, hogy valóban csak tánc legyen és ne ünneplés. Kérte az alispánt, hogy esetleges tüntetés megakadályozása érdekében az államhatalom erejének dokumentálására május 1-én reggel 8 órától másnap délelőtt 11 óráig a bonyhádi zászlóalj egy szakaszát karhatalomként rendelje ki a bányászközségbe.

Az alispán - úgy tűnik - a táncmulatságot kivételesen engedélyezte (döntése ugyanis nem található' az iratok között), mert április 29-én a községi körjegyző jelentette a főszolgabírónak, hogy „az 1 tiszt és 40 főnyi legénység elhelyezéséről és élelmezéséről gondoskodva van".

Így esett, hogy a nagymányoki bányászok 40 fegyveres őrizete mellett szórakoztak önfeledten és ünnepelték május 1 -ét. A megyei és járási hatóságok nem merték vállalni a frontális szembeszállást a bányászokkal.

A BETILTOTT MEMOSZ-SZERVEZETEK

1920-ban, főleg az év második felében, azokban a községekben, ahol nagy számban éltek épitőmunkások, bejelentették igényüket az illetékes főszolgabíróknak arra, hogy megalakíthassák az építőmunkások helyi szakszervezetét. A főszolgabírók általában engedélyezték a gyűlés megtartását, de a szervezet megalakítását már nem. A döntés ellen fellebbezni lehetett. A fellebbezést gyakran két példányban kapta meg az alispán: a helybeli

munkásoktól és a MÉMOSZ-tól.

Az alispán 1920. november 23-i 16.160. sz. határozatával

megtiltotta a teveli, a tolnai, a bonyhádi és a diósberényi Mé- MOSZ-szervezetek működését, azaz helyben hagyta az elsőfokú hdtóságok döntését. Az indoklásban az alispán a következőket állapította meg.

„Tolnavármegye főispán kormánybiztosa a múlt évi augusztus 29-én kelt 1999 1919. sz. rendeletével a vörös uralom előidézésében jelentékeny szerepet játszó összes szakszervezetek működését az 5479 1914. M. E. sz. rendelet 3. §-a alapján az egész vármegye területén felfüggesztette, s ez a mai napig is még életben van”.

Az indoklás rámutat arra, hogy az 5094/1919. M. E. sz. rendelet visszaállította a háborús kivételes törvényeket és rendeleteket, amelyek annak idején felfüggesztették az egyesületek működési jogát. A MÉ- MOSZ is ezek közé tartozik, s ezért a teveli, a tolnai, a bonyhádi és a diósberényi szervezet sem működhet.

Az egy hónappal később, 19 860/1920 számon hozott újabb eltiltó határozatban már a hőgyészi szervezetet is megnevezi, s működését betiltja. Még csak szakszervezeti befize- tőhelyet sem engedélyezett.

K. BALOG JANOS