Tolna Megyei Népújság, 1981. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-14 / 138. szám
10 KÉPÚJSÁG 1981. június 14. IRODALOM P ■ stefelé föltámadt a szél. E A huzat előbb könyveket ; sodort le a polcról, aztán ------ lelbor/totta a dohányzóasztalt, bevágott két ajtót, kitörte a lürdöszoba ablakát, s végül feldöntötte az írógép mellett álló nyitott borosüveget. Ariena egyik pillanatról a másikra gazdája nyakában termett, két mellső lábával átölelte, s közben remegve szimatolt a lakás belső részei felé. K. mindenekelőtt a bort próbálta menteni, nem sok sikerrel; az asztalon már úsztak a kéziratok, úszott a gyufa, a cigaretta, az indigó, az üveg alján pedig alig kotyogott némi folyadék. K. épp iehúzta volna, de győzött benne a humanizmus. Első a kutya. Gyöngéden lefejtette magáról a pánikba esett óriás schnauzert, aztán az orra alá dugta a palackot.- Nesze, kiskutyám, ettől megnyugszol. Ariena a gyakorlott alkoholisták rutinjával bugyogtatta le a bort, de egyáltalán nem nyugodott meg. Neurotikus ez a kutya, morfondírozott K. fellángolton, neurotikus, pszichopata, sőt az is lehet, hogy skizofrén. Pszichiáterhez kéne vinni, de hát hol talál az ember jó elmeorvost ebben az országban? Csak ahhoz értenek az ocsmány pribékjei, hogy elhülyítsék az embert a transzkvillánsaikkal, meg hogy elszedjék a pénzét. Aztán megdögölhet a zárton. Bár azt megnézném, hogy melyik hóhérlegény tudná kényszerzubbonyba bújtatni ezt a kutyát. . . K. fehérre mázolt kórházi folyosót látott maga előtt, a sarkon éppen befordul a nagyvizit, elöl a fősámán, aztán a beosztott kuruzslók, az ápolók és a többi porkolábok, jönnek, mint a húsvéti körmenet, odaérnek a kórterem elé, egy al- méregkeverő kitárja az ajtót a tanár előtt, s ekkor kilép Ariena. Node kérem, makogja a főhóhér, ám a kutya máris elkapja az egyik pribéket, karjánál fogva megcsóválja és a falhoz keni, másik kettőt egy- csapásra leüt, aztán rohan a többiek után. Egy-két ugrás, már elérte őket, nyílik a szája, s a hatalmas tépőfogak négyszáztíz kilós szorítóerővel hatolnak a professzori ülepbe . . . K. mély sóhajjal hessegette el a kéjes víziót, aztán a kutyát visszaparancsolta a helyére, törlőruhát és újabb üveg bort hozott a konyhából, rendbeszedte az asztalt, ivott, és méla undorral nekiállt dolgozni. Megállapította, hogy az eddig teleírt huszonvalahány kéziratoldal csúful elázott ugyan, de hát most már úgy eszi a fene őket, ahogy vannak; K. na- 9y°n jól tudta, hogy nincs az a gépírónő, aki hajlandó válna az ó szövegét lemásolni, bármenynyi pénzt ígér is oldalanként; a szerkesztőségi lányoknak vitt virágot, pezsgőt, ígért komoly ajándékokat* de azt mondták, hogy előbb követnek el természet elleni fajtalanságot, mint hogy tovább írják ezt az izét. . . Az „izé" K. mélyenszántó, negyvenhat flekkes esszéje volt, mely a gépírónők lázadásából kifolyólag összevissza firkált-javított, minősíthetetlen küllemű kézirat alakjában ment nyomdába. Senkit sem zavart, hogy K. módosításai és beszúrásai olvashatatlanok. Azért nem, mert - K.-nak tíz év kellett, hogy erre rájöjjön — nem is olvasta el senki. Egyáltalán senki. A rovatvezető rápillantott minden második-harmadik oldalra, de csak azért, hogy szükség esetén tudjon valamit mondani a kézirat tartalmáról; az olvasó- szerkesztő már csak három helyen nézett bele (ha majd K. a véleményét tudakolja, ő azt fogja mondani, hogy az egész mű zseniális, de ezek a részek kor- szakalkotóak), a főszerkesztő pedig megelégedett a cím tanulmányozásával. Ő tisztában volt azzal, hogy K. írásait nyomVáncsa István: ARIENA tatásban sem olvassa el senki - maga K. sem —, ezekből tehát nem lehet baj, ezek miatt nem fogják őt berendelni ad audiendum verbum, egyáltalán, ezek semmiféle vizet nem zavarnak, viszont szép hosszúak, mélyek, és nyilván tartalmasak, ráadásul K. neve önmagában véve is rangot ad a lapnak. hosszan és mind fájdalmasabban borongott önnön művészetének hiábavalósága fölött, de egy harsány mennydörgés felriasztotta. Automatikusan a kutyára nézett, megnyugodva látta,, hogy békésen fekszik a vackán. Bár ami azt illeti, tűnődött K., ez a szó, hogy „fekszik", nem a legpontosabb. Ariena ugyanis folyamatosan változtatta az alakját, sőt a méreteit is; K. egy sötét felleget látott, amely néhány centivel lebegett a matrac fölött, márpedig egy örvénylő viharfelhő, egy kumu- lonimbusz nem fekszik. Inkább terjeng. Ez az, örvendezett K., terjeng. Node miért terjeng ez a kutya? — Ariena! Gyere ide, kiskutyám, gyere szépen. Mi bajod van, mondd meg a gazdinak. A felleg olyasféle alakot vett fel, mint egy nagyobb hullám, körvonalai szürkésen derengtek. Kétszer-háromszor szétterült, majd megint felmagaslott, de a matracot nem hagyta el. — Ariena, hozzám! K. aggódva nézte a kavargó sötétséget, amint hömpölyögve megindult az íróasztal felé. A frontátvonulás teszi ezt, nyugtatgatta magát, szegény kutya mindig is meteoropata volt, főleg a zivatarokat tűri nehezen, nyilván a pozitív ionok túlsúlya miatt. Venni kéne egy szobai ionizátort. — Várjál, picim, hoz neked csontot a gazdi. Gyönyörű, porózus lábszár- csontvéget keresett a hűtőben, odadugta a kutya elé. A felleg bői kinyúlt egy végtag, olyasféle, mint valami tornádótölcsér, beszippantotta a cubákot, majd az egész jelenés visszahömpöly- gött a matracra. K. pár pillanatig elérzékenyülten hallgatta, amint a csont ropogva omlik porrá Ariena fogai között - egyáltalán, hol a szája ennek a jószágnak? —, aztán behúzta a gépbe a huszonnyolcadik oldalt, és folytatta P. Szathmáry Károly méltatását, ahol abbahagyta. K. mélységesen unta P. Szathmáry Károlyt, sőt meg volt győződve arról, hogy ötven éve nem akadt épeszű ember Magyarországon, aki P. Szathmáry Károly novellisztikájából egy büdös bötűt is elolvasott volna, mi több, olyan ember sincs, aki hajlandó volna végigolvasni nevezettről egy hatvan- egynéhány flekkes tanulmányt; következésképp - K. ezt nagyon jól tudta — ismét olyan szöveg készül, melyet soha nem szántanak végig kandi pillantások, hacsak nem akad majd egyszer valami félőrült filosz vagy túlbuzgó egyetemi hallgató - de hát azoknak úgy kell, gebed- jenek meg. A harminckettedik oldal után K. felállt, hogy kissé megmozgassa a tagjait. Még három flekket írok ma, határozta el, három mélyenszántó, éleselméjű flekkecskét, bele a lapotokba, pedig nem érdemlitek meg, kutyák, hisz el sem olvassátok, de ha mégis, akkor se tudjátok felfogni.' Margaritas ante porcos. Az erkélyajtón át kitekintve mélabúsan állapította meg, hogy szakad az eső. Kapucnis anorákot vett elő a gardróbból, zsebre rakta a cigarettát, gyufát, kiment az előszobába, a fogasról leakasztotta a nyakörvet. — Ariena, sétálunk. A kutya matracáról húsz év körüli, karcsú, középmagas, meztelen lány kászálódott fel. o — Szentatyám! Ariena... Mi történt veled?! Visszament a szobába. — Mutasd magad! Semmi kétség: Ariena végzetesen és kétségbeejtően megváltozott. Oda a szakáll, a szemöldök, csupasz az egész jószág, mint egy tükörponty, de ez még hagyján. Hanem az orra! Az a gyönyörű, nedves fekete nózi, amely több intelligenciát sugárzott,' mint akárhány kritikus tekintete, az hol van? K. úgy érezte, mintha teljes erőből gyomorszájon vágták volna. Most mi lesz? Leroskadt egy heverőre, próbált gondolkodni, persze hiába. Képek sorjáztak előtte: Ariena kiképzés közben a rohampályán, Ariena verekszik, Ariena ragyogó szemmel fut a labda után, Ariena csibészei, Ariena kutyákkal játszik, macskát kerget, csontot rág ... — Ariena, lábhoz, öl. Széthúzta Ariena állkapcsait, belenézett a szájába. Hót igen. A tépőfogak, melyekkel azelőtt egy vaddisznó torkát is átharaphatta volna, sehol, az egész szájnyílása összeszűkült, a nyelve pár centis, pedig korábban egycsapásra nyalta ki az egész lavórt! — Mutasd a praclid! ár-már mazochista kéjjel nyugtázta, hogy Ariená- nak karmai sincsenek többé. Körmei vannak. Apró, rózsaszínű körmei. Nincs csizmája. Az. óriás Schnauzer szőrét könyéktől lefelé nem nyírják, így a lábain afféle csizma keletkezik, ettől még robosztusabbnak látszik, mint amilyen; a puszta megjelenésével szétoszlat egy tömegverekedést. Ariena egyetlen mor- dulásától a legelszántabb kra- kéler is nyavalyatörést kapott valamikor. Ezentúl az óvodások is kiröhögik. — A helyedre! Gépiesen vonult ki a konyhába, hogy elkészítse Ariena vacsoráját. Mélyhűtött csirkemellcsontot vett elő a frizsiderből, bárddal . összevágta, tett hozzá negyedkiló nyers marhamájat, fél marok kutyatápot, az egészet belerakta egy kislavór- ba. — Vacsora! Hasravágódott a heverőn, és átadta magá a kétségbeesésnek. Minden oda van, vége a világnak, fuimus Troes. Hogy kiállításra nem veheti többé Arienát, az rendben van. Szerzett elég díjat már eddig. Nem mehetnek munkakutya-versenyekre — nem mennek. Node sétálni! Sétálni mégiscsak kell! De hogy megyek emberek közé ezzel a szörnyeteggel, zokogott magában K„ hogy viszem el kirándulni, hogy szállók vele fel egy járműre? Ariena, aranyos kiskutyám, mi lesz velünk? Könnyű érintést érzett a vállán: Ariena nézett rá, szokatlanul magasról, majd megindult kifelé. K. gépiesen követte. Az étkezőben vacsorához terítve, két személynek. Flekken, Károlyi-saláta, bor, ásványvíz. K. lehuppant egy székre, szemben Arienával. — Nem ízlik a csirkemellcsont?. Szeretted . . . Valahol a tudata perifériáján érezte, hogy a flekken jó, a saláta nemkülönben. Belapátolt mindent, de a bort eltolta. — Vodkát! Gyors egymásutánban leküldött három decit, aztán visszavonult a heverőjére. Az üveget vitte magával. Nem érzett semmit, és nem gondolt semmire. Azt tudta, hogy a borzalom jelen van, éspedig visszavonhatatlanul, mert ami történt, az irreverzibilis, öveges szemekkel bámult a szoba félhomályába, látta Arienát, amint bejön, matat a lemezek között — körte formájú emlők, lapos has, gömbölyű far, hosszú combok -, bekapcsolja az apparátot, és felteszi a g-moll szimfóniát. — Nem köll. A Requiemet. Es még egy vodkát. Egész éjjel Arienáról álmodott — a régi Arienáról. Óránként ébredt fel arra, hogy sír. Másnap reggel csak teát ivott, aztán a szekrény aljából előkotort egy ócska fürdőköpenyt — elvált feleségéé volt valamikor feladta Arienára, rácsatolta a nyakörvet, elindultak. Szerencsére az állatorvosnál nem kellett várakozni.' K. ettől félt legjobban: elviselni a többi kutyás szánakozó pillantásait, válaszolni a hülye kérdésekre, magyarázkodni, hogy ez nem azért van, mert a kutya nem kapott elég A-vitamint. .. — Egyszóval semmi nem tud tenni, doktor úr? Semmit? Az orvos tanácstalanul vakarta a tarkóját. — De hát így nem tarthatom, azt meg kell értenie. Nézzen rá! — Hát... ölég randa. — Nézze, doktor úr, én a fél életemet odaadnám Arienáért, vagy tán az egészet, de ez már nem ő. Ez már nem Ariena. Érti? Az orvos bólintott. — Igaza van, szerkesztő úr. A felnyíló ampulla pukkanása újabb hasbarúgásként érte K.-t, épp. hogy lábon tudott maradni. Muszáj, nincs más hátra, nincs megoldás, szugge- rálta magát, közben megbűvöl- ten nézte, hogyan nyomja ki az orvos a fölösleges levegőt a fecskendőből. — Tessék megfogni a fejét a kutyának. Ariena teste megfeszült, aztán lassan elernyedt, kicsúszott K. kezéből, és végighuppant a kövezeten. — Húsz forint lesz, szerkesztő úr. K. szédülve adott át két darab ötvenest. — Igen ... köszönöm, doktor úr... Minden jót. Botladozva ment fel a három lépcsőn, az orvos furcsállkodva kiabált utána. — Szerkesztő úr, a dögöt! A dögöt ne hagyja itt nekem! — Ja, a dög ... Elnézést, doktor úr, olyan dekoncentrált vagyok. Viszem máris. Az orvos jóindulatúan mosolygott. — Tudom én, mit érez, higy- gye el. Az a legjobb, ha gyorsan megszabadul tőle. Az utcában most ürítették a kukákat. az első sarkán megszabadult a tehertől. Kiegyenesedett, megropogtatta a csontjait, megmasszírozta a derekát, s közben, a gerinc végénél észrevett valami különöset. Sietve indult tovább, minden tíz méternél ellenőrizve, nő-e az a furcsaság. A harmadik ház után már futott. Nő mocskával Lacza Márta rajza TANDORI DEZSŐ: Két veréb közt WEÖRES SÁNDORNAK Az egyik a jobb vállamon, a másik a bal vállamon: mire a földre terülünk, mindkettő már csak árnyamon. Inkább a széken maradunk, magunk, s két lélekmadarunk, valameddig így elülünk: moccanatlan távolodunk. Ki hova néz, mit mire lát; egyik madár a másikát; látjuk, ami nincs nélkülünk; egy balra-át, egy jobbra-át. Megtörténik a vállcsere, nézem: az az-e, ez ez-e? Az az, ez ez. Most így leszünk hármasban: „Én" s két verebe. Egyre gyorsabban száll a nap, estéje egyre hamarabb, egyre később jön reggelünk — ezt mondhatnák a madarak. Egyre többet vagyok magam, dolgozhatom, zavartalan, csak egy kevés kedv hova tűnt — mondom vagy sem: egy-vége van. IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: In memóriám Z.Z. Mindenütt Te Halhatatlan Belevésve az anyagban Énekelsz a madaraknak Versed Étek Égi abrak Már Mindenki megírt Téged Nem is volt tán soha vétked Bukó ARCOD oda támaszd Ahol születik a Század Mert B. J.-nak már szerelem vagy elmaradtak mögötted a csigaház-települések s az elefántcsont tornyok kényes vázlatai. Mert már szerelem vagy Személyed átlényegül az én-be s nagy virágtalan koronádra átlombosul dús terebélyem S mert Szerelem vagy túlnőssz az egyszerűségen hatványra emellek és régen-hazavárt meleg csodáid átolvasztom arany-ölembe Már boldogítasz is mert Szerelem vagy Szememben őriz tizenkét csillag Megőrizlek Égbe-fogadlak Mert egyszerűen a Szerelem vagy Barcsay Jenő rajza
