Tolna Megyei Népújság, 1981. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-23 / 145. szám

1981. június 23. KÉPÚJSÁG 3 Aiomerőma-épttkezós Kialakullak a szméhres toitsofatok A beszélgetésnek a munká­sok is örültek. Ezen a hatalmas építkezésen elég ritkán jutunk Kumor Kazimierz el ugyanarra a helyre. Jóma­gam talán három évvel ezelőtt beszélgettem az atomerőmű­építkezésen lengyel munkások­kal. akik közül többen még most is itt dolgoznak. Nagysze­rűen megállják a helyüket a legnehezebb betonozási, szere­lési és hegesztő munkákban, így aztán az egyéves szerződés meghoszabbítható mindig, azok számára, akik ezt igénylik, és méltók arra, hogy atomerőmű­vet építsenek. Hadd említsem meg mindjárt az elején: a több száz ember közül, akiket Paksra küldtek, csak néhány nem felelt meg a kemény munkában. Most úgy kerestem meg őket, hogy több időnk legyen beszél­getni, és ne a zajos munkahe­lyen, ahol csak fél figyelemmel lehet szót váltani, sőt a balese­ti veszélyeket is állandóan les­ni kell. Ráérősen beszélgettünk tehát, négy munkással és ott volt ötödikként a párttitkár is. Ő segített összehozni a rande­vúnkat. A tolmácsnő — nyug­díjas szekszárdi lakos — ugyan­csak szívesen, élvezettel segítet­te, hogy minél hűbb képet kapjunk az életükről, a mun­kájukról. A nevek leírását magára vál­lalta a tolmácsunk, Szabó Já- nosné. Tehát: a párttitkár Bu- waj Tadeusz. A lakatosok: Kumor Kazimierz és Ples We- nanciusz. Az ács és acélszer­kezet-szerelő brigádvezetők: Jarosz Marian, Nowak Adolf, Közülük Nowak Adolf már har­madik éve Pakson dolgozik. Nagyon komoly, idősebb férfi. Remekül summázza a helyzetü­ket, rögtön az első kérdésemre, — mit és milyen körülmények között dolgoznak jelenleg — — így válaszolt. — Az elején voltak nehézsé­geink. Most összehasonlíthatat­lanul jobbak a körülményeink, minden eszköz hiánytalanul rendelkezésre áll a munkához. Nagyon nagy segítséget jelent, hogy kialakultak a személyes kapcsolatok, például név sze­rint ismerjük a darusokat. A magyar nyelvből is elsajátítot­tunk már valamit. — Milyen a brigádja? Ta­pasztalt munkások? — Fiatalok, jó munkások. Kitüntetést kaptak az atomerő­mű-építésért, egyénileg is, kol­lektíván is, tehát az egész brigád. Húszán vagyunk. Je­lenleg három helyen dolgo­zunk, a kettes, a hármas és a négyes reaktórblokknál, két műszakban. A munkaidőről, a nehézsé­gekről kérdezősködöm. El­mondják, az összes sport- és kulturális tevékenységük mun­kaidőn túl történik. A sok mun­kát megszokták, már azzal jöt­tek ide, hogy ezt vállalják. A szabadnapjaikat „összegyűjtö- getik" és három hónaponként utaznak haza. A Budastal ne­vű nagy építőipari vállalat dol­gozói, krakkóiak. Nem túl kevés, hogy csak há­romhavonta jutnak haza? Ho­gyan bírják? A felelet: jönnek többször a családtagok, látoga­tóba, ugyancsak egy hétre. Pakson, az erőmű lakótelepén lehetővé teszik számukra, hogy ezalatt a családdal, az asszony­nyal legyenek. Kirándulnak sok, dunántúli városba és Budapest­re mennek ilyenkor, együtt az otthoniakkal. Visszakanyarodunk a mun­kához. Buwaj Tadeusz, a párt- szervezet titkára kérdésemre közli az adatokat: Pakson dol­gozik a Budostal vállalat 250 szakmunkása, velük együtt 27- 30 műszaki és mellettük a más vállalatoktól való minősített hegesztők. Tanfolyamot kellett végezniük a hegesztőknek, a minősített kategória eléréséhez, a rozsdamentes acél hegeszté­séhez. Hozzáteszi a titkár — és a többiek megerősítik vélemé­nyét, - hogy amit Pakson ta­nulnak, erőműépítési gyakorlat­ból, majd hasznát veszik ott­hon. Tudatosan készülnek erre, ezért is örülnek, hogy részt ve­hetnek a paksi atomerőmű építésén. A párttitkár Bere- menden kezdte a magyarorszá­gi munkát. Azt mondja, meg­tiszteltetésnek tartják, hogy itt dolgozhatnak, a paksi létesít­ményen. Sokat beszélgettünk a szóra­kozásaikról, a baráti kapcsola­tokról. Közvetlen szálak fűzik őket a város dunakömlődi ré­széhez, oda járnak legtöbbször futballozni, de az is megtör­tént, hogy egy hidat építettek Kömlődön társadalmi munká­ban. A betonozás a kisujjuk- ban van, bármilyen formát kell kialakítani. Ők betonozták pél­dául a turbinaasztalokat a főépület gépházában. Persze, szívesen látják őket ünnepi al­kalommal is a Szabadság Tsz-ben. A másik kis szövetke­zettel, a paksi Aranykalász Tsz­szel is jó a kapcsolatuk a len­gyel mnukásoknak: segítettek Ples Wenanciusz Jarosz Marian műhelyt és istállót építeni, szü­retelni. Külön fejezetet írhatnék a sporttevékenységükről, ha vol­na- rá hely... Nagy élvezettel meséli.1 Ples Wenanciusz, hor­gászegyesületet alakítottak Pakson, és a könyvtárosuk, Ku­mor Kazimierz nyerte a ver­senyt. Jarosz Marian brigád­vezető is horgászik. Részt vet­tek Budapesten az építők sport- versenyén, elsők lettek röplab­dában, az egyik mérnökük győ­zött súlylökésben, egy másik magas- és távolugrásban. Jár­tak Beremenden, a labdarúgó­csapattal, most Dunaújváros­ba készülnek. Szeretnének elmenni a né- metkériekhez is. Közel van a falu és hallották, hogy jó a németkéri pálya. Az üzenetet ezúttal átadom... Egyébként, aki Pakson jár, időzzön egy kicsit a régi város- központ vadonatúj, igen szép parkjában. Egy kis tábláról megtudhatja, hogy ez lengyel —magyar barátsági park. CEMENCI JÓZSEF Fotó: GOTTVALD KAROLY Fogyasztói árpolitika 1981 (I.) Áralakító tényezők Az árak nem szubjektív elhatározások nyomán, hanem objektív gazdasági hatásokra változnak. Az árpolitika a fel­ismert gazdasági szükségszerűség tudatos érvényesítésére törekszik. A fogyasztóiár-képzés álta lános alapé,Ive az értékará­nyosság érvényesítése. A szocialista állam az áreltérítés módszerét is tudatosan alkalmazza: egyes termékek, szol­gáltatások fogyasztását — társadalompolitikai megfontolá­sokból — kedvezményezi, másokét megnehezíti. Számos fogyasztási cikk ára tiszta jövedelmet is tartal­maz, azaz a fogyasztói ár — a termelési és forgalmazási költségeken túl — a forgalmi adót is magában foglalja. A termékek egy szűkebb körénél — idetartoznak például az élvezeti cikkek — a fogyasztói ár az átlagosnál nagyobb forgalmi adót tartalmaz. A szocialista állam tudatosan drá­gítja az ilyen termékeket, ezzel igyekszik korlátok között tartani ezek fogyasztását. A forgalmi adó mégsem általában „luxusadó", hanem a termékek fogyasztásával, a szolgáltatások igénybevéte­lével arányos hozzájárulás az össztársadalmi kiadásokhoz. A termékek és szolgáltatások zöménél mégis csupán a do­táció, az ártámogatás megszüntetése a cél. így például az alapvető élelmiszerek, az építőanyagok továbbra is forgal- miadó-mentesek maradnak, nem vesznek részt a közteher­viselésben, közvetett módon tehát a jövőben is támogatást élveznek. A szolgáltatások tekintélyes körében — ide tartozik pél­dául a tömegközlekedés, a kommunális szolgáltatások jó­része, a lakásbérlet — nem cél, hogy a díjak maradéktala­nul fedezzék a teljes költséget: időről időre azonban ezek­nek a díjtételeknek is követniök kell a ráfordítási arányok módosulását, mérsékelve az állami támogatások növekedé­sének ütemét. Végül a társadalmi méltányosság megkívánja, hogy meg­határozott területeken, pl. az oktatási, a kulturális, az egész­ségügyi ellátásban, a szükségletek kielégítése ne függjön a személyes jövedelmek nagyságától. Ilyen esetben a költsé­gek növekedését az állam — egyebek között a forgalmi adó bevételeiből — fedezi. A jövedelemelosztás és -újrafelosztás fő eszközének je­lenleg már nem annyira a vállalatok megadóztatását, mint inkább az árpolitikát tekintjük. Az árrendszer korszerűsíté­sének egyik célja — közgazdasági terminológiával szólva — az úgynevezett kétszintűség megteremtése volt. Az 1979— 80-as árrendezéssel sikerült elérni, hogy a fogyasztói ár­ban a termelési és forgalmi költségek megtérüljenek, emel­lett forgalmi adó formájában még bizonyos mértékű tár­sadalmi tiszta jövedelem is képződjön. Az 1979-es fogyasztóiár-emelés, mérsékelte a költségvetés terheit, és pontosabban tájékoztatta a fogyasztót az áru értékéről, a gazdaság valóságos teherbíró képességéről. De az áraránytalanságok egy része azóta újratermelődött. A változás lényege, hogy most a szolgáltatásokra fordított támogatás aránya a legmagasabb (22,3 milliárd forint), s az élelmiszerek (13,5 milliárddal) a második helyre „szo­rultak”. A legutóbbi években — elsősorban az anyag- és energia­árak emelkedésének következményeként — szinte valameny- nyi mezőgazdasági termék önköltsége növekedett. Annak ellenére, hogy a hozamok, a fajlagos termelési mutatók számottevően emelkedtek, és az üzemek költséggazdálko­dása érzékelhetően javult. A költségeken belül különösen gyorsan nőtt az amortizáció, a műtrágyák, a növényvédő szerek, az ipari takarmányok felhasználásának költsége — ezek messze meghaladják a termelési érték növekedésének ütemét. Egyedül a búza önköltsége csökkent, mivel a hek­táronkénti termésátlag jelentősen növekedett. Az állat- tenyésztés termékeinek költségnövekedése meghaladja a mezőgazdasági átlagot. Az önköltségváltozásokkal összefüggésben emelkedtek a mezőgazdasági termékek termelői, felvásárlási árai: 1980- ban 11,4 százalékkal, 1981-ben várhatóan további 5 száza­lékkal. A termelői, felvásárlási árak kialakításakor a költ­ségnövekedésnek csak egy részét vették figyelembe. A teljes költségnövekedés 20—25 százalékát az üzemek gazdálko­dásuk javításával, a termelésben meglévő tartalékok ki­aknázásával kell ellensúlyozni. Milyen mértékű fogyasztói árszínvonal növekedésre szá­míthatunk? Az 1979—1980-as esztendők mintegy 9—9 szá­zalékos árszínvonal-emelkedése rendkívüli intézkedések kö­vetkezménye. (Az 1979. júliusi intézkedésekhez hasonló mértékű áremelés a tervek szerint a jövőben nem ismétlő­dik meg.) 1981-től visszatértünk az ármozgások korábbi, vi­szonylag mérsékelt pályájára; az évi 4,5—5 százalékos nö­vekedéshez. Ez megköveteli, hogy a szükséges árintézke­déseket halogatás nélkül, mindig időben hozzák meg. Ha az árakat folyamatosan a változó költségviszonyokhoz iga­zítjuk, megelőzve az áraránytalanságok elhatalmasodását, a következetes fogyasztói árpolitika viszonylag kis lépések­kel, fokozatosan kialakíthatja az értékarányos árakat, illet­ve elkerülheti az újabb áraránytalanságok képződését, az 1979. júliusihoz hasonló nagyobb méretű és széles körű drágulásokat. Vajon az élvezeti cikkek árai vagy a luxusadók emelésé­vel nem lehetne fedezni az alapvető fogyasztási cikkek nö­vekvő dotációs terheit? Átmenetileg elodázhatjuk a nagy horderejű, társadalmi, politikai súlyú árintézkedéseket, de az állami támogatások, az áraránytalanságok halmozódá­sát, az árak módosítását nem kerülhetjük el. A dotáció gya­rapodása ugyanis idővel pazarló fogyasztáshoz, ellátási za­varokhoz vezet. Az áralakulást, s vele együtt az évi átlagos áremelkedés ütemét végeredményben a termékek, a szolgáltatások ggz- daságossága, versenyképessége szabályozza. Hogy egy ter­méknek mennyi lesz az ára, az alapvetően a termelés során dől el. Változatlan követelmény: minden kiáramló vásárlóerőnek, fejlesztési alapnak legyen szilárd árufedezete. Csak ez a biztos árufedezet szavatolhatja a forint becsületét, vásárló­erejét, a zavartalan ellátást. Az árufedezet azonban nap­jainkban már nem csupán árutömeget, hanem választékot, jó minőséget, korszerűséget és megfizethető árat jelent. Másként fogalmazva: a forint viszonylagos értékállandósá­gát kellő hatékonysági fedezete szavatolja. (Ahogyan az elért életszínvonal megőrzésének is hatékony munka a fel­tétele.) A forint becsülete, értéke tehát a munka, a gazdál­kodás színvonalától függ. Mert a piacon, a vásárlás során a termelésben elért eredmények realizálódnak. KOVÁCS JÓZSEF (Következik: Ár és fogyasztás.) Lengyel hegesztők a reaktorblokk cellafalánál

Next

/
Thumbnails
Contents