Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
1981. május 10. io Képújság Nyolcvan éve született Szerb Antal Az idő ellene és mellette egyszerre dolgozott. Ma már tudjuk: igen sok mindenben tévedett; a miai értékrend nem fogadhatja el életművét teljesnek. A polgári irodalomtörténetírás szellemtörténeti irányzatának képviselője volt, a haladást kora bölcseleti áramlatainak hatása alatt értelmezte, szkepticizmusa sokszor dekadens elmélkedésekbe sodorta, s ez végigvonult egész életpályáján. Pályája, mondhatni, szokványosán alakult; versekkel, novellákkal indult a Nyugatban, ám műveit mindig meg lehet különböztetni a kortársakétól. Az esszéista finom kultúrfölénye, jeles műveltsége, s ugyaniakkor a kor szellemi áramlatai között ingadozó, de szubjektív ítéleteiben néha meglepő következetessége egyéni arculatot kölcsönöz írásainak. Regényeiben, amelyek szintén az esszé felé hajlanak,, igen sok európai kortárs hatása kimutatható, ám sajátos bája, mérhetetlen tudásanyaggal alátámasztott írói „fecsegése” mindmáig igazolják egy különleges „műfaj” lét- jogosultságát. A „Pendragon legenda” vagy az „Utas és holdvilág” regény is meg nem is; műfajukat csak azzal a nagyvonalúsággal lehetne meghatározni, amivel Szerb Antal maga is oly gyakran élt irodálomtudósi, népszerűsítő — ma úgy mondanánk: ismeretterjesztő — munkássága során. Mert életének eredményeit leginkább irodalomtörténeti művei fémjelzik; ezek a vitatott, de mégis elismerésre késztető könyvek: a Magyar irodalomtörténet, és A világirodalom története, amelyek oly sokakat vonzottak az irodalom fénykörébe. Talán soha senki ilyen közvetlenül, kellemesen és közérthetően, ilyen meggyőző szubjektivizmussal és olvasásra hívó szeretettel nem szólt klasszikusokról és kortársakról, magyarokról és külföldiekről, mint Szerb Antal. Hagyományokat rombolt és a kor polgári tudományosságának színvonalán új értékekre hívta föl a figyelmet, amelyek ha nem is időt állónk, de a szerző szellemének visszfényében mindenesetre új értelmezést kaphatnak, s kapnak. „Tükörből visszaira- gyogó élet” az övé — írja róla Kardos László —, amely szándékaiban sohasem hazug. Lebilincselően tud csevegni, és magyarázni, anekdótázni és tanítani; sohasem \esz merev, tudálékos, ugyanakkor sohasem cinikus és frivol. Sokan vallják ma is első mesterüknek azok, akik az irodalommal nem múló meghittségben élnék együtt; életművének talán legnagyobb érdeme az inspiráció. Minden sorából bölcs derű sugárzik, amellyel maga köré gyűjti mindazokat, akik fogékonyak, kiket megigéz az írott szó varázsa. Ha mint erejét vesztett, elgyengült munkaszolgálatost, 1945-ben nem gyilkolják meg brutális kegyetlenséggel negyvenhárom éves korában, ma lenne nyolcvan éves... G. A. Tamási István: Ma éjszaka nem megy vonat áratlainul kopaszodó, alacsony,' vézna férfi volt Kóbor Ferenc, akinek szerényen és érdektelenül elrendezett hétköznapjaiban már soha semmi nem történhet. Külvárosi albérletben lakott gyermektelen feleségével, meglehetősen szegényes körülmények között, és folyvást civakodva. Tíz éve voltak házások, és tíz éve gyűlölték egymást re- ménytelénül. Vakon hitték: külőn-külön talán boldogok is lehetnének, de nem tudtak elképzelni, hogy külön is élhetnének. Kóbor Ferenc egy fárasztó hivataliban dolgozott alacsony fizetésért, amit csak azért nem hagyott ott, mert sose merte elhatározni rá magát. Ugyanígy völt a hivatalhoz vezető útvonallal is; évek óta tudta, hogy ha egy keresztutcán átvág, tíz. perccel megrövidíti útját de nem, képtelen volt változtatni lépteinek megszokott rendjén. Vol-t továbbá egy kollegája is, aki mindén reggel rajta próbálta ki otromba élteit, s akin ő minden reggel revansot akart venni, ehelyett azonban minden reggel bárgyún vigyorgott, és remegő kézzel kavar- gatta kávéját. És volt egy asszony is, akibe szerelmes volt, barátjának felesége, Éva, de nem mert az asszony jelenlétében még egy félresikerült bókot sem megkockáztatni. Néha, amikor túlcsordult benne a keserűség, leitta magát, s ilyenkor filozófiát kerített lehetetlenségeihez. Mert olyan vagyok, dünnyögte zsibbadó nyelvvel, mint Krisztus. Örökké megbocsátok az ellenem vétkezőknek. Aztán hazament, hogy félesége mindenféle nullának, girnyónák és impotens alaknak lehordva kirúgja, s félórán át a bezárt ajtó előtt ácsorogtassa. Egy téli délutánon aztán furcsa dolgok történtek Kóbor Ferenccel. A hivataliból hazam énét összefutott két diáktársával, akik a váratlan találkozás örömére a belváros egyik vendéglőjébe hurcolták. S miközben nyeldes- ték a csillogó, ó-arany konyakot, egyre sikeresebben idézték fel a diákköri évek vidám történeteit. Kóbor Ferenc pedig lassan kedvre derült, az emlékekkél ugyanis előkerült a rég elveszett Kóbor Ferkó, aki ugyanúgy nyerte ia vetélkedőket, ahogyan a tanárokat ültette rajzszögekbe: könnyedén és félelem nélkül. De nem sokáig .gyönyörködhetett az értelmes és szenvedélyes suhancbaln, mert a hajdani osztálytársak hirtelen vissza- iramlottak a jelenbe, és külföldi útjaikról, nyaralóikról, s szeretőikről kezdtek el fecsegni. Kóbor Ferenc pedig újiból jelentéktelenné zsugorodott, és szorongva hallgatta a hentesképű Gyurka svindli- jéit, hogyan állította falhoz az adóhivatalit, és a fanyar mo- solyü, körmönfont Hentz Karcsit arról, hogy mekkora a különbség tehetős apósa és csúnya lánya között. S miközben hallgatta őket, s tovább ivott a pénzükön, rádöbbent: nem Krisztus ő, hanem egy balfácán. Este nyolc óra tájban már elviselhetetlennek érezte jelentéktelenségét, és kiment okádni a vécére. Ezután már képtelen volt visszatérni a fiúkhoz; a rúhatároshoz osont, fölvette a kabátják, és kiszkött az éjszakába. Sejtelme sem völt, hová megy, programozott léptei vitték kifelé a bélvárosiból. Csak amikor a peremkerülte- tet kirekesztő vasúti sorompóhoz ért, jött rá céltalan igyekezetére. S ekkor rádöbbent: képtélen hazamenni. ♦ A vasúti resti kusza, zűrzavaros nyüzsgésében a büdös langyosság megcirógatta. Kilhűlőben lévő, otromba cse- répkálylhának vetette a hátát, melegedett. Meglökdösték, megtaposták, arcába leheltek, fülébe hörögték, észre sem vette. Olvadni kezdett belőle a fagy, és most ezt élvezte, borzongva, lecsúkódó szem- pillával. — Nincs pénzed, mi? Azért áillsz itt féllábon. Egy klihevült és mégis sápadtan beeső arc nézett föl rá. Fakó borostáinak sűrűjében neonfóny csilláimlott. A vértelen száj idétlenül széthúzódott, és fogaitlan üreget nyitott fél. Ütést kapott a gyomrába a maró törkölyszagtól. — Na nesze. Idd meg. Ma én fizetek neked, mert új fiú vagy. Ne ... látom rajtad. Te is idejöttél, mert tudod, hogy nem megy a vonat ma éjszaka. — Közel hajolt, ravasz, cinkos suttogást formált a tüskés-szúrós száj. — Egyáltalán nem megy vonat. — Szürke és kócos szemöldöke fölágaskodott. — Soha, semmikor ! Átvette az imbolygó stampedlit. Mindig utálta, mégis fölhajtotta a kesernyés, büdös pálinkát. Könnyezve félrecsapta a fejét utána. — Semmi baj... nincs semmi baj — dünnyögte a fogatlan szájú vigasztalón. — így van ez. (Ha egyszer nem megy vonat. Te még ezt nem tudhatod, mert most vagy itt először, de én már... — Lecsapta az . ujjara csordult szeszcseppeket, és kotorászni kezdett sötétkék posztózubbonya zsebében. Egy lébélyegzett cetlit szedett elő dohánymorzsákkal együtt. — Látod? Ráadásul szabadjegy. Szolgálati. Oda mehetnék rajta, ahová csak nekem tetszik! De hogyan, ha egyszer nincs vonat? Tíz éve i,tt hordom a zsébemhén. Nem hiszed? Nézd meg rajta a pecsétet. A véreres, szürkére fakult szemékbe bámult. Eszébe jutott a kunpusztai vasútállomás. Gyermekkorában ott laktak a közeiéiben, nyaranta reggeltől estig csodálta a vonatok szakadatlan menetelését. Soha inem ülhetett fel rájuk; így aztán az álló marhavagonok közt játszott az ál- lomásfőriök fiával. Az egyik őszi napon ellógott laz óvodából is, mert reggel új vagonokat látott megérkezni. — Az óvónőnek — kezdte mesélni, és a borostás arcú öreg érdeklődéssel hallgatta — egy rendőr Vagy egy katona, nem is tudom már micsoda udvarolt. Ott témfergett mindig az. óvodában, stukker- rel az oldalán. Ez hozott visz- sza. Tudod mi vár a szökevényekre, mondta, s a teraszra vitt, és az egyik sarokba állított. 'Kivégzés. Meg iné próbálj fordulni. Azzal elővette pisztolyát. Nem mertem megfordulni, vártam, s arra gondoltaim, még egy pillanat és lő. Vártam a dördülést, és közben elkezdtem, hogy én 'istenem, jó istenem ... lecsukódik már a szemem ... de a tied nyitva, atyám ... Elmúltam ötéves,na moziban láttam már kivégzést. — iÉS? — Semmi. Hülyéskedett. Imponálni lakart az óvónőnek. A fogatlan szájú élégedet- ten röhögött, bólogatott. Aztán a söntespultihoz csoszogott, hogy teleméresse újhói a stampedliket. Kóbor Ferenc nem várta meg. Tekintete a nyíló ajtóra tévedt, Valaki bábukat! fagyosan, ő pedig kiment. A rosszul világított, vizesárkokkal kísért utcákon visszaindult a belváros felé. A teker- vényes utak egy térig kalauzolták, ahol hirtelen betonba szaladtak, és megsemmisültek az árkok. De itt, a kezdődő, vagy végződő vizesárkok egyikénél megtorpant. Egy ember mászott benne. Négykézláb araszolgatott. Föl-fölkaipaszkodott a pártra, de a part konokul ledobta újra meg újra. A jég már beszakadt alatta, a test meg- megbuggyant a fekete vízben. Kóbor Ferencet örökölt ösztön lökte meg, hogy nyújtsd le a karját. És mégsem mozdult meg. 'Csak állt és bámulta a hiábavaló vergődést. Iszonyút érzett. Kései ih'azaigyekvők szállingóztak szemből, hangos vidám koppok, fagyon szikrázó sZavalk közeledték. Elhátrált az ároktól, s az egyik kapualjiba húzódott. Várt. A közeledő csoport egyszerre csak elcsendesedett, de aztán fölcsapott egy nevetés, és a léptek tovább kopogtak. — Jól befürdött! — A legkorszerűbb detoxii- káló. Téged is idéhozunk, ha megint berúgsz! A nevetés, mintha a falak közé szorult volna, s oda- Vissza pattogna, sokáig visszhangzók. Várt még. Halántéka, csuklója hevesen lüktetett. Most egy magányos pár közeledett. Éppen csak lassítottak, s mintha bűvölné őket a látvány, furcsán tekeredett a nyakuk. Aztán riadtan körülnézték, és szinte futva menekültek. Kóbor Ferenc megvárta még a távolról errefelé imbolygó részeget is, Az értetlenül torpant meg az árok szélénél, kis híján beleszédült. — Hahá! Cimbora! — vihogott. 'Lentről kettőt is csobbant a víz. — Berúgtál? — nevetett károgva a részeg, i— Ügy kell neked. Minek iszod négy kézlábra magadat? He? Nézz meg engem. Látod? Én egészen egyenesen. Figyeled? Még csak nem is tántorgók. Azzal végigegyensúlyozott az árok szélén, és eltűnt a sötét utca egyik kanyarulatában. Most végre előjött Kóbor Ferenc is a kapualjból. Lebarnult megint az árokba, aztán tovább indult, a belváros felé. S ahogy haladt, egyre mágaíbiztosalbbnak, diadalmasabbnak érezte magát. Soha többé nem megy haza, ezt már biztosan tudta. Holnap bemegy abba az átkozott hivataliba, a reggeli kávét beleönti utálatos kollégája kalapjába, s a kalapot a-pasas fejébe nyomja. Aztán elkéri a munkakönyvét és felkelési Évát. Holnap? — torpant meg. — Hiszen Éva férje vidéken Van ezen a héten. Nem. Most rögtön elmegy az asszonyhoz. * Reggel 'hosszasan zuhog,tattá magára a kézitus sugarait. A kellemes, szappanillatos melegben egy pillanatra szorongást érzett. Egy szolbájuk mosdósarkát látta, a lepattog- zott zománcé lavórt, a nedves, gyűrött törölközőt. De azitán feje fölé tartotta a tusrózsát, és a meleg vizpászmák kimosták agyából a látomást. Éva a tükörből visszamosoly- gott rá, s ebben a mosolyban benne volt: este visszajössz, ugye? Havas, kristálykemény világ fogadta kint 'az utcán. A dermedt ködös levegőt váratlanul sziréna hasította keresztül, s nyomában kék villogás száguldott. Nem siettek jobban, a sugárút végén a tér zajló sokasága nem oszlott el egyhamar. Kőbőr Ferenc különösebb kíváncsiság nélkül közeledett. A fék-fehér rendőrautó mellett már egy zöldes- fekete zárt kocsi is állt. A Zsibongó tódulás befogadta; közönyös arccal ték’iintgetetlt, és hallgatta a kerimgelő szavakat. — Belefulladt a pocsolyába, aztán megfagyott. — Nem fulladt meg, csak megfagyott. — Dehogy! Előbb megfagyott, és csak aztán fulladt meg. — Ilyen hülyeséget! Kipróbálta már? ■ óbor Ferenc a piszkos- zöld autót figyelte, s követte tekintetével ahogy távolodott. Engem visanék — állapította meg, és nem érzett sem szorongást, sem elégedettséget. Egyszerűen csak megállapította: én vagyok aiz autóban. És kimondta hangosan is: — Ott vagyok. Mit szódnak hozzá? Ott a vasaljtők mögött. Ott visz a hullaszállító. Senki sem figyelt rá. — Azt hiszi, hogy aki megfagy, az el is patkói? — Kérem, a fagylhalál után, ugye már nem következhet be a fulladás. — Ki beszél ilyesmiről, idióta! Kóbor Ferenc néhány percig még ácsorgóit. Aztán zsebredugott kézzel, feltűnés nélkül továfobsétált. BAYER BÉLA: Arcunk egére Úgy indult bennem a vers, mint a bányasoron lopózó hajnal. Mosdatlanul, fényre szomjasan. Míg némaságom szavakba öltözött, ellobbantak a pisla gesztenyék. Akárha csitri lányka-mell, a meddőn barka duzzadoz, miközben új-napot korongoz arcunk egére a reggel. RATKÓ JÓZSEF: Bűnnek alitják Szeretnék már sás lenni vagy fehér fű vagy gólyahír, hogy hasznomat vegyétek, olyan növény, akinek dolga semmi más, csak nőni, amíg lehet, és újra nőni s teremni bármit itt, ez édes honi tájon; lenne latin nevem, hogy meg ne gyanúsítsanak, ha más talajból nem tudok kihajtani; szeretnék már sás lenni vagy gólyahír, létemmel elbeszélni azt, amit létemmel mondok most is, s oly hiába, mert bűnnek alitják szavaim. Feliksz Krivin ■ Villanások A Mennydörgés nem törődik semmivel, még a Villámlástól sem tart. Igaz, még nem volt alkalom, hogy szemtől szembe találkozzanak. Heves természete van ennek a Villámlásnak, fölfortyan, lobban egyet, és már vége is van. Amíg e! nem lobban, híre- hamva sincs a Mennydörgésnek. Hanem amikor észreveszi, hogy eltűnt, előterem a semmiből, s aztán már erővel sem lehet visszatartani. — Hát meddig kell még nekem ezt tűrnöm — dübörgi —, hogy így, meg úgy, hogy az a I... Nekivadul, tombol, csak aztán hallgat el, hogy mindent kipakolt a Villámról. Kár, hogy az nem hallja legalább egyetlenegyszer... MINDENKI AZT MONDJA Rohamléptekkel halad előre a technika — suttogta a Fül- klipsz, egyenesen a Fülbe. — Tessék? — kérdezte a Fül. — A technika, mondom, a technika, rohamléptekkel... — Mi? — Régen — kezd magyarázni a Fülklipsz — régen ki kellett fúrni a Fület, hogy beletegyék a Fülbevalót, de most elég... — He? Fülel? — A Fület, mondom a Fület... — Hm, nem értem. — Most, mondom épségben marad a Fül, nem kell ki... — Mi van? Nem hallja a Fül. Teljesen süket; nagyothalló-készülék kellene neki, de most mindenki azt mondja, hogy a Fülklipsz a divat. A LÉGY Az emberek egyre ott forgolódnak a tükör körül; a Légynek egyre fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy mit csinálnak, mit nézegetnek ott folyton. Egyszer, mikor senki sem volt a szobában, odaröpült a tükörhöz és belenézett. — Na nézd csak — mondta megvetően —, ezt a legyet nézegetik ennyire. Ez egy közönséges légy, kicsit ismerős is, hol is láthattam? És töprengésbe merült. — Bár az is igaz — szőtte tovább a gondolatait —, valaminek csak kell benne lennie, engem bezzeg nem nézegetnének ennyire. Valami van benne... És újból belenézett a tükörbe; most már tiszteletről árulkodott a tekintete. (Fordította: Bratka László) Szikszai Károly* illusztrációja
