Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-10 / 108. szám
1981. május 10. KÉPÚJSÁG 7 A pénzről van szó. Csépány János öreg „motoros”. Tizenöt éve vezeti a brigádot. Ügy ismeri embereit”, mint önmagát. A 22-es Állatni Építőipari Vállalat Kandó Kálmán szocialista brigádja elnyerte az MSZMP KB Kongresszusi Oklevelét. A kitüntetéssel együtt kaptak 69 000 forintot. „Differenciáltan osszátok el!” — szólt az ukáz. A szocialista társadalomiban elsőrendű feladataink közé tartozik, hogy azok kapjanak nagyobb bért, jussanak több jövedelemhez, akik munkájukkal azt kiérdemlik. Csépány János brigádja differenciált: a legkisebb összeg 1000, a legnagyobb 6000 forint lett. — Sokáig osztották a pénzt? — kérdezem. — Mert nem hiszem, hogy könnyen ment a dolog! * — Kétszer osztottunk — mondja a brigádvezető. — Először csak ezer forint volt a különbség. A vezetőség szólt közbe, hogy így nem igazságos. Utána kezdtünk hozzá az erőteljesebb differenciáláshoz. — Mennyi ideig tartott a brigádgyűlés? — Kemény másfél óráig. — Kész javaslattal ment? — Igen. Egy napom ráment, amíg elkészült a javaslat. — Van ekkora különbség — 1000—6000 forint — a brigádtagok között. — Amikor behatóbban vizsgáltuk a brigádösszetételt, akkor jöttünk rá, hogy vannak különbségek. Huszonhármán vagyunk, ha egyenlő arányban osztunk, akkor 3000 forint jut fejenként. De... A brigád 15 éve alakult. Vajon az alapító tag és az 1980-ban belépő ugyanannyit érdemel-e? Vagy: egy kollégánk, aki 1966-ben lett brigádtag, kiküldetésben volt a Szovjetunióban, ott egy olyan hibát követett e'1, ami miatt kizártuk a brigádból... Továbbra is velünk dolgozott, de csak 1980-ban vettük vissza. Ot is új tagnak számítottuk. Egy másik kollégánk — és nagyon jó barátunk — nem húz annyira, ■mint általában a fiatalok, neki mennyit adjunk? Volt miről beszélni abban másfél órában. — Sértődés? — Ez ideig nem volt. * Hajdan volt történet: — A brigád jutalmat kapott. Nem, nem akkora summát, mint a Kandó Kálmán brigád, de azért jócskán lehetett osztani, szorozni és kivonni. Mert végül mindhárom számtani művelet szerepelt. Mivel a differenciálás nem új találmány, mi is úgy jártunk el, ahogy a nagykönyvben meg volt írva, de - csak papíron. Papíron, mert előszöris képeztünk egy „fehérasztal- alapot”. Ez a brigádpénztárba került, és később egy-két sör vagy fröccs lett belőle. Ezt a pénzt mindig a brigád egyik tagja vette fel. Tehát ő egy ezressel többet kapott. A művezető mondta, hogy az egyenlősdi nem ér semmit, meg hát... szóval tovább osztottuk a pénzt... A fizetési borítékban az egyik társunk 300 forintot kapott, a másik meg hatszázat... Az ünnepség után a fehér asztal mellett összejöttünk — márcsak azért is, hogy a „fe- 'hénasztal-alapot” is elköltsük —, összedobtuk a pénzt, s aztán a brigádvezető szépen elszortírozta: mindenkinek jutott négyszáz forint, — meséli ismerősöm nevetve, és hozzáteszi: Azt hiszem, ma is így osztják el a brigádjutal- toakat! Megjegyzés : nem a forinttal van a baj — habár állítólag mindig kevés van belőle. Addig nem tudtunk megfelelően diff erenciálni, míg a kiscsoportban a könnyebb utat választják. Ehhez azonban a kollektívának, a brigádnak igazi kollektívává kell válnia! * Keressünk más példát. Vörös József az MMG-AM szekszárdi műszergyárának szakszervezeti titkára. — Megvolt már a műszer- gyárban a béremelés? — Igen. — Differenciáltak? — A lehetőségekhez mérten jól differenciáltak az egyes egységek. A műszaki főmérnöki ág — a tmk, a szerszámműhely stb. — terűHász kartárs nyugdíjba megy Április 30-án este fél 7-kor százötvenöt személyre terítettek Szekszárdon, a Garay-szálló nagytermében. Ezen a napon Hász Istvánt, a szekszárdi tejüzem vezetőjét búcsúztatták nyugdijba vonulása alkalmából. Hász István az ünnepséget nehezen viselte, merev nyakkal, kihúzott derékkal ülte végig. — A kollégái már februárban meghívtak a búcsúztatásra. ön mikor értesült ériről?-- Az ünnepség előtt három nappal. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem szólták hamarabb, azt mondták: mert elutaztam volna... — S valóban elutazott volna? — Igen. Nem szeretem én az ünneplést. Hiszen amit kötelességemen felül végeztem, azt azokért a munkatársaimért tettem, akik énértem is sokat cselekedtek. Kiváló munkatársakkal voltam körülvéve: a nagy munkaerő- vándorlás ellenére az üzem 85 százaléka törzsgárdatag, akik nemcsak pénzkeresetnek, de hivatásuknak is tekintik a munkájukat. Jól tudták: a lakosság tejellátásáról mindennap gondoskodni kell. A mi üzemünk folyamatos, nincs megállás, itt dolgozni kell éjjel-nappal. A vidékiek, ha télen nem tudtak a menetrend szerinti jáamivel tudtak, de soha nem mondták azt, hogy nem. így aztán egyszer sem fordult elő, hogy más üzemből kellett volna hoznunk a városba a tejet, a tejterméket. — Mióta dolgozott az üzemben? — A megalakulás, 1962 óta. Előtte 12 évig voltam a sajt- érlelőnél, ezt megelőzően a pécsi tejüzemben dolgoztam, még korábban Nagykanizsán gyakornakoskodtam. Most százhatvanegyen dolgoznak az üzemben, de az induláskor csak hatvanegyen voltunk. Panasz ránk nemigen volt, mert mindig azt mondtam: képzeljék el, mi lenne, ha a kórházban lévő feleségünk kémé a tejet, vagy a gyerekünk a reggelit és azt kell mondanunk, hogy nincs. Kevés munkatársam otthonában jártam', de azt tudtam, hogy kinek mi a legnagyobb problémája, és igyekeztünk segíteni. — A Time című hetilapban olvastam: a Sony cégnél a vezetők és beosztottak keresztnevükön szólítják egymást, s úgy „motiválják” a dolgozókat, hogy elárasztják őket személyes figyelmeség- feel. — Bár keresztnevemen nemigen szólítottak, de sokat voltam együtt a dolgozókkal.' Hász kartárs voltam én mindenkinek, így hívtak engem, bárhova is mentem. Ami a figyelmességet illeti, én igyekeztem, hogy aztán milyen sikerrel, azt a dolgozók tudnák megmondani. — Kiben kereste a hibát, ha elment valaki az üzemből? — Az utóbbi időben a könnyebb munkáért, a nagyobb kereseti lehetőségért mentek el. Jó jósnak bizonyultam nem egyszer, mikor megmondtam a kilépőnek: vissza fog még jönni... Volt, aki egy hetet sem bírt ki másutt, s kopogtatott: szégyen ide, szégyen oda, visszajövök. .. Húsz-huszonöt ilyen eset is előfordult az utóbbi években. A fülembe jutott az is, hogy egyik volt munkatársam az új helyén azt mondta: ha a Hász látná ezt a rendetlenséget, kiszórna innen mindent. Hát igen. Nálunk tudtak, ami a gyárkapun belül van, az ,a mienk, s ha valamit nem jól csinálunk, csak magunk látjuk a kárát. — Bocsátott-e el valakit? — Nem, de volt, akit eltanácsoltam. Főleg a fiatalok gyakran, változtatják a munkahelyüket. Az oka: több pénzt akarnak keresni, de nem számolnak azzal, hogy ez sokszor igen kemény munkával, gyakran állandó éjszakázással jár. A törzsgárdata- gok zöme több pénzért se igen menne el, maradnak egymásért, maradnak a művezetőért, a felettes vezetőért. Nálunk egy-egy műhelyben tíz-tizenkét ember dolgozik, s ahogy a művezető el tudja űzni őket, úgy meg is tudja tartani. Persze, akadt olyan főművezető is, aki azt mondta: nem bírja tovább. Akkor aztán leültünk „'lelkizni”, s ma is az üzemben dolgozik. — Mostanában ez nem divat: akinek nem tetszik a munkahelye, fogja a munkakönyvét és elmehet. Hogy játszódik le egy ilyen „lelkizés”? — Én magam hívtam be a dolgozót az irodába, s megmondtam.: csak akkor van értelme beszélgetni, ha nyíltak, őszinték vagyunk,.különben kár pocsékolni az időt. Sok mindent tudtam meg így az üzem belső életéről, de soha nem adtam tovább. Aki menni akart, annak azt tanácsoltam: ne dobja el az éveket, .a munkatársakat, maradjon közöttünk. S többnyire köztünk'maradt. — Sokan megragadtak itt olyanok, akik az ország másik részéből jöttek az üzembe ... — Tekintve, hogy városellátó üzem vagyunk, ez nagyon jó dobbantódeszka. Aki itt megállja a helyét, az bátran mehet az ország bármely üzemébe. — Az egyik brigádtól búcsúzóul egy üveg skót whiskyt kapott. — Én nagyon nagy ellensége voltam a szesznek, nemcsak munkavédelmi, hanem egészségügyi szempontból is. Sokszor hajnalban kimentem és a szekrényekben, a zsebekben kerestem az italt. Nem egyszer meg is találtam. Az illető vagy fegyelmit kapott, Vagy pedig belátta, hogy munkaidő alatt nem illik szeszt inni... Ezért lett aztán az a whisky „skót whisky”. — Szó esett egy borotva- pengéről is. Elmesélné a történetét? — A miniszterhelyettes egy alkalommal megnézte az exportra termelő sajtüzemeket. Kedvezőtlen tapasztalatok után érkezett Szekszárdra, s tetszett neki a mi üzemünk. De a szakállammal sehogy se békült ki. A szemle végén azt mondta: kitüntetésre javasol. de mellé egy zsilettpengét is kell mellékelni. Én már el is felejtettem az egészet, mikor viszont átvettem a kitüntetést, egy penge ugratta! bejönni, azzal jöttek,----------------------------------------«► A nyugdíjasbúcsúztató létén jobban differenciáltak, mit máshol. Ez annyit jelent, hogy itt vannak a gyár legképzettebb munkásai és itt már különbséget kell tenni szakember és szakember között. — Panasszal megkeresték az szb-t? — Személyes dologban egyetlen egy munkás reklamált, ügyét még nem rendeztük el. De a bizalmiakhoz több reklamáció érkezett, úgy tudom, hogy 'mind megoldódott. — Komolyan differenciáltak a műszergyárban? — összehasonlításként: pár éve még olyan különbséget tettek hogy az egyik munkás 50 fillér, a másik pedig 60 fillér órabéremelést kapott. Az idén volt olyan, aki semmit sem, ugyanabban a műhelyben dolgozó két forint órabért kapott. Ez már differenciálás ? A műszergyár szakszervezeti titkára kérdéssel fejezte be. Mi az a differenciálás? A választ már sokszor megfogalmaztuk magunkban. Hogy icsináljuk-e? Túlontúl nagy még a megkötöttség ebben az ügyben, mert szabályozva van az alsó és a felső határ, sőt, szakmánként más-más a bértarifa-rendszer. Meg a közgondolkodás is csak odáig jutott el, hogy beszélünk róla, de amikor végzett munka szerint kell a fizetésemelést, jutalmat adni, akkor sok a „szempont”, pedig csak azt 'kellene néznünk, amit köznyelven így fejezünk ki: „Ki mit tett le az asztalra...” * A pénzről van szó. Még a munkáról! HAZAFI JÓZSEF Tejes maradok rótt ki a dobozból. Azóta naponta borotválkozom.' — Üzemvezetőként kezdett, üzemvezetőként ment nyugdíjba. — Hívtak ugyan, de én nem vágytam máshova, magasabb pozícióra, rangra. Jól éreztem magam a munkások között. Gyakran a személyes konfliktusokat is vállaltam, de kénytelen voltam, mert a lakosság folyamatos ellátása fegyelmezett munkát követelt. — Amikor megköszönte a dolgozók figyelmességét, elcsuklott a hangja. Akkor azt mondta: „Életem végéig tejes maradok”. — Nem arra gondoltam, hogy tovább dolgozom, hanem arra, hogy mindig tejesnek vallom magam, s ha közösségbe kívánkozom, hozzájuk megyek vissza. — Tudja-e, hogy miért a családi és társadalmi ünnepségeket rendező irodát kérték meg a búcsúztató lebonyolítására? — Nem tudom és restelltem megkérdezni... — Én viszont megkérdeztem a kollégáit, hogy elmondhatom-e Önnek... Az volt a helyzet, hogy munkatársai közül senki sem vállalta, hogy elmondja a búcsúbeszédet, mert attól tartott, hogy elsírja magát. D. VARGA MARTA Láncszemek Ismerek egy éjjelőrt, aki baráti körben gyakran mondogatja félig tréfásan, félig komolyan: „Az igazgató után én vagyok a második ember a vállalatnál”. Amikor megkérdezik tőle, hogyan érti ezt, így felel: „A nap huszonnégy órájának egyik felében az igazgató elvtársra bízták az üzemet, a másik felében pedig én ügyelek”. Némileg túloz az öreg, de alapjában véve igaza van. Ez a beosztás is — csakúgy, mint sok más — becsületes helytállást, lelkiismeretes fegyelmet, felelősségérzetet követel azoktól a többnyire már nem fiatal emberektől, akiknek az a hivatása, hogy őrizzék a i'á Halat, az intézmény, a nép vagyonát. Szándékosan használtam ezt a kifejezést: hivatás. Sokan, ha ezt hallják, csak olyan foglalkozásokat tudnak elképzelni, mint orvos, pedagógus, katonatiszt, tudós vagy művész. A felsoroltak valóban szép és fontos hivatások, talán ebből származik a tévedés is. Két dolog keveredik itt olykor össze: a szép és a fontos. Amit szépnek tartanak, azt hivatásnak, s ezért fontosnak is tekintik, amiről úgy vélekednek, hogy nem szép, azt jó ,esetben fontosnak tartják, vagy annak nem. Sok helyen fellelhetők olyanok, akik ezen a szemüvegen át nézve lekicsinylik, semmibe veszik mások munkáját, szorgalmát. Csupán azért, mert az nem látványos és csillogó, nem áll szüntelenül a közfigyelem fókuszában. Ugyanakkor saját tevékenységüktől könnyekig meghatódnak, bár a munkában „fogjuk meg, és vigyétek” a fő jelszavuk. Mindenki felismeri ezt a típust még akkor is, ha felségjelük különböző. Az egyiket úgy tartják számon, hogy a „nagy okos”, a másikat úgy, hogy „nem most lépett le a falvédőről”. A harmadikat ott találják. azok között, akik a legerő- _ szakosabban reklamálnak, ha véletlenül — s szerencsére — kimaradnak a jutalmazásból. Valamennyiükre egyaránt jellemző, hogy a megérdemeltnél több elismerést, több fizetést, több tiszteletet és bámulatot követelnek maguknak, akár mások rovására is. Ha ezt mégsem kapják, megtelnek sértődöttséggel, és környezetük légkörét is rontják. Az ellenkező véglet sem ritka tünet. Ismerünk olyan embereket is, akik saját munkájukat tekintik tizedrangú feladatnak. Ügy érzik, a világ egészen jól meglenne az ő szorgoskodásuk nélkül. Emiatt kelletlenül, örömtele- nül, félszívvel dolgoznak, és néha keserűen, némi irigységgel gondolnak azokra, akiknek szerintük szép munkájuk, fontos hivatásuk van. Ismert megállapítás: pótolhatatlan ember nincs. Ez megfelel a valóságnak. Egész más a helyzet, ha általában a munkára, a társadalom életében különféle funkciót betöltő emberi tevékenységre gondolunk. A hangsúlyt ugyanis nem arra helyezzük, hogy egy adott tevékenységet más is képes elvégezni, hanem arra, hogy valakinek mindenképpen el kell végeznie — méghozzá rendesen, tisztességesen, mert a közösség számára az nélkülözhetetlen. Nem nehéz belátni, hogy különösen a modern társadalomban, fejlett gazdasági viszonyok között, amikor a tudományos és technikai haladással a termelő és mindennemű társadalmi tevékenység egyre szerteágazóbbá válik, bármely egyszerűnek, igénytelennek tűnő munka elmulasztása is súlyos zavarokhoz, veszteséget előidéző rövidzárlatokhoz vezethet. Ami csak szépet, fontosat, érdekeset látunk magunk körül, az minden közös erőfeszítéssel ■— ki tudja hány ember munkája révén — születik. A legegyszerűbb családi ház építéséhez is százak és ezrek munkájával készült anyagokat, készülékeket használunk fel. Gy. Z.
