Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-31 / 126. szám
1981. május 31. Képújság 5 Szépapáink gyermeksorsa A mai gyerekeknek nincs sorsuk, csak koruk, a--------------SLÍ-------------------- nagypapa vagy nagymama, ha t érdére ülteti őket, furcsa-furcsa meséket mond nekik háborúról meg kukoricára térdepelésről. Szerencsére már egyikük sem tudja elképzelni a háborút, sajnos néhányan a kukoricát sem... S vajon mit mesélték, mit mesélhettek a nagymamák nagymamái? Ki tudja? Helyettük, róluk szól ez a „mese”. De hogy megérthessük, lássuk a körülményeket! Háromnégy emberöltővel ezelőtt, 1872-ben megyénkben meghalt kolerában 98 fő — ma már nincs kolera. Himlő ellen beoltottak 7151 főt — a himlő megszűnt. Ezer főre 48 születés esett, 23,5 törvényesre egy törvénytelen gyermek — mára eltűnt ez a fogalom. És végül „25,5 élőre esik egy halálozás, melyhez azonban legnagyobb contingenst (hányadot) szolgáltat a 0—5 éves közti időkor” — olvashatjuk a Tolnamegyei Közlöny 1873. március 20.-i számában. Ezek voltak hát a létkörülményék. Akik szerencsések voltak, azok közül néhányat bizonyára Számháber János intézeti okleveles kisdednevelő — óvóbácsi — gyámolított, aki a hetvenes évek derekán a helyi lapban közli Társalgási és foglalkoztatási tervét. Ebben a kosárfonástól az éneklésig minden volt: munka-, beszéd-értelemgyakorlatok, társas-, tag-és szabadjátékok. Az óvodánál már többen kerültek egyenest az iskolába, amely ma már szinte elképzelhetetlen „színvonalon” állott. Bátán 380 (!) gyermeket tanít egy tanító, de sok más helyen is kétszáz fölötti ez a szám; Szekszárdon, Du- naföldváron még Szilveszter napján is tízesével jönnek azok a tanulók — Dömötör János tanfelügyelő szerint —, akiket tanítójuk először lát abban az évben. Simontornyán egyetlen lány sem jár iskolába, Eadd on korcsmái padokban ülnek a jobb sorsra érdemes nebulók és sokszor a tanítók színvonala is megegyezik a körülményekével: bonyhádi tapasztalatairól írja egy szemtanú, hogy „8—9—10 órakor tanárt — egynek kivételével — nem, hanem az udvaron annál több p u 11 u s (kicsiny) diákot találtam, kik igehajtogatás helyett — labda- hajtogatással és gombozással foglalkoztak — kérdésemre, hogy a tanár urak hol vannak? »már harmad napja nem láttuk őket!« választ nyertem.” Sokan azonban soha nem kerültek iskolába. A Bonyhád és Vidéke című lap összeégett kisleány című híre 1907 februárjából Petrovics Anna 11 éves cselédlányról szól, akinek kötényébe kapott és felgyújtotta őt egy kályhához vitt tűz- csóva, s akit hóba hempergettek, de megmenteni nem tudtak... Vagy A szerencsétlenség áldozata 1899. augusztus végéről. Róla a Tolnavármegye című újság írta: „A gép, a gyilkos cséplőgép minden évben megkívánja a maga áldozatát. Munkabért akarnak takarítani, játszadozó gyermekeket visznek a gyilkoló géphez és embervért áldoznak takarékosságukért. Folyó hó 16-án Gyünkön Nágel János szántóján csépeltek. Ott volt a kis 10 éves Wald János is, segítette a kévét hányni, s egy vigyázatlan pillanatban a gép szíja elfogta és összezúzta csontjait, hogy azonnal meghalt. A gondatlan gazda és a szülők ellen megtették a büntető feljelentést.” Ez persze csak látszatmegoldás volt. Az ifjúság védel------—----------- mére kevés gondot fordítottak. Keserűnevetségesen tükrözi ezt a Királyi Kúria egyik 1895. évi állásfoglalása, mely szerint „Azon apa, ki serdületlen gyermekét szeszes italok élvezetére szoktatja és a szükséges felügyelet elmulasztása miatt gyermeke a szeszes italok élvezete folytán elhal: gondatlanság által okozott emberölés vétségét követi el”. Akik dolgoztak felnőttként, a felnőtt „jogait” méltán követelték maguknak — csakhogy gyerekésszel. Egy a sok közül a Tolnavármegye és a Közérdek 1914. január másodiki hírének főszereplője is: „Lövöldöző gyermek. Horváth Ádám 15 éves tolnai napszámos hazafelé tartott Mözsre és az előtte haladó Mester Katalinra valamiért megharagudott, amiért aztán pisztolyából kétszer a leányra lőtt. Ezt látták Markovits János, Kvanduk István és Szabó József mözsi legénykék, akik, hogy Mester Katalint kiszabadítsák kényes helyzetéből, karókat ragadtak, s üldözni kezdték a lövöldöző Horváthot, akit a csendőrség feljelentett a szekszárdi kir. ügyészségnél.” Nem voltak szerencsésebbek azok sem, akik továbbtanulhattak. Legtöbben az inasiskolába kerültek, róluk szól á Bonyhád és Vidéke fekete humora 1907. februárjából: . „Az inas iskolából... Egy iparos meglátja a szomszédja inasát. (...) -í- Szegény fiacskám — mondja jószívűen és megsimogatja a fiú haját — hiszen kék folt van a szemed fölött. — Ejnye, ejnye, mennyire sajnállak. — Sohse sajnáljon engem — mondja az inas büszkén. — Csak menjen haza és sajnálja a saját inasát. Annak két kék folt van az arcán.” De azért már abban a korban sem mindenki ütötte el tréfával a dolgot. A Tolnavármegye 1899-ben, ezt írja október l.-i Inasok és mesterek című cikkében: „Hogy az iparos jövő élete sokban függ attól, hogy hol s milyen körülmények között volt inas: az kétségtelen. Ha jól bántak vele s mint embert tekintették, ő is úgy fogja mint mester a reá bízott tanoncokat nevelni. De ha teherhordó állatnak használták, dajka- és mosogatóhelyettes volt, akkor ő is abban a szellemben fogja a reá bízott inasokat nevelni. Ezeket röviden csak azért mondjuk el, mert városunk utcáin a napokban is valóságos teherkocsikat láttunk, melyeket iparos inasok húztak. Ez nem jó, ez nem helyen. Az állatokat is szokás kímélni.” Milyen megoldást láttak erre egykor? Az előbbi cikk utolsó mondata így hangzik: „Ez ellen a jólelkű iparosok lépéseket tehetnének”. Tettek, vagy nem, a helyzet bizony még sokáig nem változott semmit. S ha tettek is, valahogy mindig kilógott a lóláb. A Nemes földesúr — hű cselédek című hír például azt adja tudtunkra, hogy a nemes földesúr (Széchenyi Bertalan gróf), ötévi szolgálat után 5 korona pótlékot ad felsősegesdi cselédeinek, mert azok „tavaly nem sztrájkoltak”, sőt akinek négynél több 14 évesnél fiatalabb gyermeke van, még 2 (kettő) hektoliter konvenciójavítást ás kap. Hasonlóan „nemes gesztus”, nem is titkolt nemzetiségi éllel a Bonyhád és Vidéke Jótékonyság című hírének igazi értelme 1907. januárjából. „A múlt heti számból tévedésből maradt ki azon szép ünnepség megemlítése, mely a két gyermekmenhelyen lett megtartva. Az apró csemeték — jobbára németajkúak —■ jó magyar előadásukkal, versikék és dalaikkal ejtették bámulatba a közönséget, miért elsősorban a menhely vezetői érdemelnek elismerést. Igazán nagy feladatot végeznek a magyarosítás terén, miért az elismerés mellett némi hálával is tartozik nekik a közönség. Az ünnepség után jó meleg ruhát kaptak a szegény sorsú kicsinyek, csemegét meg mindannyian, hogy az öröm teljes és általános legyen.” Mit mondhatunk minderre? Talán bármit is mon-----------------------------------------------------danank, kévés lenne a valósághoz. Kevés lenne azoknak érezni, akiknek valóban csak koruk és nem sorsuk van. Mert ők, ha élnének, ezt mesélnék, ezt mondhatnák. Ezt, amire Arany Jánossal szólva mondhatjuk: „Nem mese ez gyermek!”. TÖTTÖS GABOR GyerekekaBut/aváríPa/otában Jcgyzetelők Budapesten a Budavári Palotában kiállítás nyílt a balatoni úttörőváros gyermekalkotások galériájában őrzött alkotásokból. A palota A épületében lévő Magyar Munkásmozgalmi Múzeum galériáján 600 mű látható, melyeket 44 ország ifjú alkotói készítettek, közöttük természetesen magyar gyerekek munkáit is kiállították. A sok látogató között akadnak szép számmal felnőttek is. A fényképezőgép lencséje inkább most mégis a gyerekeket figyelte. CZAKÖ SÁNDOR Süsü, a sárkány is jelen van. Akinek kedve kerekedik, próbára teheti rajztudását Korongozni is lehet
