Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-31 / 126. szám
6 SíÉPÜJSÁG 1ÍÍ81. május 31. Munka- vagy munkásvédelem? — Csodálkozott kissé, hogy a megye fogászati ellátásáról szeretnék beszélgetni önnel. — Furcsállottam inkább. Ügy tudom, eredetileg több részes riportot akart írni a fogászati ellátás elmúlt öt évi alakulásáról. — Az volt a tervem, de eszembe jutott, hogy az olvasók akármilyen közérdekű témában sem szeretik a folytatásos regényeket. — Tréfából se mondja, hogy napjainkban a fogászati ellátás Tolna megyében regénybeillő, mert mindig akad aki a legképtelenebb dolgokat is szívesen elhiszi. — Nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk a megrögzötten rosszhiszeműe- ket, hiszen akármennyit is panaszkodunk — állítólag lelkünk könnyítésére —, több az elismerni, mint a kivetnivaló a megye fogászati ellátásában. — Pályatársaim nevében is köszönöm, hogy ezt így látja, mert :a tárgyilagos megítélés arra ösztönöz, hogy nyíltan beszéljünk a gondjainkról. ön jelen volt a közelmúltban az egészségügyiek megyei aktívaülésén. — Örülök, hogy ott lehettem és bevallom, a legnagyobb érdeklődést két „fogas” kérdéseket feszegető felszólalás váltott ki belőlem. Az egyik az öné volt, a másik a megyei etikai bizottság elnökéé, Szelényi Béla főorvosé. — Én ott arról is beszéltem, hogy az elöregedett, üzemben sokszor alig tartható Junior gépek — kilenc van belőlük — előreláthatóan egyszerre mondanak csődöt és a cseréjük költséges volta miatt komoly problémákra számíthatunk. Béla bácsi pedig azt mondta el, amit mi magunk is vallunk. Képtelenség fenntartani azt az állapotot, hogy a „maszek” fogpótlások ideje rövidebb és gyakran minőségileg is jobbak, mint a társadalombiztosítás terhére készülők. — Nem volt önök között semmi ellentét. Mindkét megszólalás azt sürgette, ami a mennyiségi után törvényszerű: a minőségi fejlődést. Véleménye szerint van remény arra, hogy lerövidül, minőségileg javul a fogtechnikai munkák átfutási ideje? — Jó lenne erre a kérdésre határozott igennel felelni, de a szekszárdi fogtechnikai laboratórium — aminek működéséhez olyan vérmes reményeket fűztünk beindulásának évében 1968-ban —, nem képes ellátni a megyét. Más, megyén kívüli laboratóriumok munkáját is igénybe kell vennünk. — Riportra készülve beszélgettem maszek fog- technikusokkal. Az járja közöttünk: ha egy technikusnak van hat fogorvosa, már megél. Ha nyolc van, akkor jut a kenyér mellé kalács is. Ha pedig a szakmában töltött idő múltával tíz fogorvos keze alá dolgozik a kisiparos, mindarra jut neki, ami az összkomfortos élethez kell. — Én is hallottam már ezt a mondást. No, de nekünk az a gondunk, hogy a szekszárdi laborban kiképzett emberek közül sokan nem maradnak, nemhogy Szek- szárdon, még a megyében sem. Az elmúlt év második felében többen is megváltak a 40. számú láboratóriumtól és kértek magánkisipari engedélyt. — Információm szerint Tolna megyében 1981. január 1-én mindössze öt maszek fogtechnikust tartottak nyilván. Gondolom bőven el tudják látni azt az ötvenöt közül huszonkét fogorvost, aki mamagánrendelést is folytat. Igaz, ezek a kisiparosok nemcsak napi nyolc órát dolgoznak. — Talán csak nem azt akarja kisütni, hogy a társadalombiztosítás terlhére, állampolgári jogon folyó fogászati ellátás technikai munkáit bízzuk magánkisiparosokra? — Távol áll tőlem a szándék, de mi most beszélgetünk, nem? Valahol az újságíró is a fogászati ellátás alanya alkalmanként, következésképpen némely dologban úgy gondolkodik mint bárki más, akinek esetleg hónapok hosszú során át kell várnia arra, hogy rágni tudjon, vagy ki merje nyitni a száját emberek között. — Az érdekli ezek szerint, hogy ami megy az egyik oldalon, miért nem megy simán a másikon is? A fogtechnikai labor szakember hiányát már érintettük. A másik ok azt hiszem az, hogy a jelenleginél ösztönzőbb bérezést kellene alkalmazni. Legyen anyagilag érdekelt a fogtechnikus abban, hogy az egyes munkadarabok elkészítésének átfutási ideje ne növekedjék. — Mennyi egy fogtechnikus fizetése? — Tudomásom szerint 2800—3600 körül mozog. De, a kezdő fogorvos se számíthat többre 3000 forintnál. Van, aki kétéves gyakorlat, van aki három évnyi munka után szakvizsgázik. Addig mellékállás betöltésére nincs mód. — Szó sincs tehát arról, hogy a fogorvosoknak a bőrük alatt is pénz van. — Az, hogy ma hat üres fogorvosi állásunk van — egy Szekszárdon, kettő Dombóváron, egy-egy Tevelen, Bony- hádon és Hogy észen — döntő mértékben a lakáskérdésen múlik. Dombóvárral kapcsolatban nincsenek aggályaim. A városi tanács kiemelten kezeli az egészségügyi ellátással kapcsolatos lakásigényeket. A megyeszékhelyen Viszont probléma a lakás, de a meghirdetett pályázatban ígérni tudunk garzonházi elhelyezést. — Főorvosnő, úgy emlékszem, hogy 1945 előtt Tolna megyében öt fogszakorvos volt és nekik a megtartó fogászat, a fogpótlás, a szájbetegségek gyóI gyítása adta a legkevesebb feladatot. — A csak húzás sokáig vezette a listát akkor is, amikor én 1964-ben közvetlenül az egyetem elvégzése után idekerültem. A fogorvosi hálózat kiépítésére nálunk jóval 1945 után került sor és mi sem természetesebb, mint az, , hogy az ingyenes egészségügyi ellátás állam- polgári joggá emelését megelőzően döntően a húzásokra, kisebb részben a megtartó fogászati kezelésekre, szájbetegségek gyógyítására szorítkozott a fogorvoslás. — Nem tudom már mikor és hol, de olvastam Tolna megye fogászati ellátásának alakulásával kapcsolatban, hogy 1945 előtt a betegbiztosító intézetek csak igen kevés esetben adtak engedélyt lemezes és rögzített fogpótlások készítésére. — Feltételezésem szerint ezt abban a könyvben olvashatta, amit a Tolna megyei Kórház-Rendelőintézet, illetve Balassa János Kórház fennállásának 175. évfordulójára adtak ki. De ha már említette: 1954-ben tíz fogorvosa volt a megyének és már működött a kórházban a szájsebészeti osztály. A fogorvosok Szekszárdon és a nagyobb településeken, főleg járási székhelyeken működtek. Az akkori magánrendelést is folytatókat három fogtechnikus szolgálta ki. 1975. december 31-én már negyvenhárom munkahelyen negyvenhét fogorvos dolgozott a megyében, napi 198,5 órában. Akkor, kilenc fogászati rendelőben készülhettek röntgenképek és nagyjából öt fogszakorvos tartozott egy-egy röntgenkészülékkel ellátott fogászati rendelőhöz. — Most beleültünk kicsit az időgépbe, de azt hiszem, hogy ez hasznos, mert amikor morgolódunk, senkinek se jut eszébe fejlődésében nézni a fogászati ellátást. — Ahogy én látom, ez nemcsak erre a területre érvényes tulajdonságunk. Az, hogy egy hatórás fogszakorvosi rendelésre jutó lakosok száma ma a megyében 4520 ember, komoly fejlődés. — Jelenleg egy hatórás rendelésre jutó lakosok száma kettőszázzal haladja meg az ötezret a rendelőintézetekben. Miért? — Ennek az a magyarázata, hogy a rendelőintézetekben lényegesen magasabb a betegforgalom, mint a körzetekben. Tolna megye munkaképes korú lakosságának jelentős része a járási székhelyeken, vagy a városban dolgozik. Mire hazaérnek a lakóhelyükre, ott esetleg nem véhetik igénybe a fogszakorvosi ellátást. — Riportra készülve némely helyen volt módom beszélni úgynevezett meredek esetekről. Miután határozott állásfoglalás van is, nincs is, sok helyütt a felnőtt körzeti orvosok „elsősegély” címén foglalkoznak foghúzással, ami egy fogpótlásra előkészített betegnél káros beavatkozás lehet. — Előttünk is ismeretes néhány „meredek” eset, de az a helyzet, hogy körzeti orvos szereplője ellen lehetetlen eljárni, miután a beteg — tartva attól, hogy orvosa neheztelni fog —, nem tesz panaszjélentést. [Megjegyzem, napjainkban egyáltalán nem indokolt már, hogy az általános orvosok fogászkodjanak, hiszen néhány kilométerrel arrébb — ha nem éppen helyben — megtalálják a rászorulók a körzeti fogszakorvost. Folyik egyébként a fogorvosi ügyeleti rendszer kidolgozása. I-*- Mi az oka annak, hogy napi hat órában egyedül Dombóváron működik iskolafogászati rendelés? — Ezt a kérdést elcímezte, de ha már nekem tette fel, azt kell válaszolnom, nem státuszhiány. — Véleménye szerint megáll végre az a fogorvos-vándorlás, ami az elmúlt években sajnos jellemző volt? — Én optimista vagyok. Hatan jöttek az elmúlt évben és csak hárman távoztak. — Beszélhetnénk egy kiáltó ellentmondásról is? — Azt hiszem tudom, mire gondol, a bevezetőben! már említett felszólalás alapján. Szekszárd ellátási gondjaira és az Árkövy szocialista brigádra céloz? — Igen. Szekszárdon legnagyobb a zsúfoltság, noha hat igen korszerűen felszerelt üzemi fogászati rendelőnk is van. A szakrendelés kilenc betöltött állása ellenére átldg hárman, maximum négyen dolgoznak és ettől függetlenül kiemelkedő, amit az óvodás korúak fogászati szűrésében, ellátásában az öt tagú Árkövy brigád végez. — Látja, az élet ennyire bonyolult. Az óvodás kordákkal munkaidőn kívül a megyei kórház-rendelőintézet fogászati osztályának nem öt, hanem hat fős brigádja foglalkozik, társadalmi munkában. — Tudja, hogy ' önnek van haragosa is az óvodások között? — Ne tréfáljon. Úgy érzem, nagyon jóban vagyunk a gyerekekkel. — Éppen ez az! A legutóbbi vizsgálatra sok óvodásnak nem kellett elmennie. Irtóztatóan megharagudtak, mert így ők nem kaphattak olyan kifestőkönyvet, mint amilyet a szűrésre berendeltek. — Nagyon jólesik ezt hallani. Bizonyos, hogy ezek a kisgyerekek felnőttként majd nemcsak akkor járnak a fogászatra, amikor csupán két eshetőség van; húzás vagy pótlás. Meghajtom a fejemet előttük, nyilván ők lesznek jó partnerek a fog- és száj- betegségek megelőzésében is. I — Ügy legyen! * LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Sz. L. Hazánkban szinte minden nap meghal valaki üzemi baleset miatt. A tragikus adat mellett ugyan kit vigasztal, hogy a korábbi évek átlagaihoz képest tavaly a biztonságtechnika úgyszólván valamennyi mutatója javult. Vígságra azért sem léhet ok, mert a balesetek sérültjei, több mint kétmillió munkanapot töltöttek betegállományban ! Arról, hogy mennyire hámig a puszta számok bűvöletében értékelni a munkavédelem helyzetét, egy váratlan találkozás győzött meg. Építőipari vállalatunk munkavédelmisével futottam öszsze. Ismeretségünk egy halálos munkahelyi baleset után kötődött, amikor is a vállalatvezetők mulasztására az óvórendszabályok semmibe vételére derült fény. Akkori faggatózásom kellemetlenül ériintette egyébként lelkiismeretes emberünket. Most Viszont örömtől sugárzott az arca. Nem csoda, hiszen — amint mondja — 12 százalékkal csökkent a balesetek száma a „bázishoz képest”, és ha csak egy kicsit kevesebb a csonkölásos sérült, ha nincs az a csúnya haláleset, akár az ágazati vándorzászlót is elnyerhették volna. A meglehetősen bizarr történet szinte tálcán kínálja az alkalmat a moralizálásra. Arra, hogy szót csépeljünk emberünk embertelen szemlélet- módjáról, bürokrata mivoltáról. Korántsem bizonyos, hogy igazunk lenne. Hiszen a biztonságtechnika szakavatottjának bizonyára nem kevés szerepe van abban, hogy a vállalatnál valóban jóval kevesebb baleseti veszélyforrás található, amint akár egy esztendővel ezelőtt. Munkavédelem — hisz maga a fogalom sem arra utal, hogy valójában a munkások védelméről, életünk, testi épségük megóvásáról van szó. A szomorú statisztikákban mutatkozó javulás ellenére, a kifejezés mégis híven tükröz valamit a honi viszonyainkból. A korszerű gyártósor mellől takarékossági buzgalmukban elspórolják az automatikus biztonsági berendezést. A zajcsökkentésre item áldoznak néhány tízezer forintot, e helyett kényelmetlen füldugókkal „szerelik fél” dolgozóikat. (Az eset gyakoriságának igazolásához elegendő egyetlen adat: Magyarországon több mint félmillió ember szenved maradandó halláskárosodásban.) A rosszul értelmezett termelésközpontúságot tehát szinte kivétel nélkül azok sínylik meg, akik nélkül pedig nincs „felfutás”, hatékonyság, avagy minőség. Pedig sokat fejlődtek a balesetelhárítás feltételei az utóbbi években. Bizonyság, erre, hogy a vásárvárosban nemrégiben látott nemzetközi kiállításon nemcsak nyugatnémet légzőberendezésekre, pillekönnyű csehszlovák sisakokra, vagy francia gyártmányú biztonsági övékre csodálkozhattuniTTá. Megállapíthattuk, hogy nem maradnak el mögöttük a magyar védőeszközök sem, hogy csak az érintésvédelmi készülékekre, savtól óvó, lángálló védőruhákra utaljunk. Kérdés, hogy mindezeket mikor láthatjuk viszont a gyárakban, a veszélyes munkahelyeken. Tavaly 212 millió forint táppénzt fizettek ki az üzemi baleset miatt betegállományba kényszerülő dolgozóknak. A munkahelyi ártalmak révén, idejekorán rok- kantnyugdíjlba kerülők száma riasztóan növekszik. Kieső munkaerejük — mérhetetlen veszteség. A megelőzés — vagyis a humánus és hatékony munkásvédelem — feltehetőleg csupán ennék a m ammu tösszegnek a töredékét emésztené fel. És akkor még mindig csak a pénzről beszéltünk. Szó sem esett a munkából kiesők szenvedéséről, jövőjéről, lehetőségeiről, életkedvéről. GAZSÓ L. FERENC Több mint II liter évente A szocialista országok közül Magyarországon fogyasztjuk a legtöbb alkoholt: 11,5 liter 100 százalékos alkohol jut egy főre évente. Az ENSZ adatai szerint 1978- ban világviszonylatban a hetedik helyen álltunk, a fogyasztás emelkedése a leggyorsabbak között volt, a tömény szesz fogyasztásában pedig Magyarország a világranglistán a második helyre került. Ezek a statisztikai adatok nem tartalmazzák a hazánkban illegálisan előállított és elfogyasztott szesz mennyiségét. A megdöbbentő adatok még ijesztőbbé akkor válnak, ha az alkoholizmus következményeit is hozzávesszük. A fiatalabb korosztályok halálozási többletét az alkohol okozta balesetek, az öngyilkosságok adják. 1960 óta az alko- listákra jellemző májzsugor-halálozás a háromszorosára növekedett. A szándékos bűntettek 80 százalékát az alkohol hatása alatt követik el. A gyilkosságok 70 százaléka, a testi sértések 80, a garázdaság 85, a hivatalos személyek elleni erőszak 90 százaléka esetén kimutatható az alkoholfogyasztás. Régen eldőlt már a sokat vitatott probléma, hogy az államnak nagyobb haszna van-e az alkohol árusításából, összehasonlítva azzal a kárral, amit az alkoholisták pénzben kifejezhetően okoznak. Mert bár pillanatnyilag úgy tűnik, jelentős jövedelem folyik be a tudatosan megdrágított szeszes italok árából az államkasszába — ez nem ellensúlyozza azt a rombolást, amit az alkohol hosszú távon okoz. Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a kárt, amit erkölcsileg jelent, például a családok felbomlása, a bűnözés. Hazánkban igen sokan felismerték az alkoholizmusnak a társadalomra és egyénre egyaránt kiható veszélyét. Sokoldalú küzdelem indult ellene, olyannyira, hogy külön intézmény is létesült Alkoholizmus Elleni Órszá- gos Bizottság névvel. Az 1974. évi 10. számú törvény- erejű rendelet létrehozta az együttműködni nem akaró, garázda- és visszaeső alkoholisták kötelező Munkaterápiás alkoholelvonó intézetet. Valamennyi tömegszervezet — elsősorban a Magyar Vöröskereszt — fokozta az alkoholizmus elleni propagandát. És végül, megalakultak a gyógyuló, vagy gyógyult betegek öntevékeny, egymást segítő közösségei. De minden szervezet eredményes munkájának alapvető feltétele — a jó szándékon túl — az, hogy meghatározott jogkörrel rendelkezzen. Ez pedig még nem alakult véglegesen, és mitagadás, az eredmények is váratnak magukra. ORAVECZ ÉVA M fl Pl! 1 lm \\jn p|l y ?4n dr. Se/ónyi Judit stomato/ógus főorvossal