Tolna Megyei Népújság, 1981. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-17 / 114. szám

1981. május 17.

TOLNA ' , _

"riíÉPÜJSAG 7

Bemutatom Mme Rosalie Dolezart

o

Hol kérdezősködjék az ember Pincehelyen Mme Rosalie Dolezar, azaz Dolezsár Györgyné nyugalmazott

ápolónő lakcíme felől, ha nem a kórház portáján? A kapus azonban bal lábbal kelt, mogorva és elutasító. Ott van azonban a nagyközség egy szem taxisa, aki széles mosollyal vállalkozik a kalauzolásra. Azt mondja, Rózsi nénit mindenki ismeri, Pincehelyen 4s környékén, de egyszerűbb, ha követjük szép lassan. Szót fogadunk és három perc múltán ott állunk a Pásztor-ház, az egykori szülőotthon kicsike, ám annál rendezettebb előkertjé- ben. A nyitott verandán virágok, a konyhában fölséges bablevesillat és aki szélesre tárja előttünk az ajtót, daliás tartású, galambősz hajú asszony, Rózsi néni. Május

4. óta a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága által adományozott Florence Nightin- gale-érem tulajdonosa. Gratulálunk és ennyi elég is a bemutatkozáshoz. Takarékra áll a láng a gáztűzhelyen, Rózsi néni beterel bennünket a szobába és amíg tart az olajkályha begyújtása, akár régi ismerősöknek, úgy meséli, hogy bizony elárasztotta a tegnapi nap. Pedig a megyei vöröskeresztesek háztól házig szállították személy- gépkocsival. De talán nem is az utazástól fáradt el annyira, hanem az izgalomtól. Izgult már itthon is és nem akart hinni a szemének. Pedig semmi kétség, neki szólt

a meghívó; az övé a nemzetközileg rangos kitüntetés, amiből ez idő szerint kettő van Tolna megyében.

o

A dohányzóasztalon pompázó tulipános is Rosalie asz- szonyt illetik.

— Jó sokáig ünnepeltek tegnap a barátaim, amikor hazaértem. Ők hozták ezt a virágot. Senkim sincs Pincehelyen, ők ellenben olyanok nekem, mintha testvéreim lennének. Ha látja valamelyik, hogy nyolckor nincs még fölhúzva a redőnyöm, jönnek, klopfolnak. Pedig előfordul, hogy fogva tart az ágy. Áprilisban töltöttem be a 78. évemet. Mondom én magamnak most is, hogy „egyedül vagy Rózsi, neked kell csinálni mindent”, de azért egyre jobban rászorítanak az évek a kíméletesebb életmódra. Míg fiatal voltam, eszembe se jutott, hogy napközben is lehet pihenni. Most, amint végzek a konyhában, ebéd után, jövök be, és szunyókálok egy órácskát. Úgy veszem, hogy ez is megjár a nyugdíj mellé. Na, meg a cigaretta. Húszévesen szoktam rá, amikor férjhez mentem. Kapok is jó sokat érte az orvosoktól, de mit csináljak, ha nem tudok megjavulni? Maga mit szív kedveském, Helikont? Köszönöm, az nekem gyönge. Itt van ez a jó kis Symphonia. Most nyu- godtabban szívnám, ha nem akarna rólam írni. Ismernek engem itt anélkül is elég jól. Hogy a kórház portása kivétel? Ne csodálkozzon, új ember, és úgy látszik nem nézi meg a nyugdíjasokat, amikor bejárnak nyugdíjasnapra. Én a Rózsika néni vagyok. Van olyan, aki a rendes nevemet nem is tudja. Nem emlékezem, hogyan alakult ez íey. Akkor kezdődhetett, amikor 1944-ben „csak két napra” eljöttem hazulról, Újvidékről a 261-es hadikórházzal, mint osztályos vezető testvér. Budapestre szállítottuk a sebesülteket, de ott nem volt megállás. A két napból több nap lett, mire megtudtuk, hogy vagy Tamásiba, vagy Pincehelyre telepítenek bennünket. Hát persze, hogy nem a kórházba, az nem volt még itt akkor. A Görbe meg a nagy iskolába rendeztünk be és ahol most a kisvendéglő van, ott is hadikórház volt. Nem sokkal, hogy megkezdtem itt a munkát ápolónőként Madarasról írta a férjem, hogy szerencsésen megérkezett. és legyen úgy, ahogy megbeszéltük, otthon találkozunk, amint lehet. Nem jött felőle több hír, eltűnt és liiába kerestettem a Vörös- kereszttel. A bácskaiak közül egyedül én ragadtam itt Pincehelyen, és még most is nehéz hazamennem Növi Sad- ra. Majd tíz éve, hogy otthon voltam utoljára. Pedig ott temettem el 1939-ben a fiamat, és két bátyám él még Újvidéken.

o

— A kisfia halála után lett önkéntes ápolónő?

— Igen. Akkor határoztam el, hogy segítek az embereknek, ahol, és amiben csak tudok. Sok hasznát vettem mindig annak, hogy apám hentes volt és igen korán befogott a munkába. Az ismerősök sajnálkoztak. Gyerekként alighanem én is nagyon sajnáltam magamat, hogy játék helyett, húsos kosarakat cipelek, de ha nem így van, biztosan nem tudtam volna megvetni a lábamat a világban. Hát szóval, úgy kezdődött az én pincehelyi életem, hogy előbb a magyar, azután pedig az orosz hadikórházban dolgoztam. Csúnya világ volt itt, a háború végnapjaiban. Biztosan tudja, Simon- tomya környékén milyen gyilkos csaták tomboltak. Ma is jól beszélem a szerb nyelvet, jól megvoltunk. Kitüntetést is kaptam a szovjetektől. Azt a rézhüvelyből készített vázát őrzöm még abból az időből. Meg hát mindazt, amit nem tud elfelejteni az ember. Néha nagyon sajnálom, hogy nem szeretek írni. Tanulságos lenne, ha lajstromba szedném, mennyi jut az élet során az ember gyerekének. Kapitulálni mégsem szabad. Ügy érzem, szeretnek itt, pedig mindig a magam természete szerint éltem és soha nem csomagoltam be a véleményemet. Mégis, ha valakinek az ismeretségi vagy baráti körből baja van, az én ajtómat nyitja legelőször. Régebben mondogatták, hogy „könnyű a Rózsikának, erős asszony”. Nem volt pedig semmi sem könnyű, csak hát nekem nem állt panaszra a szám. Dologra a kezem, fejem annál inkább. A fölszabadulás után dolgoztam, amit tudtam, aztán meg elmentem a gépállomásra bér- számfejtőnek. Onnan hívtak vissza az egészségügybe. Tizenhét évig voltam a Luko- vits doktor felesége mellett fogászati asszisztens, végezve a napi munkám mellett, amit párttagként, meg vöröskeresztesként vállaltam. Akárhogy is, de jó volt úgy élni, hogy mindig rengeteg volt a dolgom. Haragosokat nem, meg- becsülőket inkább gyűjtöttem. Pedig mondom, hamar kiszalad a számon, amit gondolok. Nemrég is, csinálja a parádét egy borissza ember ezen a környéken. Ha italos, nagyon goromba. Na megállj, majd én ellátlak! Odamentem hozzá és ráripakodtam: „Mit csinál maga szerencsétlen ! Búcsúzik az eszi- től? " Rábámult a deres fejemre és morogva eloldalgott.

o

— Mi lesz a sorsa ennek a francia nyelven íródott oklevélnek?

— Bekeretezem, már csak azért is, mert biztosan sokan akarják látni. Ma találkoztam a tanácselnökkel az utcán. Tudja, a Pály Dezsővel. Gratulált és mondta, hogy eljön ám megnézni a kitüntetést. Biztos így tesznek a régi kollégák is. Aztán hazulról is csak akad majd látogató, akivel meg lehet osztani az örömömet. Mert azt osztani kell, úgy lesz belőle több. Hogy boldog vagyok-e? A magam módján, igen. Pedig a nyugdíjam annak ellenére, hogy 85 éves koromig dolgoztam, igen szerény. Szerencse, hogy nagy beruházásokat nyolcvan felé haladva már nem csinál, akinek esze van és két lábbal áll a földön. Álmodni? Szoktam. Persze, hogy szoktam. De igen kevés olyan álmom van, ami Növi Sadra, vagy a szülőfalumba, Temerinbe röpít vissza. Ügy látszik, már idegyökereztem, és így van ez jól. Megszerettem a pincehelyi embereket. Ha semmi mást nem írna, ezt töltetlen írja meg. És ha erre járnak, el ne kerüljenek. Most pedig koccintsunk egyet. Ezzel a vörössel. Én ezt szeretem jobban...

Feljegyezte: László Ibolya Fotó: Kapfinger András

Senkim sincs otthon

Hatvanöt éves koromig dolgoztam

Jó itt nekem

Kereskedőszemmel

Müven a vevő?

A kereskedelemhez egytől egyig értünk. Ha szóba kerül, kapásból mondjuk mit, hogyan kéne csinálni, s ugyanígy, pillanatok alatt készen vagyunk az értékítélettel, ha a pult túlsó oldalán dolgozókról nyilatkozunk.

Vajon hogyan vélekednek rólunk ők, akiknek munkája, feladata, hogy a piac, a kereskedelem szabályai szerint ellássanak minket minden földi jóval Milyenek vagyunk mi, vevők?

A kérdés több helyen hangzott el, és a válaszok között sok volt a hasonló. S bár valószínű, hogy elvétve akad a kereskedelmben olyan ember is, aki másként véli, legtöbben alapszabálynak ezt tekintik: első a vevő.

1.

Kelemen Józsefné, a Népbolt Vállalat 11. számú, tolnai élelmiszer ABC-jének helyettes vezetője:

— Van, aki ingerülten jön be a boltba, van, aki jókedvűen. A mérgesre nagyon kell figyelni, hogy véletlenül

se sértsük meg. Nagyon el kell találni a hangnemet.

— Az ilyenek a legrosszabb vevők ?

— Legrosszabb ? Olyan nincs. Egyáltalán, én nem osztályozom őket úgy, hogy jók és rosszak.

— Hát?

— Talán azt mondhatnám, néha az igényességük kicsit túlteng.

— De hát az, hogy igényesek vagyunk, nem lehet hibái!

— Én olyasmire célzok, hogy öt kenyér közül nem tudja eldönteni a vevő, hogy melyiket kérje.

Az üzlet irodácskájában beszélgetünk. Engem hellyel kínált, de ő állva maradt.

— Megszoktam. Nyolc órán át talpalunk naponta. Ezt csinálom húsz éve.

Nekem viszont az furcsa, hogy válaszaiban nyomát sem találom annak a bíráló hangnak, amit mi, „civilek”, gyakran használunk, ha a kereskedelem kerül szóba.

„Provokálom”, hogy már mondjon valami rosszat a vásárlókról. Kérdezem, mi a véleménye a bolti szarkákról.

— Azok nem vevők. Csak tolvajok. Fülön csípni őket nekem mindig nagy megrázkódtatás.

2.

Király Péter negyven évet és néhány hetet töltött eddig a kereskedelemben. Most a szekszárdi Korzó Áruház igazgatója.

— Milyenek? Van két iskolatípus. A határozott és a határozatlan. Ezt az eladónak fel kell ismernie, s meglátni, kinek kell segíteni, s ki venné ezt zaklatásnak. A gyakorlatban egyébként száz vevő közül, mikor megkérdezik, segíthetünk-e, húsz azt mondja, köszönöm, nem, öt ránéz az eladóra, s nem szól semmit, úgy tesz, mintha nem is hallaná, a többiek igénylik a segítséget. Ezért is álláspontunk, hogy mindenkihez oda kell menni. Vannak sokan, törzsvevők, akik már tudják, kihez menjenek, melyik eladó ízlése áll legközelebb az övékéhez.

— És milyenek a rossz vevők?

— Ilyenek régen voltak. Elfogytak, megváltoztak. Azok halálra tudták szekí- rozni az eladókat. Mikor kezdtem a szakmát, a főjegyző felesége volt ilyen. Ha a csomagoláson volt egy parányi hiba, ment a főnökhöz. Akkor az ember állása hajszálon függött. S később is akadtak néhányan, akik játszották a „méltóságost”. De már jó tíz éve nincs ilyen.

— De olyan van, aki csipkelődő, gúnyos, de semmiképpen nem kedves megjegyzéseket tesz, mert elégedetlen a választékkal.

— Hát, igen. A vevő azt hiszi, hogy a kereskedelem nem rendel. Pedig nem egészen így van. Még mindig az ipar diktál nekünk. Ám az is tény, az elégedetlen vevőnél ezzel nem védekezhetünk.

— Mit tudnak tenni?

— Közvetlenül a gyárakkal vesszük fel a kapcsolatot, kiiktatva a nagykereskedelmet, így bővíteni tudjuk azt a választékot, amit a nagy- ker nyújt.

— Hallani sokszor az ipar véleményét, amely szerint a

kereskedelem nem rendel, azért nincs korszerű termék a boltokban.

— Ez az a bizonyos labda.

3.

A szekszárdi, százhatvanas lakóház földszintjén lévő ABC-ben beszélgető partneremnek dolga akad. Az egyik polc mellett egy erősen illu- minált állapotban lévő bácsika hallatlan igyekezettel próbálja az üveg itókát a vásárlókosár helyett a zsebébe tuszkolni. Többen nézik, ő ezt észre sem veszi. Végül a boltvezető-helyettes megkéri, tegye vissza a polcra. A bácsi mérgesen felnéz, s kezébe nyomja a flaskát.

— Tegye vissza maga. Majd megenyhülve: én leburíta- nám véletlen a többi üveget is.

A bácsinak pénze már nem volt. Nyilván lopni akart. De, finoman fogalmazva, alkalmatlan állapotban próbálta tettét megvalósítani.

Ezek után nem kérdezem a kereskedelmi szakembert, milyenek vagyunk. Nehéz lenne elfogulatlan választ adni. Én mondom magamban helyette, nem vagyunk általában ilyenek. És nem vagyunk olyanok sem, mint délutánonként az „erős gyerekek”, akik Dianáért jönnek és molesztálják az üzlet eladóit.

4.

Milyenek vagyunk hát?

Nyugodtak és ingerültek. Néha sietősek, máskor meg bőven van időnk. Vannak köztünk olyanok, akik a pénztárt ki akarják kerülni. (A csábítás ellenére szerencsére kevesen.) De a hosszú sort a pénztár előtt nem szeretjük. Azt sem, ha néha a legmindennapibb áru kerül átmenetileg a hiánycikklistára.

Igaz, másutt sem szeretünk sokat várni. Másutt sem örülünk, ha az, ami kéne, nincs. Előfordul a bolton kívül is, hogy valaki a máséhoz nyúl. S a hangulatunk se egyforma. Emberek vagyunk. A- boltban ugyanúgy, mint a boltajtón kívül. Csak azt kéne talán kicsit jobban megjegyeznünk, hogy akik a pult mögött dolgoznak, azért fáradoznak, hogy vásárlói igényeinket minél jobban kielégítsék. Ez a munkájuk, ezt választották. Szándékosan soha nem bosszantanak minket. S jó lenne, ha nem kellene leírnom, amit néha-néha elfelejtünk: — ők is emberek!

SZL