Tolna Megyei Népújság, 1981. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-12 / 86. szám

A^ÉPÜJSÁG 1981. április 12. Dombóvár Egy nap a művelődési otthonban A „kultúrház” kifejezés ellen már Ko­dály Zoltán küzdött — szerencsére ered­ménnyel. A „művelődési ház” számomra rideg, mintha csak a második tagra, az épületre helyezné a hangsúlyt. A „műve­lődési központ” eleve közli, hogy az intéz­mény van a központban, noha persze sen­ki nem tagadja — az embernek kellene ott lennie. Marad a „művelődési otthon”, ez­zel békülök meg a legkönnyebben. A mű­velődés fontos, az „otthon” meleg, barát­ságos. Már régóta tetszik, hogy Dombóvá­ron szakítottak az előbbi kifejezéseknek a hivatalos használatban besorolási rendet is jelölő tartalmával és az egyáltalán nem kisméretű épület homlokzatán ott olvasha­tó: „művelődési otthon”. Az az igazság azonban, hogy mielőtt az ember ilyesfajta lírai eszmefuttatásokba kezd, célszerű meg­kérdezni a szakembert. Balipap Ferenc igazgató mosolyogva közli: — A tetőn dísz­lő felirat véletlen. Sejtelmem sincs, hogy kinek a jóvoltából került oda! A hatalmas, a szekszárdinál nagyobb hasznos alapterületű épület otthon jellege azonban korántsem véletlen. A tervekről, elképzelésekről már a megnyitás előtt bő­ségesen lehetett hallani, sőt, talán egy ki­csit túl sokat is. Szándékosan vártain majd­nem két évet a látogatással, mert a tervek­nél mindig érdekesebb a valóság. Ezt a va­lóságot 1981. március 12-én, egy semmilyen rendezvényről nem nevezetes, közönséges csütörtöki napon próbáltuk fényképben és írásban megörökíteni. 9 óra A ,-Jhi(viaMos” nyitáskor már vtanmak látogatók. A tan­teremhiány csökkentésére reggelenként, illetve délelőtt általános iskolások és szak­munkástanulók kapnák itt helyet. Természetesen nem aiz egész épületben, csak né­hány teremben, ott is átme­netileg. A ruhatár melletti újság- és folyóiratolvasóban — a minden korok magyar­jainak szóló „Halotti beszéd” talon díszlő sorai alatt — helyet foglalnak az első, ko­rai látogatók. Máshol bolt- nyitásra várnák így a házi­asszonyok. Már most bocsás­sák előre, hogy itt szinte egész nap van érdeklődő. 10 óra Az előtér népes. Zene szól, néhányan asztali focival ját­szanak. Itt úgynevezett kon­ténerek sorakoznak, a legkü­lönbözőbb harfcácsolási, var- rogatási alapfelszerelésekkel. Balipap Ferenc cseppet sem tagadja, hogy mindezt azzal a hátsó gondolattal létesítet­ték, amit máshol írásba fog­lalt. Nevezetesen, hogy aki itt kedvet kap valamilyen mes­terséghez, foglalatoskodás­hoz, az beljebb kerüljön és a különböző szakkörökben, műhelyekben már irányított képzést is kapjon. Az ember nemcsak azzal lesz gazda­gabb, ha élöLvassa a Faust­ot, hanem azzal is, ha birto­kába jut a tulajdon magne­tofonja megreparálásához szükséges tudásnak. 12 óra Osztályfőnöki kísérettel a gimnázium II. és IV. osz­tályosai keresik fel Polgár Ildikó kerámiáinak kiállítá­sát. A nem egykönnyen ért­hető alkotásokra vonatkozó magyarázó szöveget a tanár­nő az előtérben elhelyezett képzőművészeti albumból ol­vassa fel. A kiállítás dél­előtt csak csoportos látogatók részére van nyitva, délután, amikor már itt a nyugdíjas teremőr bácsi — mindenki­nek. 14 óra A könyvtáriban elkezdődik a felkészítés az „Olvasó if­júságért” mozgalomban ver­senyző 30 szakmunkástanuló részére. A könyvtárosnő a katalógúthasználat elveit ma­gyarázza. Mellékesen egy számadat: a könyvtárból ja­nuárban 2364 látogató 6703 kötet könyvet kölcsönzött. 14 óra 15 perc Elhagyjuk a művelődési otthont, mert az nemcsak sa­ját falain bélül működik. Most éppen a kórház párt- csöport-értekezletén vetítik Vi'tézy László „Leleplezés” című, erősen dombóvári ér­dekeltségű filmjét. Ez egy az úgynevezett „társadalmi for­galmazás” keretén beliül vá­lasztható művek közül, me­lyek igénylésénél a vita ve­zetéséről is a művelődési ott­hon gondoskodik. A vita hosszú és eleven. Az effajta filmek azonban közel járnak ahhoz, hogy' bárki kedve sze­rint értelmezhesse azokat, így a vdtavezető felelőssége különösen nagy. 17 óra Ismét az eredeti helyszín. Valósággal kapkodjuk a fe­jünket, hogy merre kezdjük. Az agrárklub tagjai már fél órája itt vannak. Folyik az olasz kezdő- és a német há­ládé fokú nyeLvtanfolyam hallgató inak munkája. Mű­ködik a fonotéka. Az eme­leti 7-es szobában Bancsi Jó­zsefeié a szövő szakkört irá­nyítja. Mi egoisták vagyunk és szakmánkhoz híven az alagsoriban töltünk hosszabb időt. Nem az újságírás mély­ségeire gondolva, hanem mert a Pátria Nyomda szak­munkása — Nagy Tibor — itt foglalkozik az eljövendő utánpótlással. Azzal, hogy Pettier Zsuzsa, Bálint Ildikó és Szabotin Miklós megis­merjék a Gutenberg kora óta legnagyobb forradalmát élő szakma alapelemeit. A könyvtárban 18 óra A Barátság-klubban a vég­ső gyógyulásukban bízó volt alkoholisták gyülekeznek, az emeleten pedig a Kapos Kó­rus tagjai. Vezetőjük, Pásztor Jánosné — sajnos — beteg, így a próba valamivel ké­sőbb kezdődik. A kórusitagdk közt néhány kiskatona. Oda­lenn az előtérben már kinyi­tott a büfé — természetesen szeszmentes formában. A konténerek teljes üzemben, fokozott, de nem túl hangos zsongás, két asztalnál is játsszák, a legszolídabban, kézzel irányítható focit. Ér­demes lenne meghallgatni, hogy mit vesz magnóra egy keményen koncentráló fiatal­ember. .. A fal méllétti ülő­helyek javarésze foglalt. Le­telepszünk két sZsíkcsi le­gény mellé. Szakmunkás- tanulók. — Érdemes ide járni? Nagyon buta kérdés lehet, mert eléggé értetlenül néznek vissza: — Ide? Az otthonba? Hát hogyne! 19 óra Elbúcsúzunk Balipap Fe- renctől. Befejező összegezés nincs, ilyet ne is keressen az olvasó. Reggeltől estig eleven életnek, hol nagyobb, hol ki­sebb nyüzsgésnek voltunk szem- és fültanúi. Zárjuk mondandóinkat inkább egy Eötvös Józseftől származó részlettel. Egyik parlamenti beszédéből származik. „Nem akarom, hogy a tu­domány Magyarországon mint egy karácsonyfa állít­tassak föl, fölékesítve mim denféle csecsebecsékkel, kü­lönben pedig arra teremtve, hogy elszáradjon; én azt aka­rom, hogy a fa gyökereket verjen a hazáiban, s erre néz­ve mindenék előtt szükséges1, hogy a talaj legyen élőkészít­ve.” A talajmunka sosem volt könnyű. ORDAS IVÁN Fotó: Cz. S, "TTrrri ende Ádám és feleség©, Ilonka már hónapok óta élték “t lakótelepi lakásukban úgy, hogy nem történt velük £ semmi. Se jó, se rossz. Felkeltek, Ilonka tornázott, meg- hi'vk] reggeliztek, majd Zen.de vagy bement az Intézetbe, vagy sem. Ha öszevesztek, olyankor annyira gyűlölték egymást, hogy ikényteLenek voltak mindig sietve kibékülni, mert „kü­lönben erkölcstelen volna a további együttélés”. Zende Ádám kutatómérnöki állása is oka volt annak, hogy aránylag sokat volták együtt otthon, no meg az is, hogy Ilonkának már jó ideje nem sikerült .képességéhez és képzettségéhez” illő ál­lást találnia. Ették; ittak, szeretkeztek a lakásban. Aztán egyszercsak el­kezdtek vágyódni régi, elhagyott balrátáik: utáni. Erre az estére végire bejelentkezett Máder Laci és a felesége. Zendóék dél­után húst sütöttek, takarítottak, megffiirödtek, majdnem sze­retkeztek is, de közben, Zende iirónlilkus megjegyzése miatt valahogy elment a kedvük az egésztől. Beestetedlett. JMiinitha vasárnaponként gyorsabban sötéted­ne ...” — mondta, vagy inkább mormolta Zende. Ilonka 'gyor­san lecsapott a mondatra, ízekre szedte, bebizonyította, hogy a mondat értelmetlen és fölösleges, és furcsamód, Zende szá­márai úgy tetszett, mintha mindez író, Zende Adóm kutató- mérnökre vonatkozna. Ezt mindenesetre kikérte magának, va­lamint azt is, hogy vele, a csalódfenntartóvál egy állástalan laboráns liba így beszéljen. Ilonka berohant a szobájába, és jól IhalLbatóam síirvafakadt. Zende Ádám ilyenkor értelmetlennek és fölöslegesnék érezte egész eddigi és további életét, és még az is megfordult a fejében, hogy ennyi erővel akár Ilonka nélkül is élhetne. Rágyújtott, noha Ilonka már évek 'óta- próbálta leszoktatni a cigarettáiról, mindezidáig kevés eredménnyel. Zende egy ízben teljes három hónapig nem dohányzott, az ételek ízét újra érez­ni kezdte, harapni tudott volna a friss levegőből, de sajnos, egy baráti borozgatás során rágyújtott. És másnaptól újra fúj­ta a füstöt, rendületlenül Ahogy most is. Már nagyon várta Módért, és Ircsit, a feleségét. Talán ötöt-ihatot szippanthatott a cigarettájából, amikor föl- pattamt Ilonka szobájának ajtaja, és Ilonka halkan, de ért­hetően, a sírástól és gyűlölettől maszatos arccal annyit mon­dott Zende Adómnak: „És vedd tudomásul, hogy meg foglak csalni!” — „Kivel?” — kérdezett vissza Zende, reflexszerű gyorsasággal. ..Máderrail, ha érdekéi, a Máderral, a barátod­dal!” Ilonka újra magára csukta az ajtót, Zende ott maradt saját föl nem tett kérdéseknek hálójában, 'némán, és tapint- haióan ártatlanuil. Odakiinn harangoztak. „Hét óra...” — juttatta eszébe a harang, „lassan jönniük kell”. Csöngettek. Ilonka berohant a fürdőszobába, magával rángatva hosszú ruháját, azzal a nyil­vánvaló szándékkal, hogy rendbehozza kisírt arcát, és hogy felöltözzön. „Szóval tetszeni akar ez a kurva...” gondolta tovább a dolgot Zende, és ment ajtót nyitni. — Pontosak vagytok — mosolygott a .barátjára. Szerette ezt a behemót művészembert, a Mádért. — Mint a halál — mondta iMáder és nevetett. Lrcsi is mo­solygott, de ő inkább elbújt a mosolya mögé. Máder nevetése kitárulkozás volt. ártatlanság, derűs Otthoniiasság a világ dol­gai közt. lrcsi egy kicsit elbújt Máder háta mögött ás. alacso­nyabb volt a szokásosnál, „de a .kelleténél nem”, mondta már régen Máder. és ormain kérdezte: — És Ilonka? — A fürdőszobában. Renoválja magát, azt hiszem. — Még mimics rászorulva ... morogta iMáder udvariasan, mi­vel a fürdőszoba ajtajához elég közel álltak. Aztán beljebb nyomult a lakásba, és egy fotelba dobta miagát. Zende kicsit féltette Máder súlyától kedvenc bútordarabját, de fegyelmezte magát. — Képzeljétek! Voltunk az álla iker than! — lrcsi, ha egy­szer elkezdett lelkesedni, csak nehezen tudta abbahagyni. — És olyat láttunk, de olyat... — ezt 'Máder tette hozzá, kevésbé lelkesen, de annál ígéretesebben. — Mit? — kérdezte Ilonka, kihajolva a fürdőszobaajtón. Bejött a szobába, léhuppant a másik fotelba, Máder mellé. — Mit láttatok? — Mondd el te, te sokkal jobbam tudod... — biztatta lrcsi Mádért. Máder jó mesélő volt, csak kissé felületes. Különösen a leírásai voltak hézagosak. Szerette a történeteit középen el­kezdeni. Apáti Miklós: Bajkeverő oroszlánok — Szóval, az óllatkert... Szép, kora őszi délután, a karo­mon a hitvesem, az életem párja, életem legkisebb nője. — Tudjuk. Az lrcsi. Most mesélsz, vagy szerelmet vallasz? — Ki .tud előre mindent? — Máder morgott, mert Ilonka megzavarta. Morgott, aztán elhallgatott. Zende töltött, a poharakba, fölállt, póharált magasra emelte, és kissé túlságosan meghatottam, de teljesen átélve saját meg- indultságát, azt mondta: — Gyerekek, üdvözlöm lakásunkban az első igazi vendége­ket. Eddig csak a szerelők, a díjbeszedők, és a gondnok tette be ide a lábát. Igyatok, az egészségetekre. — Egészségetekre... — Ilonka is fölállt, .neki is pohár volt a kezében. — Ugyan már, miért kell az ivósnak ekkora feneket kerí­teni? Iszunk és beszélgetünk. Aztán elmegyünk haza. — Csináltam egy kis vacsorát... sült húst. — Ilonka sze­mérmesen Zenéére sandított, hiszen a vacsorát nem ő csinál­ta, ketten csinálták. De .Zende nem alkatot háborúskodni. Már visszaült, mikor azt mondta. — Egyszer Ilonkával a Kárpátokban, jártunk. Találtunk ott egy egészen kicsi állatkertet. Medvék voltak benne, őzek, szarvasok, mókusok. És az egyik ketrecben egy oroszlánpár sütkérezett. — És? — kérdezte Máder. — Biztosan mélagük volt. — Igen. De ez a két oroszlán szerette egymást. Egymást át­ölelve bóbiskoltak a napon, a mancsukat, a mellsőt, nagy sze­retettel egymás vállára^ hasára tették. Így volt, Ilonka? — Persze. A legérdekesebb az volt, hogy ez a két oroszlán teljesen meztelen volt. — Hülyék. Minden oroszlán meztelen — mondta Máder. — De ezek másként voltak meztelenek! Ezek mintha levet- keztek volna magukról mindent: az emberek pillantásait, a kiszolgáltatottságukat, a Tahságuikat, mindent... — Zende megállt egy pillanatra, és a feleségiére nézett. Aztán így foly- itaítta: — Akikor Ilonkával úgy határoztunk, hogy mi is így fogjuk szeretni egymást. Ilyen vak bizalommal, a sors iránt, az emberek iránt, egymás iránit. — És most le fogtok vetkőzni? — kérdezte Máder, öblösen nevetve. — Ti megkergültetefc... — Én valaha modell voltam — mondta Ilonka lassan —, én akármikor, akárki előtt levetkőzöm. Van a fenekemen egy anyajegy, deháit kit zavar az? — Ti ittaitok már... előre? — kérdezte lrcsi óvatosan, köz­iben Máderre nézett. Máder inam nézett vissza rá, a levegőbe bámult, valószínűleg elképzelte Ilonkát meztelenül, a fenekén megpróbálta elhelyezni a képzeletbeli anyájegyet. — Nem ittunk semmit. Csak eszünkbe 'jutottak az oroszlá­nok — mondta Ilonka. — Ugye, te sem ittál még, Ádám? — Nem.. Illetve csak most, ezzel a pohárral. — Ti tényleg úgy akartok élni, mint a... vadálatok? —. kérdezte IircSi, kicsit belepirulva a gondolatba. — Mi is azt hittük délután, hogy... — Igaz is... Bocsánat. Azt hiszem, Laci akart mesélni va­lamit ... hogy ma déluitán az állatkertben... — Zende hátra­dőlt, próbálta átfogni felesége vállát, de Ilonka óvatosan, szin­te észrevétlenül kisiiklott a kanja alól. Zende rágyújtott. Csönd tett. Lrcsi még mindig kicsit ijedten pillogott Ilonká­ra, Máderra: ismerte a férjét, tudta róla, hogy milyen Iköny- nyen fölgerjed. Különösen az előréhajló nők látványa volt Máderra élénkítő hatással, ezért Ircsinek egyszerű dolga volt. Ha akart Mádertől valamit, csak leejtett valami zajosan kop- panö tárgyat, és lassan lehjolt érte. Máder csak odainézett, és máris indultak az ágy felé. De akár «agymosás közben is, a fürdőszobában... Máder kényelmesen fészkelte magát a fotelban, és pontosan ott folytatta a mesélést, ahol abbahagyta: — Szóval, karomon életem legkisebb párja. Már megnéztük a zebrákat, az elefántokat, a vízilovat, pontosabban vízidisz- nót, a madarakat, a majmokat, és egyszercsak mit látunk? Az oroszlánok ketrecében két meztélen fiatal, egy fiú és egy lány feküdt, pontosan úgy, mint a ti oroszlánjaitok. A ketrec előtt nem mertek megállni az emberek, csak odasandítottak, aztán mentek is tovább ... — Nem igaz! — kiabált lrcsi. — Nem ligaz! Hazudsz! — Pedig te is azt mondtad, milyen szépek. — De fel voltak öltözve! Volt rajtuk ruha. Csak lakásuk nem volt! Azért nem néztek oda az emberek! — Én se íbiszem el — mondta Zende. — Még hogy két fia­tal, meztelenül, az oroszlánketrecben ... És a rendőrök? Vagy a mentők? ... azok hol voltak? — Én elhiszem — mondta Ilonka, és úgy nézett Máderra, ahogy valaha Zertdére nézett, mikor még igazán szerette. —1 Én elhiszem, hogy meztelenek voltak — mondta még egyszei* És mosolygott. — Menjünk azonnal haza! — lrcsi kiabált, szinte sírt. — Nem megyék sehová! — mondta nyugodtan Máder. — Itt vagyok a barátaimnál, a barátaim szeretnek engem. Igaz? — Igaz — mondta Ilonka. — Akkor megyek, egyedül. — Menj! — Máder nem volt goromba, csak őszinte. — Várj, lrcsi, lekísérlek — mondta hosszú szünet után Zen­ide. — Nekünk'itt nincs most semmi dolgunk. — Csak tréfáltunk — möndita Ilonka később. — Csak tréfáltunk — monldta Máder. És csöndesen megvacsoráztak.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents