Tolna Megyei Népújság, 1981. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-04 / 80. szám
10 NÉPÚJSÁG 1981. április 4. Bartók Béla ZENTAI LÁSZLÓ: Bartók Varázserejében semmi földöntúli elszántság nagyon is e világi e vérpezsdítő puritánság melyből magas rendű formákat épít kirobbanó fájdalomból magunk mikrokozmosz erejéig Földi elégtétel tágítja hallójáratainkat feszíti dobhártyánkat s töprengést parázsol a dallam hogy bátran elmerülhessünk a lelkiismeretűnket felrázó zajban melyből mellbevágó nyíltság árad Gyötrelmes és gyönyörűséges őszinteség támaszára lefve felsikolt egy nemzedéknyi elme leleplezve a kort „hadra kelt” szegények közösségi hangján billentyűk velőt rázó pentatóniáján átzengetve jajongó brácsák közép-európai testvériségét V J ACSESZLAV KUPRUANOV: Úgy tűnik Váratlanul átjár bennünket a boldogság; és úgy tűnik nincs a testnek határa, melyet magához emelt már a lélek. Es akkor úgy tűnik, hogy a levegő — test, és félelem nélkül szabad benne úszni, s ömleni lefelé bármely magasságból. És átjárja a madarakat is ez a boldogság, oly áttetszőnek tűnik előttünk a kék, hogy átetsző íme már a zöld is, és úgy tűnik — határa sincs a repülésnek, és áthatolható a földi szilárdság. Zalán Tibor fordítása H ! ogy, hogy nem, de a ; falu kocsmája tizenkét év óta állandóan el- ■ I nyerte a vállalat kiváló egysége címet. Igaz ugyan, mindenkinek volt szőlője, s a Kishegyen, Velétén vagy a Fekete-hegy oldalában húzódó pincékben egymás mellé simulva-magasodva olajos- barnán álltak a hordók ez azonban senki emberfiát meg nem akadályozott abban, hogy a napi munka és az azzal járó pincézgetés után el ne látogatott volna a kocsmahivatalba, ahol aztán egymás szőlőjére, no meg a lisztharmat ellen addig ittak, amíg Ildiké, ez a szelíd, alig tizenhét esztendős szeplős lány ki nem terelgette őket a rácsos ajtón. Akkor kisebb csapatok keletkeztek, és ki Oláh Dezsőék pincéjében, ki Szalaiéknál iszogatott tovább, amíg volt beszélnivaló, és tartott a nótából. A kis völgy ilyenkor meghangosodott, a pincék előtt megterítettek, szalonna, töpörtő mindig akadt, amire jobban csúszott a bor. Nem, azt azért túlzás lenne állítani, hogy bolondos emberek lakták a hegyek közé zárt falut. Még akkor is, ha volt olyan, aki egy kortyot sem ivott esténként, csak beült a kultúrotthon szálkás padlójú termébe, bekapcsolta a televíziót, és sóvárogva leste, hogy Kudlik Júlia mikor köszönti a Delta tudományos híradó nevében a nézőket. Idős Böröcskei Antal ilyenkor felállt, mélyen meghajolt, megköszörülte a torkát, és az izgalomtól kissé mutáló hangon megszólalt: — Kezitcsókolom, Juliska. A fiatalabb Böröcskeit viszont sem a televízió, sem Kudlik Júlia nem érdekelte. Ö traktort akart magának csinálni. Igaz, jó tsz-kereseté- ből, meg szépen, talán legszebben gondozott szőlőjéből könnyedén megvehette volna a legújabb típusú amerikai motoros kapát, vagy a hasonló, de kétütemű japán masinát, ám neki nem az kellett. Az első traktor elkészülte nagy sikert aratott. A hegyszomszédok mind ott állták körül, amikor a kis Böröcskei beindította gépét, felült rá, és a széles kordonos szőlő között pöfögve végighaladt, porhanyósra forgatva a földet. A nagy örömre jó néhány lopóval ki is szippantottak a legjobb borból. Űgyannyira, hogy a motor közben járt, valahogy elindult, s meg sem állt addig, amíg le nem zuhant a tábla végén a szakadékba. A második traktor felrobbant. Valószínű a gyújtással lehetett baj — közölte egyszerűen Böröcskei, aztán lesétált a pincébe, onnan meg a kocsmába, hogy alaposabban is megtárgyalják a dolgot. Egyszóval itt sok minden másképpen történt, mintakár csak a nyolc kilométerrel lejjebb fekvő Kolostorberény- ben. Ott például a nggy történelmi változások nagy eseményeket hoztak a falu életébe. Negyvenhatban példának okáért szétszedték és felgyújtották a falut nyúzó Nándor György kastélyát, őt magát elüldözte a nép. Itt, Bércesapátiban, amikor eljött a földosztás ideje, két paraszt felsétált a kishegyre, a Kávássy kúriához. Az öreg lent iszogatott a pincében, és kedvenc kutyájával folytatott éppen eszmecserét a világ forgandóságáról, amikor a két zsellér mellételepedett. Beszélgettek erről is, arról is. Hogy a Fekete-hegyen állítólag táltost látott hajnalban egy gombaszedő asszony, meg hogy Oláh Dezső majdnem belefulladt a permetlébe, aztán csak úgy futólag megemlítették, hogy holnap szétosztják a falu népe között az öreg Kávássy földjét. — Osszák csak nyugodtan — mondta az öreg, aki mellesleg jó középkorú volt, de hosszú szakálla, no meg az illendőség okáért mindenki által bácsiztatott. Ezzel az ügyet meg is beszélték, másnap pedig Kávássy egy pesti elvtárs jelenlétében — mivel annak fogalma sem volt a földmérésről — kiparcellázta 3 Vallóvölgyben elterülő földjeit, majd az új gazdákkal együtt útba ejtették a Kishegyet, ahol hajnalig igen tetemes mennyiségű bor fogyott el, sőt a történelmi eseményre való tekintettel Kávássy felbontott egy féltve őrzött hordót, amelyet valamilyen alkalomra tartogatott. Még az apja tett el sompálinkát eperfa hordóban a fia esküvőjére. Ami nem is késett sokáig, mert áz öreg hamarosan meg is nősült. A fekete, negyvenévesen is sudárkarcsú özvegyasszonyt, Kéri Máriát vette el feleségül, s olyan lakodalom volt, hogy még évekig arról beszéltek az emberek. Kávássyból pedig közben tanító úr lett. Persze egyéb híres-nevezetes embere is akadt Bércesapátinak. Ott volt például Medvés Győző, becsületes nevén Vet ró Győző. A medvés hősi előne- ve't az ötvenes évek elején kapta, amikor egy vándor- cirkusz érkezett, és felütötte sátrát a Valló-völgy rétjén. Tódult is a nép a lámpafüzérekkel kivilágított sátorba, megcsodálni az arra érdemesült dolgokat. Vetró azonban nem pazarolta ilyesmire az idejét, hiszen az őszi estéken olyan kellemesen el lehetett üldögélni a kocsma zugában a kályha mellett. Hosszan maga elé nyújtotta lábait, hatalmas vállát nekivetette az átmelegedő falnak, lehunyta a szemét, és egyszerűen jól érezte magát az egész napi sóderbányai hórukk után. cirkuszból pedig csak íöttek a hírek. Hogy egy nő körültekeri ma- -gát kígyóval, meg hogy minden este kiáll a cirkusz igazgatója, maga mögé mutat, a láncon tartott kétlábon járó medvére, és azt mondja, egy láda pezsgőt kap, aki megbirkózik a barna óriással. Vetró Győző eleddig sem medvét, sem pezsgőt nem látott. Nem is hiányolta különösebben egyiket sem — a törkölynél jobb ital úgysem lehetett —. csak az motoszkált a fejében, lehetséges-e az. hogy ő valakit ne tudjon földhöz teremteni. így történt, hogy az utolsó előadáson, amikor az igazgató mosolyogva rámutatott a rettenetes fenevadra, Győző felállt, levetette magáról a kék ceigzubbonyt, és azt mondta: ő megbirkózik a medvével. Az igazgató szemügyre vette a felé tartó két méter nyolc centis férfit, és érezte, hogy baj lesz. Hiszen legendás barna medvéjét úgy könyörögte ki az állatkertből, ahol a szegény párát meg akarván kímélni a végelgyengülés hosszú folyamatától, le akarták lőni. Egyszóval az igazgató rosszat sejtve, ecsetelni kezdte azokat a borzalmas vérengzéseket, am i et a havasokban végzett ez a jószág, de Győző akkor már odalépett a medve elé, átfogta karjával, jobb tenyerét rábilincselte saját bal csuklójára, és egyetlen mozdulattal úgy vágta földhöz a havasok zordon rémét, hogy a nyekke- nés még a sátor ponyváján kívül is hallatszott. Az igazgató jól érezte, hogy baj készül, de azt nem, hogy ekkora. A medve ugyanis olyan szerencsétlenül zuhant, hogy a produkcióhoz szolgáló vasasztal éle a gerinc két utolsó csigolyája közé vágódva megszakította az atlasz és az episztrófeusz közötti összeköttetést, amely az élettel való fonal elvágását is jelentette a derék bundás számára. Az igazgató az atlasz és episztrófeusz közötti anatómiai összefüggés ismeretének hiányában is tökéletes biztonsággal meg tudta állapítani, hogy a medve már az örök vadászmezőkön keresi a lépesmézet. Szó, ami szó, olyan mulatságot még nem látott a falu kocsmája. Hajnali háromig durrogtak a pezsgősüvegek, reggel pedig a gyerekek áhítattal mutogatták, hogy ott ballag Medvés Győző a sóder- bánya felé. A szervezés idején a téesz- agitátor egy fiatal, szürke szemű férfi volt. Napokon keresztül csak járkált a faluban, beszélgetett ezzel iS, azzal is, míg végül felment a Kishegyre, ahol az öreg Ká- vássyval levonultak a pincébe, és ott Novák István minden kertelés nélkül megkérte Kávássyt, hogy csinálja meg a termelőszövetkezetet a faluban. — Miért? Novák hosszasan, de egyszerűen beszélt. Azt mondta, hogy ő maga abban hisz, hogy ez majd évek múlva meghozza az eredményét. Termésben is, de ami fontosabb, könnyebb, emberibb életekben. Persze eleinte nehéz lesz, nagyon nehéz. — És addig is engem szidjanak az emberek a faluban, ne magát, igaz? — tűnődött Kávássy egy lopó bort vállához támasztva. — Nem. Nem azért kérem. Ebben a faluban vagy maga tudja megcsinálni ezt, vagy senki. Megcsinálta. Az öreg Böröcskei az első zárszámadás után — amikor kerek tizenhat forintot kapott, odaállt elé, és inas karját rázva ezt kiabálta : — Maga, tanító úr, rosz- szabb, mint a kommunisták. Medvés Győző pedig köszönés nélkül fordult el mellette a kocsmából hazafelé menet. De azért ötvenhatban, amikor három siheder jött valahonnan, hogy Kávássyt elvigye, vállát nekivetette a pinceajtónak, kikapta az egyik su- hanc kezéből a karabélyt, mint a gallyat kettétörte a térdén, és rájuk bömbölt: — Takarodjatok az anyátokba, piszok népség. Idős Böröcsiked Antal 1968. április negyedikén kapta meg a Munka Érdemrend bronz fokozatát, azért a gyomrot, vesét lerázó tratotorosi munkáért, amit tizenöt éven keresztül végzett a termelőszövetkezetben. Amikor kiszállt a kocsma előtt a fia Skodájából, nem az ivóba fordult be, hanem felsétált Kávássyhöz, köszönés nélkül megállt előtte, és ennyit mondott: — Bocsásson meg, tanító úr. így legalább nyugodt lelki- ismerettel állhatott két esztendő múlva a koporsó felett, amelyre ez volt írva: Kávássy Márk élt 75 évet. Ott volt az egész falu. A lelkiatya lelkierejét jócskán meghaladta a minden irányból áradó részvét: ki akarván tenni magáért, a kelleténél többet hörpintett a borból, s elszenderedett a sekrestyében. A ravatalozó körül to- porgó emberek vártak egy darabig, aztán Kovács Márton, a termelőszövetkezet párttitkára előlépett és azt mondta: — Rendes ember volt. Mindannyian köszönettel tartozunk neki. Nyugodjék békességben. p.—... mikor kérdőre vonták, lÉp hogy mit keresett az íjni egyházi temetésen, s ráadásul még ő is búcsúztatta az elhunytat, Kovács Márton megsimította a homlokát és megszólalt: — Tudják, van úgy az életben. hogy nem úgy van. De attól az élet még élet marad, meg mi is azok maradunk, akik voltunk. APÁTI MIKLÓS: Egy mondat a felszabadulásról Legszívesebben egy történettel válaszolnék kérdésedre, szerkesztő uram, mondta kissé léhán L. M. a szeplős kisfiú, de akkoriból — 1945 április — még nincs saját történetem, talán féléves ha voltam, vagy kicsit több, hát csoda-e, ha nem emlékszem pontosan az első szülői házra, csak annyit tudok, hogy találatot kapott, ezért Kispestről Kőbányára költöztünk, mert apávabarátai odafogadtak, apám Kőbányáról Csepelre, a Weisz Manfrédba járt dolgozni, anyám szerint gyalog, de ez szerintem képtelenség, szerintem is, mondanám, mert L. M. apja és anyja az én szüleim, tudom, hogy kissé bonyolult történet ez, de mi lesz a háborúval? arról nem mesélünk? hol a történet itt? az a bizonyos mondat? legalább egy hősi halott, egy családias meghitt ellenálló lenne, aki a németek etlen... az oroszokért... s boldogan mosolygott a tankok. mongolarcú, kormos kölykeire, örült a csokoládénak, a fekete kenyérnek, legális történet ez csak így lesz, kedvesem — ugyan, feleli, én a nép fia vagyok, s a néppel ama fölszentelt tavasznapon nem történt semmi, nem vívott csatát, nem ünnepelt, egy födelet keresett, igen, a fejem fölé is, babot, meg krumplit csereberélt, kását és melaszt evett, s miként az újszülötteket sem születésekor keresztelik, így eshetett, hogy több, mint harmincöt év után írtam és mondtam ki először — felnőtt fejjel — ezt a szót — felszabadultunk, és tettem sietve hozzá — Magyarország. 75 éve született Gelléri Andor Endre A „tündéri realizmus” mestere Életműve nem tesz ki könyvtárnyi irodalmat, összes művei egy vaskosabb kötetben elférnének — Gelléri Andor Endrét mégis a modern magyar novella egyik mestereként tartja számon az irodalomtörténet. írói sikerekben korán része volt, tizenhét éves korában közölte első novelláját Mikes Lajos az Est című lapban, nyugodt alkotói munkára azonban sohasem volt módja a megélhetés gondjai miatt. Hányatott sorsa megakadályozta az általa annyit tervezett nagyregény megírásában; egy kisregény vagy inkább novellaciklus (Nagymosoda), egy töredékes önéletrajzi regény (Egy önérzet története) és két kötetben összegyűjtött novellái alkotják életművét. Novelláinak alakjai a társadalmi lét peremén vergődnek: kicsinyes ábrándokat kergető kisemberek, álmodozó gyerekek, koldusok, csavargók, mesterlegények, megélhetést remény nélkül kereső munkanélküliek, munkába belerokkant, megkeseredett asszonyok. Történeteinek színhelye gyakran Óbuda, ahol felnőtt; de nem Krúdy bensőséges kiskocsmáinak élete, hanem az igazi külváros, téglagyárak, poros műhelyek, pincelakások sötét világa, A magyar próza számára ő fedezte fel ezt a „külvárosi sivaGelléri Andor Endre portréja tagot”, ahogy a költészetben József Attila. Jól ismerte ezt a világot, maga is a lét szélére szorult emberek életét élte. A gimnázium és az ipariiskola elvégzése után — önéletrajzi vallomása szerint — 24 éves koráig volt már géplakatos, pénzszekrény készítő, kelmefestő, gyári rajzoló, ügynök, atléta, hivatalnok, gyermeknevelő, munkanélküli. Gelléri Andor Endre novellái a részletekig menően hiteles képet festenek a két világháború közti külváros szorongató világáról, de nem ragadnak bele a naturalista ábrázolás szürkeségébe. A legegyszerűbb, hétköznapi történetekben is felragyog valami költői fény, a legelesettebb figurában is ott él a jobbra, szebbre hivatott ember. Gelléri írói ábrázolásmódjának legsajátosabb vonása ez a kettősség: egyrészt a nyers, illúziótlan valóság, másrészt a valóság felett lebegő képzelet, varázslatra kész teremtőerő. Kosztolányi Dezső — igen találóan — „tündéri realizmusnak” nevezte Gelléri sajátos álkotómódszerét, Kardos László pedig így fejti meg ennek titkát: „Azt a pillanatot hajszolja izgatottan és művészerői minden megfeszítésével, mikor figuráiban, e rangtalan sáremberekben, kigyullad az égi származás rejtelmes fénye, mikor hirtelen, egy különös szemvillanással, egy meghökkentő gesztussal — isten tudja mivel — ön- magukon túl mutatnak, és azonkívül, hogy vannak, jelentenek is valamit”. Gelléri Andor Endre rövid alkotópályája tragédiába torkollt, 1941-től munkaszolgálatra hívták be, később betegen német koncentrációs táborokba hurcolták. A háború végén, 38 éves korában halt meg Welsben, kiütéses tífuszban. ANGYAL JÁNOS
