Tolna Megyei Népújság, 1981. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-04 / 80. szám

A^PÜJSÄG 1981. április 4. Tolna megyében is harcolt Ismerősek a házak, a Alekszej Andrejevics Okunyev több, mint harminchat esztendő után ismét Magyarországra látogatott, még pedig egy tizennégy tagú szovjet szakszervezeti küldöttség veze­tőjeként. Az utat az IBUSZ szervezte, s mint később ki­derül, igen jól. A küldöttség ez esetben tulajdonképpen pi­henőcsoportot jelent, hiszen programjaik szinte teljesen nélkülözték a protokolláris formaságokat. Ök 'tizennégyen elsősorban pihenni és ismerkedni jöttek. Ismerkedni az országgal, s annak lakóival. Alekszej Andrejevics Oku­nyev végigharcolta a második világháborút. Bátorságáért megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Számára e mos­tani magyarországi út azért volt különösen szép, mert al­kalma nyílt békében, nyugalomban fölkeresni azokat a helyeket, melyeket annak idején katonaruhában, fegyver­rel a kézben járt be. Alekszej Okunyev még gye­rekember volt — hiszen 1924- ben született — amikor be­állt a csatasorba, hogy a töb­bi szovjet katonával együtt harcoljon a Honvédő Háború­ban a fasizmus ellen. 1942- ben részt vett a sztálingrádi csatában, majd a Fekete-ten­ger partján haladtak nyugat­nak. Ütközet ütközetet köve­tett. Kisinyov után végre Ro­mániába érkeztek, ahonnét 1944. október elején, a 2. uk­rán front ifjú főhadnagyaként érkezett Szegedre, majd on­nét Bajára. — Nagy csatározások vol­tak — emlékezik. A németek főereje akkor Baja és Szek- szárd között volt... Lépésről lépésre haladtunk előre, mi­* közben szemünk láttára rob­bantották föl a bajai vasúti hidat. — Töltöttek Baján néhány napot. — Azokat az emlékeket so­ha el nem felejtem — mond­ja meghatottam — Az asszo­nyok kenyeret sütöttek. Me­legen, ropogósán kínálták ne­künk. Most is érzem az ízét... Előttem van a Duna-szálló, a zöldpiac, s a szovjet orvosi rendelő. Ott volt, ahol most az IBUSZ-iroda van. Gondol­hatja, milyen érzés volt be­térni oda ennyi év uttán. Ekkor, hogy a szovjet had­sereg további átkelését biz­tosítsák, két pontonhidat épí­tettek. S ugyancsak erre az időszakra tehető Alekszej Okunyev néhány napos Tolna megyei tartózkodása is. — Pontosan magam elé tu­dom idézni a bátaszéki vas­útállomás épületét, no és Székszárdót. Bizony megye- székhelyük központjára alig- alig ismerek rá — mondja, s hosszas magyarázatba kezd, hogy 1944-ben milyen sor­rendben álltak az épületek, melyek közül az Agusz-ház- ra és arra a „domboldalon lévő oszlopos, szép, régi épü­letre” pontosan emlékezett. Erre tanúja a tolmács, aki­nek útban Szekszárd felé el­magyarázta a két emlékeze­tébe vésődött építményt, me­lyeket a minap hosszasan né­zegetett, s az ódon falak tö­vében némán tűnődött. Hogy miről? Nem tudom, s a tol­mács sem tudja... Nekem vi­szont Zelk "Zoltán 1945-ben írt sorai jutottak eszembe, Alekszej Okunyev hallgatag merengéséről: S ki küldte? Kolhoz? Gyár? Vagy bánya? meghalni az idegen tájra, hogy űzze holtan is ki tüzet dobott a vetésbe a barbárt, ki Napunk letépte, s kiitta kútjaink! — A hajdan volt „kis fő­hadnagy” új országot talált 1981 tavaszán. Nézem a mezs­gyéket, hallom a gazdaságok eredményeit; csodálattal tölt el Decs, a népi kultúra ápo­lásának mintaképe, s gyö­nyörködöm Szekszárdban; milyen esztétikus, gyönyörű városközpontot építettek. Le­nyűgöz a látvány, a rende­zettség, a sok virág, bokor, fa, örömmel töltheti el az ide­látogatót. Szóval a központ­nak van atmoszférája. Mind­ebből sokat tanultam, s ott­hon 'példaként fogom emle­getni ezt a hangulatos várost. E lelkes szavakból az olva­só gyaníthatja, hogy Alekszej Andrejevics Okunyevhez kö­zel áll az építészet. Ez való igaz, hiszen foglalkozása: épí­tészmérnök. Jelenleg a Le- ningrádi Építőipari Tröszt szakszervezeti titkára. Felesé­ge is építőipari vállalatnál dolgozik, mint osztályvezető. Két ikerlánya van, s egyet­len unokája — akire hallatla­nul büszke — kisfiú. Mityá- pak hívják, s négyhónapos. Ismét visszatérünk 1944- hez. A különleges feladattal megbízott tüzéralakulat a Du­na partján haladt fölfelé egé­szen Pestig. Katyusáikkal si­került megtisztítaniuk a fo­lyam partját. — Egységünk mozgékony volt, s igen gyorsan Budapest határában „találtuk” magun­kat. Rettenetes volt az 1945. február 11-én és 12-én zajlott harc. S az a fájdalmas lát­vány, a lángoló főváros és fák a felszabadulás előtti utolsó percek repülőcsatái. A 2. ukrán front katonái február 13-a után észak-nyu­gatnak vették útjukat... Oku- nyev koranyáron visszatért Bajára, ahol október 6-ig tar­tózkodott. Visszairányították a Szovjetunióba, akkor szerelt le. — Sok jó barátot szerez­tem Magyarországon. De a legjobbra talán Újpesten lel­tem. Egy nagy család foga­dott be. Az anyát Mariska né­ninek hívták. Olyan ötven kö­rüli proletárasszony volt. Vi­dám, kedves, jószívű. Ellátta a családját, meg engem. Ami­kor elkerültem tőlük, baráta­immal rendszeresen látogató­ba mentünk hozzájuk... — itt elakadt az ötvenkét esz­tendős ember hangja. Nem is folytatja amit elkezdett, ha­nem fátyolos szemmel néz a tolmácsra, a görög származá­sú dr. Szlopisz Petroszra — aki egyébként Budapesten él és történész — s tekintetével a folytatást kéri. — Alekszej ragaszkodott az újpesti látogatáshoz. Pontosan elmagyarázta, hogy a tanács- házától nem messzire levő ut­cába kell mennünk. Mikor odaértünk, Mariska néniék hajdani háza környékén mar­kológépek és 'exkavátorok dolgoztak. Nem akartam meg­állni. Hiszen láttam Alekszej egyre sápadtabb arcát, döb­bent tekintetét. Féltem, hogy valami baja esik. De ő nem tágított. Le kellett állítani a kocsit. Alig jött ki hang a torkán: — Szép volt itt, jó volt itt... — Megfogtam a karját, s nyugtattam: — Lehetetlen, hogy ilyen pontosan emlékszel arra a házra... — Tudom, hogy ott állt — suttogta. Emlékszem én itt mindenre. Az arcokra, a há­zakra, sőt a fákra is... V. HORVÁTH MARIA „Szívből üdvözlöm a Tolna megyei Népújság olvasóit. Oku­nyev Alekszej Andrejevics” kisfiút reggel bezárták a lakásba. A büntetést még elő­Ä zö este kiszabták rá, de nem hitte el, mivel még soha nem zárták rá az ajtót. Álmában meg is feledkezett a __ büntetésről. Reggel azonban nagy csöndre ébredt. Még ludt, amikor az anyja meg az apja elmentek otthonról. Las­san ocsúdott fel, s kezdett emlékezni az apja méltatlankodó, vörös arcára, de utólag is úgy látszott: ő se veszi komolyan a büntetést, a szigorú szavakat valamiféle színpadiasság mö­gé rejtette, és a kisfiú ilyenkor nem félt tőle. — Holnap szobafogságban töltőd a napot — ráncolta a homlokát. A kisfiú cinkosan elvigyorodott. — Győző! — utasította rendre az apja. A kisfiú felült az ágyban, kissé még kábult volt a mély alvástól. — Győző, Győző... — utánozta az apja hangját. Mér­gesen visszadobta magát az ágyra, fejét a párnába fúrta. Nem volt kibékülve a nevével. Ügy gondolta, hülyeség egv tízéves fiút Győzőnek nevezni, esetleg majd felnőtt korában, de ak­kor sem illik mindenkire. — Anya ötlete volt ez a hülye név, meg a bezárás is — gondolta haragosan. Maga előtt látta az anyját: kissé görbe lábait keresztbe Vetve ül a játszótéri pádon, a könnyű, virágmintás ruha alatt feszülnek a fiatalos formák, a nagyobb fiúk nem is hagyják megjegyzés nélkül. Kezében a Bovaryné. Távolabbról nézve olyan az anyja, mint egy festmény, de amikor magas fekvésű, fenyegető hangján, élesen rákiált Győzőre, ez a szép, néma illúzió azonnal szertefoszlik. — Hogy te mit akarsz, az engem nem érdekel! Most pe­dig hazamegyünk, ha nem akarod, hogy megmondjalak az apádnak. Mert amit majd tőle kapsz!... Győző az anyjára sandít. Képzeletében megjelenik az apja: dühösen hajol fölé, a kezét ütésre emeli, borgőzös le­heletét is magán érzi. Lassan elhatalmasodik rajta a félelem, amiből még a legmeghittebb pillanatokra is jutott. Most is épp oly éber, mint amikor azt figyeli: mikor szűkül össze az apja szeme, mert ez a kezdődő harag biztos jele. Győző meg­sajnálja magát. — Mit fenyegetőzöl mindig? — kiáltja sírós hangon. Az anyja ütésre emeli a kezét. — Hogy beszélsz velem? — Csak azt mondtam, amit gondolok! És egyszer úgyis elszökök, és itthagylak benneteket! És soha többet nem jö­vök vissza! — Aztán hova mennél, te kis szerencsétlen?... A kisfiú hanyatt fordult az ágyon, a plafont bámulta. Nem volt kedve fölkelni. — Ha börtön, akkor börtön... — gondolta durcásan. A nap áttűzött a sárga lakótelepi, függö­nyön. A kemény fény még jobban ingerelte. Kilenc óra felé, amikor már nagyon éhes volt, mégis fölkelt, kiment a kony­hába. A reggeli elkészítve várta az asztalon. Evés után meg­mosakodott, felöltözött, elrángatta a napfény elől a függö­nyöket, beágyazott. Amikor végzett, megállt a szoba közepén. — Mi a fenét fogok csinálni egész nap egyedül? — morfondí­rozott. Szobáról szobára járt, mérgében belerugdosott a bú­torokba, az erkélyajtó mellett a körmével belekapott a tapéta szélébe, és hasított rajta egyet. Legszívesebben mindent össze­tört volna, ami a keze ügyébe került, de tudta, hogy nevet­ségesen gyönge ehhez. Tehetetlen dühében sírva fakadt. Előszedte kedves könyveit, de eleg volt a bezárt ajtóra gondolnia: ismét heves düh fogta el. A könyveket a sarokba dobálta. Az egyik megsérült, levált a borítója. Győző meg­ijedt. Gyorsan ragasztót keresett, próbálta megjavítani a könyvet, de csak összemaszatolta. Mérgében megint sírva- fakadt. Lent a játszótér tele volt gyerekekkel. Az ordítozásuk fel­hallatszott hozzá, egyik-másik barátját a hangjáról felismerte. Egész eddig erős akarattal távol tartotta magát az ablaktól, hogy senki meg ne tudja, légióként a barátai, a vele esett szégyent. Egyik pillanatról a másikra azonban elfogyott az ereje, odament az ablakhoz és lepillantott. Mielőtt visszahúzta a fejét, észrevette, hogy egész közel az ablakhoz,'a fal mellett egy vasrúd vezet föl a tetőig. Elcsodálkozott, mintha csak most fedezte volna fel. Behúzódott a szoba mélyére, bedugta a fülét, hogy ne hallja a barátai ordítozását, de hasztalan, mert oly erős von­zása támadt az ablakinak, hogy nem bírt magával. — Csiak ‘kinézek — engedett, s valóban csak lepillantott, de egy per­cig se bírta ki, már megint az ablaknál volt, és a játszótérre bámult. Időnként a vasrúdra pillantott: — A msáik szobában az erkélyről könnyen elérhetném — gondolta. Átment az er- kélyes szobába, odlaisándított a vasrúdra, mely karnyújtásnyi­ra se volt tőle. Megborzongott. Űgyitaláita, elég távol van a fáitól ahhoz, hogy mászni lehessen rajta. — Félek — ismerte be bánatosan. Lebámult a játszótérre, majd megint a vas- rüdat vette szemügyre. — Azért annyira nem lehet nehéz — bíztatta magát. Thiery Árpád: 1 Négykezes Beletoaptaszlkedott az erkély vasrácsába, és átmászott a korláton. Megmarkolta a vasnudat, amely a nap melegétől átmelegedett. A rögzítővasra lépett, aztán a másik kezével is elkapta a vasrüdat. Mászni kezdett fölfelé a tetőre. — Odanézzetek, a Győző! — üvöltötte lent egy rémült hang. A kisfiú anélkül, hogy lenézett volna, megállapította: Ez a Polcnyi volt... — Le fog esni! — sikoltott egy nő. — Győző! Győző! Győző! — kiáltották lent a fiúk kó­rusban. A kisfiú felhúzódzkodott a tetőre, átmászott a védőkora látón, hogy mielőbb biztonságban érezze magát. Letérdelt, kinézet a korlát mögül. A gyerekek a mutatvány végeztével zajon-gva riajzotfak szét, a néhány felnőtt is napirendre - tért a váratlan esemény fölött. Győző a győzelem biztos tudatá­ban lépett a lépcsőházba nyíló vasajtóhoz, de zárva volt. Még egyszer lenyomta a kilincset. Csalódottan, sőt szemre­hányással pillantott a zárt vasajtóra. Meleg volt, a kavicsszemek között olvadozott a kátrány. A kisfiú a liftakna ámyákéba húzódott. Hátát a fáinak tá­masztotta, lehunyta a szemét. Élvezte a szabadságot. — Nejh volt ez olyan nehéz — gondolta fölényesen, mit sem törődve többé a ragasztóval összékent könyvvel és a beszakított ta­pétával. Később megéhezett. Feltápászikodott, odament a korláthoz. Átnyúlt, megfogta a vasrüdat, de gyorsan el is engedte. — Piszok meleg — ál­lapította meg. Csüggedten nézett körül. Először jutott eszé­be, hogy mi lesz, ha nem tud visszamenni a lakásba. — Leg­feljebb megvernek — rántotta meg a vállát, de abban a pil­lanatban beléhasítottak az anyja fenyegető szavai: — Még egy, és mész a javítóintézetbe!... A kisfiú megborzongott. Ügy tűnt föl neki: varázsütés­re neműit el az alatta elterülő világ, olyan volt, mint egy kiszáradt tengerfenék. A fülledt hőségtől mindenki az ár­nyékba igyekezett, a játékok elárvultán tüzesedtek az égő napon. És ebből a különös, kilátástalan és forró csendből, mint apró madarak számyverdesései rebbentek föl a máso­dik emelet háromból Mozart négykezesének, az f-moll fantá­ziának az akkordjai. Győző föleszmélit: — Már megint a kar­mester kliimpírozik a fiával! — utánozta az apja becsmérlő hangját. Lepillantott a tetőről, s úgy tetszett: távolabb van a földtől, mint valaha. — Hogy a csudába fogok lemenni? — tépelődött. — Nem olyan sok ez — bíztatta magát. — De ml lesz, ha nem sikerül? — riadt meg. — Fölfelé nehezebb vblt — reménykedett. Megmarkolta a Vasrüdat, átmászott a korláton. Letérdelt, majd óvatosan leereszkedett. A vasrüdat a térdei közé szo­rította, centiről centire mászott lefelé. A kezét egyre jobban égette a vas, a fejét kíméletlenül bombáznák a napsugarak. Nem is tudta, van-e még ereje, amikor leérkezett a rögzítő vasihoz. Rá alkart lépni, de lecsúszott a lába. — Segítség — suttogta rémülten. Kiabálni akart, de hang nem jött ki a torkán. Meddig tartott ez a szörnyű lebegés, nem fogta fel. Kalimpáló lába újra megtalálta a röggzítővasat. Légtor- nászokat megszégyenítő, naiv nyugalom szállta meg, és ha­talmas, de maradék erejével markolva a vasrácsot, átmászott a lakásuk erkélyére. A zajra az apja ugrott ki a szobából. Falfehéren meredt a most már minden ízében reszkető Győzőre. A remény, vagy inkább az áltatás, hogy a felesége a saját lelkifurdalásától hajtva már korábban hlazaszaladlt, és kieresztette a lakásból Győzőt — szertefoszlott. Még nem fogta fel, csak sejtett, hogy ml történt. — Megőrültél? — üvöltötte. — Bezártatok. — Mert rossz voltál! A kisfiú a lába elé szögezte a tekintetét. — Engem nem lehet bezárni. — Mindenkit be kell zárni, aki rosszul viselkedik — tor­kollta le az apa ellentmondást nem tűrő hangon. — Te mindig csak azt nézed, hogy én mit csánálnok. — Miit nézzek ezen kívül? A kisfiú nem válaszolt, öklével a szemét törölgette. Meg­nézte a tenyerét, amiről alaposan lehorzsolódott a bőr. Az apja tanácstalan volt Az ijedtségből felocsúdva nem tudta eldönteni, hogy áz ölébe kapja-e a fiát, vagy pedig szigorú képet vágva állítsa helyre köztük a szokásos viszonyt. H kisfiú felsírt, fokrót-fokra mind hevesebben hajszolva bele magát a keserves zokogásba. Hatalmasakat hüp- pögött, a melle vadul hullámzott. — Mert igen! Mi még sose klilmpíroztunk, ugye!? — bömbölte, vádlón mutatva előre görbült ujjával, mint aki egy jóvátehetetlen igazságtalanságra döbbent rá. Mindenre jól emlékszem...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents