Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-05 / 54. szám

A ^fepÜJSÁG 1981. március 5. Zórika oratóriumot énekel Zsadon Andrea portréja A Mágnás Miskában Farkas Bálinttal Zsadon Andrea neve nem ismeretlen a tv-nézők előtt. Mostanában gyakran láthat­juk a képernyőn operettek­ben, musica-lokban, legutóbb a szilveszteri gálaesten hall­hattuk szép koloratur szop­ránját. A pajkos, játékosan naiv szerepekkel, a kacér, csábító vagy tragikus" színé­szi alakítással egyaránt tud azonosulni. Aki személyes ismeretség­be kerül a fiatal művésznő­vel, meglepődik szerénysé­gén: a magánéletben nem játszik, rivaldafényhez szo­kott tartása, mozgása' kedve­sen kislányossá változik. A napokban egy délelőtti pró­ba után találkoztunk. Szeme csodálkozóan kerek­re tágul, ahogy kérdéseimet fogadja. v — Mikor is kezdődött pá­lyafutásom? Azt hiszem, négyéves koromban a debre­ceni zeneóvodában. Igaz, az iskolában a biológia legalább annyira érdekelt, mint a ze­ne. Édesapámat követve, or­vos akartam lenni, csak kedvr telésként játszottam volna hangszeren, mint ő. De éle­tem másképp alakult. Fel­költöztünk Budapestre és a Szilágyi Gimnáziumban már tagja voltam a kamarakórus­nak. — Emlékszem, a „Ki mit tud"?-on három matrózblúzos lány versenyzett az iskola színeiben, szép sikerrel... — Az volt az első tv- szereplésem! Várbíró Judit ma zenei szerkesztő a ív­ben, Csengery Adrienne az Operaház tagja, én pedig... — Tudom, szintén opera­énekesnek készült, s éveken át minden vágya az volt, hogy komolyzenei pályára ke­rüljön. S most mégis — már több éve — a Fővárosi Ope­rettszínház tagja. — Azt akarja mondani, hogy a könnyű műfajt vá­lasztottam? — zöld szemé­ben kis harcias fény villan, s hangja is megkeményedik, ahogy kijelenti: — Nincs könnyű és nehéz zene, csak jó zene van. Nemrég egy társaságban voltam Kocsis Zoltánnal, s szóba jött, hogy Lehár és Kálmán zenéje is csodálatos, csak könnyebb Zórika a Cigányszerelem­ben leolvasni, mint Chopint, vagy Csajkovszkijt. Amikor be­iratkoztam a Zeneakadémiá­ra, zongoristának készültem, s csak ott beszéltek rá az éneklésre. Elvégeztem az öt­éves tanárképzőt. Az igazat megvallva, mindig szerettem szerepelni, verset mondani, vonzott a színpad, épp ezért az akadémiával párhuzamo­san a Színművészeti Főisko­la musical- (zenés, táncos) osztályát is elvégeztem. Ab­ban az időben rendszeresen jártam statisztálni a Madách- ba — Pécsi Sándor, Dómján Edit, Tolnay Klári, Gábor Miklós, Garas Dezső környe­zetében nem volt nehéz be­hódolni a színjátszásnak. — S .ezután következett a vidéki élet, a megpróbálta­tások...? — Részben. Kecskemétre szerződtem, egy év múltán Debrecenbe hívtak, majd on­nan Szegedre kerültem. Ma­gam választottam a vidéki életet, a legjobb iskola a pá­lyakezdőnek, kipróbálhatja tehetségét: játszottam Mo- liere-t, főszerepet kaptam a Manón Lesoautban, sikert hozott a Don Pasquale No­rmája, szerepeltem a Leány­vásárban, Lucyként, ezt az operettet hamarosan a fővá­rosban is műsorra tűzzük, s így a szerep már nem lesz idegen. Jó iskola a vidéki színház, a főiskoláról kike­rülve mindenkinek ott kelle­ne kezdenie, mert megtanít hivatás- és közönségszeretet- re, formálja a színészi és emberi magatartást. Őszin­tén szólva nem ártott, en­gem addig eléggé elkényez­tetett a sors, nincs testvérem és a szüleim szeretete csak nekem jutott, még ma is minden áldozatot vállalná­nak értem, amiért nagyon hálás vagyok. Amíg vidéken éltem, bejenként kétszer ide- oda utaztam, éjszakákat töl­töttem vonaton... A családi kötelékek isvisz- szahúzzák Budapestre, ahol a színházi közönség a West Side Story Mariájaként is­merte meg. Testre szabott szerep volt: a karcsú, töré­keny, ártatlan tisztaságú lány tragikus szerelmi története magával ragadta a nézőket — felfedezték. Ettől kezdve számos, kedvére való felada­tot kapott. Offenbach Orfeusz az alvilágban című nagyope­rett Euridikéje, a Cigány­szerelemben Zórika (mellyel a szovjetunióbeli turnén is sikert aratott), játszott a De­nevérben... Jelenleg a műso­ron lévő János vitézben a francia királykisasszonyt ala­kítja (a nemrég megjelent nagylemezen is ő énekli), va­sárnap esteken pedig a Gála­műsorban lép fel. — Külföldön koloratur- énekesnőként ismerik. Úgy tudom, rendszeresen meghív­ják Münchenbe, Berlinbe koncertpódium-szereplésekre. — Igen. 1975-től minden évben hangversenyeken ve­szek részt Münchenben Bee­thoven-, Haydn-oratórium énekesként. Drezda, Lipcse, Magdeburg, Karl-Marx-Stadt is „klasszikus” állomásaim közé tartoznak. Legutóbb a berlini televízió nyilvános adásán szerepeltem Mozart- köncertáriákkal. Nemrég itt­hon is felléptem a Zeneaka­démia koncertjén. Az ope­rettszínházban pedig vasár­nap délelőtt hamarosan be­mutatjuk a Figaró házassá­gát. E kezdeményezés célja a komoly zene megszerette­tése azokkal, akik eddig csak operettelőadásokra jártak. — A Magyar Televízióban zenés darabokban játszott. — A Három a kislánnyal kezdtem, aztán az Elvált asz- szony, a Párizsi élet, az El­jegyzés lámpafénynél követ­kezett, majd egy sanzonest... Elkészült a Mágnás Miska is, nem tudom, mikor kerül mű­sorra. Most februárban kez­dődtek a Sybil! próbái — mélyet sóhajt —, addig még egy-két kilót le kell fogynom — mondja és sóvár pillan­tást vet a tejszínhabos orosz krémtortára. Ha még egy ’percig maradok, kísértésbe esem — ugrik fel az órájára pillantva. — Randevúm van a férjemmel. Ma együtt ebé­delünk és ez nem hétköznapi dolog. Hát akkor — viszontlátás­ra, Andrea, a tv-ben. HORVÁTH ANITA Szovjet lapokból SZOVJETUNIÓ Egy moszkvai gépgyár né­hány dolgozójának' példáján keresztül ismerteti a folyó­irat, milyen követelményeket tűz tagjai elé a Szovjetunió Kommunista Pártja. A Volga partján, Volgo- donszkban épülő Atommas Vállalathoz kalauzol el a Fó­liasátor az eszterga fölött cí­mű riport. Hogyan javult a szovjet lakások komfortfokozata az utóbbi évtizedekben? Milyen az arány az állami és a szö­vetkezeti lakások között? Mi­lyen törvényes biztosítékai vannak az igazságos lakásel­osztásnak? Hogyan támogat­ják a magánerőből történő építkezést? Ezekre a kérdé­sekre ad választ az Otthonte­remtés stratégiája című cikk. Egy sokat ígérő építési el­járás átvételéről tájékoztat a Tolna megyei Állami Építő­ipari Vállalat és a Tambovi Házépítő Kombinát együtt­működéséről szóló beszámoló. A különféle szakmák kép­viselőinek összefogásáról tu­dósít a Tagdíj egy jó ötlet című írás. A nemzeti múlt továbbélé­sét érzékelteti a Grúzia élő hagyományai című képes összeállítás. A levegőben csa­táztak című visszaemlékezés a történelmi közelmúlt érde­kes epizódját villantja fel. Sok adattal szemlélteti a szovjet—indiai gazdasági és műszaki együttműködés eredményét egy fényképes anyag. A Múzeumlátogatás című rovat a mai oroszországi portréművészettel: a Törté­nelem lapjairól című rovat Nyikolaj Leszkov prózaíró munkásságával; a Sportrovat Alekszandr Kabanovnak, az olimpiai aranyérmes szovjet vízilabda-válogatott kapitá­nyának portréjával ismertet meg. A magyar témájú oldala­kon beszélgetés olvasható Voksán Józseffel, a Pedagó­gusok Szakszervezete titká­rával. Terjedelmes riportban számol be a lap a Szovjet Tu­domány és Kultúra Háza te­vékenységéről. LÁNYOK,ASSZONYOK A nemzetközi nőnapot két, 1978. március 8-án született kislány — a magyar Kati és az orosz Natasa — „párhuza­mos életrajzával” köszönti a lap szerkesztősége. „A szovjet nép azzal az el­határozással lép a következő évtizedbe, hogy azt a nagy tettek évtizedévé teszi” — olvashatjuk az SZKP KB egyik dokumentumában. Ho­gyan készülnek a cél megva­lósítására a szovjet emberek? Erről tájékoztat A holnapra gondolva című írás. A magyar internacionalis­ták szovjetunióbeli tevékeny­ségéről sokat hallottunk, ám arról, hogy a Magyar Tanács- köztársaság megsegítésére 1919. március 29-én megala­kult az I., nemzetközi orosz zászlóalj, már kevesebbet. A magyar kommün orosz kato­náinak történetét eleveníti föl a lap egyik írása. Vologda és Borsod testvér­megyék. A két terület lakói­nak munka- és emberi kap­csolatairól közöl riportot a lap. Bartók Béla születésének 100. évfordulója tiszteletére a moszkvai Nagyszínház be­mutatja A kékszakállú her­ceg vára című operát. Az elő­készületekről nyilatkoznak az előadás szereplői. Hallgassanak meg! címmel új Majakovszkij-kötet jelent meg 1980-ban a Kossuth Könyvkiadó gondozásában. A versek többsége először ol­vasható magyar nyelven — adja hírül a Lányok, Asszo­nyok márciusi száma. A moszkvai olimpiai falu csak néhány hétig maradt lakók nélkül... Az ősz fo­lyamán 14 ezren költöztek a minden igényt kielégítő la­kásokba. „Az új olimpikonok honfoglalását” mutatja be a Lakásavatás című riport. A ritmikus sportgimnaszti­ka — a NOB döntése értel­mében — már szerepel az 1984-es olimpia műsorán. A sportág múltját, jelenét és jövőjét, nagy egyéniségeit is­merhetjük meg az Üj verseny születik című cikkből. A Szovjetunió ma — ez a címe a Somogy megyei ter­melőszövetkezetek vetélkedő­jének. A döntőt 1981. áprili­sában rendezik — tudósít a Lányok, Asszonyok. A lap melléklete kötés- és szabásmintákat, valamint rejtvényeket közöl. SZOVJET IRODALOM A márciusi szám közli Iri­na Raksa Messze van-e még Csukcsföld? című kisregé­nyét. Alekszandr Piszmennijtől három rövidebb elbeszélést közöl a lap. A folyón című hőse egy minden lében kanál öntőmunkás, aki — ki tudja hányadszor — kilép munka­helyéről ... A Szerelem? ... De mi az a szerelem? című egy szanatóriumban játszó­dik, ahol egy fiatalember a mindenes. Az ideérkező, unat­kozó nők körüldöngicsélik... A Hajnalban című elbeszélés két barát hajnali horgászatát eleveníti fel. A folyóirat már­ciusi száma új rovattal bő­vül: A csillagok útján rovat­ban tudományos-fantasztikus elbeszéléseket közöl a lap. A bevezetőben Alekszej Leonov űrhajós szól a műfaj sajátos­ságairól, a saját élményeiről. Genrih Altov Kilenc perc cí­mű sci-fi novellája azt érzé­kelteti, hogy a hosszú csillag­közi utazásról visszatérő űr­hajósok mit éreznek, mit gon­dolnak, amikor leszállásuk előtt kiderül, hogy a Föld nevű bolygó eltűnt, nyoma sincs. « Marietta Saginyan a század elejének forrongó Oroszor­szágában éret íróvá. Kortár­sainak, a szovjet-orosz mű­vészeti élet ma már klasszi­kus nagyjainak alakját ele­veníti meg önéletírásában, amelyből Ember és Idő címen közöl részletet a lap. A Líra rovatban Larisza Vasziljevának, a fiatal szov­jet költőriemzedék tagjának versei olvashatók. Költemé­nyei sajátos, szenvedélyes monológok, amelyekben a kor lényeges kérdéseit, gond­jait, kételyeit fogalmazza meg. A Bartók Béla emlékezete című rovatban szovjet zene­művészek nyilatkozatait és műhelybeszélgetéseket olvas­hatunk, valamint Breuer Já­nos tanulmányát Bartók és a szovjet zenekultúra kapcso­latáról, és Galina Cselorn- bitykó áttekintését Bartók- balettek szovjet színpadokon címmel. Érdeklődésre tarthat szá­mot Georgij Tovsztogonov és Szabó Magda írása is. Nagy horderejű kérdéssel foglalkozik a márciusi szám nyitóanyaga. Címe: A lenini úton. Lenin szerint — emlé­keztet az írás — a szocializ­mus eszméje a háború nél­küli világ. A gyilkosok csak parancs­ra várnak ... címmel a lap közli Lev Szmirnovnak, a Szovjetunió Legfelsőbb Bí­rósága elnökének az írását, amely Kambodzsával és e távoli ázsiai ország népének sorsával, múltjával és jele­nével foglalkozik. Amikor vihar tombol a tengereken és az óceánokon, a kapitányok védett helyre vezérlik hajójukat. A mentő­osztagok azonban éppen ek­kor futnak ki a tengerre. Osztoznak a bajban címmel a folyóirat közli Vlagyimir Sztrugackij izgalmas napló­beszámolóját a bátor szovjet tengerészek egyik csoportjá­ról. A tudomány és technika világa című rovat egy új tu-, dományágról, a neutrino asztrofizikáról közöl cikket Fantomok mérlegen címmel. Mivel fűtjük lakásainkat a következő évszázadban ? Van-e jövője az atomerőmű­veknek? Ezekre a kérdésekre keres választ A holnap tűz­helye című írás. A Megfékezi-e az orvostu­domány korunk „járványát”? című írás témája a szívin­farktus. A kulturális rovat Álla Pugacsova esztrádénekesnőt mutatja be. Az irodalmi rovatban Ve­ronika Tusnova verseit Rab Zsuzsa fordításában olvas­hatjuk. C^ oha nem volt még egy ehhez hasonlóan játékos vá- rosban. Töményen tárultak elé a látnivalók, s míg azzal áltatta magát, hogy ő is érti az eseményeket, pillan­tása csak a felületet érte. Gyalogolt a metró végtelen folyosóin, s az egyik haj­latból hegedűszó kúszott felé, régi bánatokat rezegtetve meg a sápadt fényben. A másik fordulónál gitárszó vágta mellbe, panaszos lányhangot kísért, és ő tovább vitte fü­lében ezeket a töredékeket a felszín harmóniátlan lükte­tésébe. Az utcákon sétatempóban nézelődött, az így látott mozaikokból rakta össze a Város mindennapjait. Elhatá­rolta magát a turisták mohó, áruház- és múzeumdöngető tálkájától. Néha mégis velük állt meg a bámészkodó-szige­teknél: mutatványotok, zenészek, alkalmi szónokok előtt. Emlék-panoptikumában ott sorakoztak a Város jellegzetes figurái — az Edit Piafot meghatóan utánzó néger lány, a szamurájtáncot járó japán fiú, a piros frakkos, rezzenés­telen arcú mimes, az egyszál hegedűvel country-muzsikát játszó amerikai srác, a szájharmonikáján kínlódó öreg né­ger, és a félbolond clochard (csavargó), aki az állandóan magával hordott locsolókannájából elővarázsolt telefon- kagylóba beszélt harsányan, gesztikulálva egy képzeletbe­li személynek. Magát kínálná a jelkép — fantomokkal be­szélgetünk, nincs valós kapcsolatunk egymással, távolo­dunk, mielőtt közelednénk. Túl könnyű lenne, vessük el. Csak egy bolond csavargót látott, akinek ez volt az egyet­Soltész Éva: Párizsi anziksz len produkciója, amivel pár frankot bezsebelhetett, és in­kább megmosolyogták, mintsem elgondolkoztak rajta. A helybeliek magabiztossága, látszólag szenvtelen arca megingatta, kételyeket ébresztett benne. Nem tartozott se ide, se oda. Az idegenség időnként jóleső tudatával bá­mult bele az arcokba, betűzve plakátok szellemesnek szánt szövegét, kérte a számlát, könnyedén görgetve a szavakat, míg a pincér átlátott rajta, a kiejtése miatt. Tudata meg­kapaszkodott az ismert boülvard-ok neveibe, mert jelleg­telen kis mellékutcában lakott. Ablaka háztetők, kémé­nyek geometrikus játékát foglalta keretbe. A szoba egyet­len esztétikai élvezete volt ez. Reggelente, ha parányi szo­bájából lement a nyikorgó falépcsőn, és kilépett az arasz­nyi utcácskára, teret követelt magában. Teret, de nem em­bertelen méreteivel bejárhatatlant, mint a Place de la Concorde, nem is hűvösen előkelőt, mint a négyszögletes Place des Vosges, árkádjaival és XIII. Lajos szobrával. Be­érte volna a város legkisebb, és legszebb terével is, a Place de Furstemberggel. Ide jött él néha, ha arra az illúzióra vágyott, hogy egy vidéki városka főterén üldögél délidő­ben, a századfordulón. El volt itt, a mozdulatlanság akvá­riumába zártan, ahol még az is eseményszámba ment, ha egy türelmetlen madár belerikoltott a csendbe. De indul­nia kellett, vágyai tovább kergették a Boulvard-ok szilajul vágtató tömegébe, újabb elragadó kalandok felé. [**) élemerült a Városba, de az fejbekólintotta a már várt „váratlan élményekkel” és, hogy legyen ideje mindezt megemésztenie, kidobta magából. Ott ült hát a Szajna-parton emlékein rágódva, a Város a háta mögött dübörgött el, de szemközt vele a Szent Lajos-sziget — mint egy hajó — a dokkban már horgonyt vetett, és bizonytalan fényeivel áthunyorgott megnyugtatni őt. T— ---- " ------------

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents