Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-01 / 51. szám
A^PÜJSÄG 1981. március 1. Cél: a népesség megtartása Házak nőnek majd ki a földből Akárcsak országszerte, az utóbbi évtizedben megyénkben is rohamosan megnőtt a városokba történő betelepülők száma. Kis- és nagyközségek lakói fordítottak hátat addigi lakóhelyüknek és építettek, vettek házat a városokban, avagy pusztán a városi élet presztízse miatt vállalták még a szűkös albérletből fakadó nehézségeket is. Köztudott, hogy a népesség felduzzadása egy ponton túl nemkívánatos, hiszen a városok, városiasodó települések szociális, kommunális, egészségügyi és kulturális létesítményei — telítettségük folytán — nem képesek fogadni, ellátni és kiszolgálni minden mennyiségben az újonnan jöttékét. Decsen, aiz Alkotmány utcáiban Görcsös János és családja nemrégiben költözött kétszintes háziába. Igaz, hogy a húszas házszámat viselő épület nem befejezett még. Az előszoba sincs lebetonozva, de ez mellékes is Görcsösléknek. örülnék, hogy végre a sajátjukban élhetnek. — Decsen laktunk ezelőtt is, az ÁFÉSZ szolgálati lakásában — mondja a lakhatóvá tett felső szinten a fiiatatesz- szony, Görcsös Jánosné, miközben a nagyobbik gyermek gondjára bízza a másik, totyogó csöppséget. — Köves volt iaiz a lakás és kicsi. Víz sem volt, három-négyszáz méterről kellett főzéshez és pelenkamosáshoz hordani, összegyűjtöttünk egy kis pénzt, megvásároltuk a tanácstól ezt a közművesített téliket, aztán 1978-ban el- keztünlk építkezni. — önerőből ? — Is. OTP-kölesönt vettünk igénybe. Igazi családi építkezés volt a miénk. A famíliában sok az iparos, mindenki segített és munkájukért jóformán fizetni se kellett. Szemügyre veszem a házat. A városban élő bérházi ember pont ilyen négyszobás, padlástér-beépítésű, «zinltel osztásos házra áhítozik. Ki epékedik, ki épít. Az igények sem azonosak. — És Szekszárd? Nem vágyltak oda? — Annyira azért nem szimpatikus nekünk a város, hogy odaköltözzünk — legyint Görcsösné. — Nekünk itt is elérhető minden. Nem szerét jiülk a bériházi életet sem. Mindenképpen családi házat akartunk. Autónk van, így bármikor bemehetünk Sze'k- szárdra. * — Decsen mindig volt házhely — közli Kovács Sándor tanácselnök. — Eddig még senkit se kellett visszautasítanunk, ,aki építkezni kívánt. összeszámoljuk a házhely- kialakítási módokat: kijelölnék telket társasházépítkezésre, magánszemélynek, valamint célcsoportos támogatással épült szolgálati lakások oéljiaira. Decsen, a Váci Miiihály lakótelepen a társasházas formát választották. A szolgálati lakásokról most ne ejtsünk szót. De mi a helyzet a magánszemélyeknek eladott — 1981. január 1-étől már tartós használatba adott — házhelyekkel? — A magánerős építés fokozottabb segítésére 1980 végén kétszáz ezer forint támogatást kaptunk a megyei tanácstól. Az új házhelyek kialakításához szükséges kisajátítások és kártalanítások egy részének fedezésére használjuk fel ezt az összeget. — A VI. ötéves terv időszakában hol jelölnek ki újabb telkeket? — Elképzelésünk, hegy rendezési tervünkben megjelölt területen, Decs északi részén nyitunk egy 15—20 családi ház építésére alkalmas utcát. Ennék megvalósítása 1983-ra várható, hiszen előbb meg kell oldani a közművesítést. Ez tehát a jövő feladata, de Decs nyugati részén, az újtelepen egy új utca van születőben. Tavaly itt huszonkét házhelyet alakított ki a tanács. Tizenegyet már megvásároltak az építkezők, OTP-tn keresztül. Fiatalok építkeznék, zömmel tsz-ta- gok. / * A decsi Egyetértés Termelőszövetkezet kádárműhelyében TctKh Pált keressük. Ö is egy az új telektulajdonosok közül.-T- 1980. márciusában vettem meg a teliket. Az lanyém az utca elejétől számítva a második. Mór építőanyagokat is szállítottam oda. Tóth Pál sárpiliisi, nősülésekor került Decsre. Négy éve dolgozik a helyi tsz-ben. — 150 ezerrel indulok — mondja szerényen. — Eny- nyiim van. Kaptam kölcsönt, az építkezésnél segíteni fognak rokonaim és barátaim. — Telkéről j ód látszik a szekszárdi domboldal — mondom. — Tudom, mit ákar kérdezni! Igen, az én fejemben is megfordult, hogy beköltözöm. Aztán meggondoltam maigaim. Itt is megtaláltam a számításomat. — Nem zavarja, hogy kissé távol lesz a £ alközponttól? ~-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 A vasútállomásra vezető út jobb oldalán is házak lesznek Ocsényben Mózes Lajos: Subidubi, kilencszázhatvankettő Aznap este sz°kvány iskolabuli volt. Dagadt kilógott ______________ egy üveg borért, mi pedig türelmesen ültünk a fal mellé sorolt székeken, mint megannyi kisangyal, sötétkék öltöny, fehér ing, diszkrét nyakkendő. Figyelmesen bámulva a fonnyadt nagyünnepi dekorációkat, és a lányokat, akik szintén szépen voltak felöltözve, sötétkék rakott szoknya, fehér blúz, esetenként magas sarkú körömcipő. N ehezen indult be a buli, kevesen táncoltak. Hiába biztattak bennünket a szakoktatók, táncoljunk, az isten szerelméért, nei maradjunk szégyenben a szomszédos iparitanulóiskola lánynövendékei előtt, mert legközelebb nem jönnek el. Mindenkinek akadt kifogása. „Mester elvtárs, fáj a lábam, ráesett tegnap a fájrontkulcs”, meg effélék, amiken jót lehetett röhögni. A lemezjátszóról jó zene szólt. Minden ötödik szám twist. Csalogatónak. Egyébként Zárai és Vámosi ment, és a Párizsban szép a nyár. Csuda jó! — mondta Péntek. — Idehallani a Diri fogcsikorgatását minden ötödik számnál! Mielőtt a lányiskola növendékei megérkeztek volna, a Diri nagy beszédet tartott. Arról, hogy ne éljünk vissza a bizalmával, ne viselkedjünk úgy, mint a huligánok, mert kicsapás, igazgatói intő, ösztöndíj-csökkentés — nem beszélve természetesen a MüM. 24-es eddigi, makulátlan hírnevéről. Értettünk mi a jó szóból, és kárörvendően figyeltük a kollégistákat, akiknek kötelező volt táncolniuk, nem bújhattak ki alóla. • A lányok jól elkülönülve ócsorogtak a lemezjátszó körül, és a szemközti fal mellé sorolt székeken üldögéltek. Nézegetések és nevetgélések estek ugyan mindkét részről, szemezgettünk, azonban senki nem akarta ennél jobban elkötelezni magát. Végül megjött Dagadt, üzent értem egy kollégistával. Kint a vécén, a sűrű cigarettafüstben ott huszonegyezett az iskola progresszív élcsapata, a harmadikosok. Aznap ösztöndíjosztás is volt, tíz—húsz forintos ütések estek egy lapra. Dugóhúzó került, iszogattunk. Asztali fehér volt, literes. Visz- szaballagtunk, ahogy a bor elfogyott. Bent a helyzet változatlan volt. Néhány pár táncolt a hatalmas majomszigetek között, és a két iskola szakotató- és tanári kara összevissza rohangált, könyörgött, fenyegetőzött: — „táncoljatok, mert legközelebb nem lesz buli!” De a tömeg öntörvényeinek engedelmeskedve rágógumizott és bámult, halaszthatatlan dolgokról beszélgetett, a táncra váró lánycsapatokra ügyet sem vetve, akik közül a rámenősebbek már egymással táncoltak, amit azért mindenki megnézett. A magyartanár, a Vízicsirke is kivette a részét a közösségteremtésből. Mint cserkészkorában, olyan fiatalosan twistéit. Majd hirtelen odaintett valakit. — Vedd át, fiam, a táncosom, nekem halaszthatatlan dolgom van! — és átrohant a terem másik végbe, újból megcsinálta ezt a trükköt, amit már mindenki ismert, csak a lányok nem. Dagatnak is a barnák tetszettek, mint nekem, Pénteknek pedig a szőkék. Mustrálgattuk a lánycsapatot, végül megállapodtunk három lánynál, akik a sarokban ácsorogtak, nem a széksoron ülve, bociarccal várakoztak. Két szőke volt, és egy barna. Felkértük őket, és kört formálva twisteltünk. Bőrdíszművesek voltak. Egy osztályba jártak, mint mi. Amikor lassú szám jött, az élénk szemű barnát választottam, hiába akart Dagadt elém tolakodni. Bemutatkoztunk, Évának hívták. Ringatóztunk a szám ritmusára, de inkább egymás testére figyelve. Tetszett, hogy nem kellett a kezét fogni, hanem mindkét kézzel a derekát lehetett. A Diri rosszallóan bámult bennünket, a többiek mind fogták egymás kezét. Láttam rajta, legszívesebben előkapná a Kisnoteszét: „na, ki az osztályfőnököd, kispajtás?”, de az ünnepi alkalom miatt nem teheti. Kérdeztem a lánytól, tudja-e, hogy úgy hívják, mint---------------------- a világ első nőjét. Ezen nagyot nevetett, h ozzám bújt, mintha igen régen ismernénk egymást, és azt válaszolta, hogy tudta eddig is, de még így nem is gondolt rá, kár, hogy engem nem Adómnak hívnak. Németh Lehel énekelte a „Reszket a hold a tó vizén”-t, a színezüst fényekkel együtt, és igen jól éreztük magunkat, hiába bámult a Diri, és hiába pislogott a Dagadt. — Mi is innánk egy kis bort — mondták a lányok, amikor szünetet rendelt el a Diri, és kifelé tolongtunk a folyosóra. Nem kérettük magunkat, mivel úgy voltunk vele, ha egy nő inni akar, az már fél siker. Kilógtunk a hátsó kijáraton. A főkapunál a kollégium vezetője őrködött. A kocsmába csak Dagadt ment be. Mi kint ültünk a téren, a pad támláján kuporogva, és szidtuk a bulit. Sztorikat meséltünk az iskolaigazgatóinkról, és a tanárokról. Nagyokat röhögtünk mindenen, mert minden nagyon nevetségesnek tűnt. Az üveg bor hamar elfogyott, meg sem éreztük. A másodikért én mentem be a csereüveggel. Bent alaposan kiríttam az öreg újpesti vagányok és szokásos iddogélók közül, fehér ingemmel, félrefésült hajammal. — Hová viszed azt a bort, husikám? — mosolygott rám a kövér pénztárosnő. Összegyűjtöttünk egy kis pénzt — mondja Görcsös Jánosné — Már nem. Eredetileg bent akartunk építkezni, de ott nagyon drágák a telkek. Megtudtam, hogy a tanács kialakított új házhelyeket. Bementem és igényeltem. Két hét múlva a tanácsülésen kijelöltek vevőnek. * A következő színhely: Öcsiény. — Az elmúlt év végén azzal a céllal keresett meg bennünket a megyei tanács és a szekszárdi Városi Tanács — mondja a felújítási munkák rnilátt pillanatnyilag otthontalan tanácselnök, Szabna Sandámé, a tanács- háza egyik szobájában —, hogy vizsgáljuk meg, menynyi építkezőt tudunk fogadni. Tavaly tizenhat, építkezésre alkalmas, közművesített telket (alakítottunk ki az Ifjúság utcában Olyan kikötéssel, hogy csak egyedi, kétszintes házakat lehet oda építeni. A tizenhat telekre huszonheten jelentkeztek. — Milyen szempontok alapján történt a válogatás? — A végrehajtó bizottság figyelembe vette a sorrendiségét, az igénylő helyzetét. Nagyon fontos szempont volt továbbá, hogy házhelyet vásárolhasson három letelepülő pedagógusunk is. Ennél az elosztásnál eleve kizártuk a vidékiéket, mert elsőrendű célunk volt a helyi jelentkezők kielégítése. A tanácselnökasszony kiteríti az asztalra Öcsény rendezési tervének két lepedő- nyi nagyságú térképét. — Látja — mutat az Ifjúság utcára —, ide mi eredetileg négyiakósos társashá- zakiat gondoltunk. Sajnos, nem honosodott meg nálunk ez a fajta építkezési mód, így elképzelésünket egyedi lakóházakra módosítottuk. Az őcsényd tanács szintén kapott házhelykiaiakításra támogatást a megyei tanácstól. Mire fordítják? A válaszért autóba ülünk Szalma Sándoméval és irány az őcsényi nagykanytar. A vasútállomásra vezető út bal oldalán állnak még csák házak. A jobb oldalon a Kossuth Tsz földje fekszik. Harmincöt házhelyet szándékoznak itt kialakítani. A kártalanításra vonatkozó tárgyalások már folynak a tsz-szel. Még az idén elkezdődik a kisajátítási eljárás is. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: Kapfinger Ándrás Ez az üveg bor már lassabban fogyott. Ültünk a pad támláján, hűvös volt, november vége. Páronként átkaroltuk egymás derekát, cigiztünk, és kortyolgattuk a bort. A rendőr jól megnézett bennünket, de végül nem jött oda igazoltatni. Majd az üres üveget a pad alá rejtve elindultunk az iskola felé. Összeölelkezve mentünk, és mire felfigyeltem, Dagadt és Péntek, és a hozzájuk tartozó lányok elmaradtak. így aztán nagy ívben kikerültük az iskolát és barangoltunk a kiskertes kockaházak sorfala között, míg egy térre jutottunk. — Üljünk le — mondtam. Leültünk. A lány kifelé fordulva, ahogy szokás, én pedig befelé. Így szembekerülve, rövid ölelkezés után csókolózni kezdtünk. Előbb csak finoman, udvariasan, később egyre inkább belelendülve. Simogattam a melleit, a ruhán át érezve kemény bimbóit, még később a combját, felfelé botorkálva kérges kezemmel az öle felé, de ő átkarolt és a fülembe súgva kérte — ne itt. — Ekkor rágyújtottunk egy cigire, nem is szívtuk el teljesen, felálltunk, és mentünk visszafelé az iskolához. Fogtuk egymás kezét, és nevettünk a ránk acsarkodó házőrző kutyák dühén. A főbejáratot már nem őrizte senki. A teremben már mindenki mindenkivel táncolt. Egy jónövésű harmadikos még a magyartanómőt is felkérte. Tíz óra lehetett. Dagadt is, Péntek is elmentek már, mi is vettük a kabátunkat, és mentünk együtt. Szótlanul, átölelve egymást, sétáltunk a hideg es ismeretlen utcákon. Törtem a fejem, vajon hol lehetne együtt lenni. A Duna-part hideg, esett délelőtt az eső. Otthon pedig a szüleim békésen és éberen, ügyelve a szülői ház becsületére. Dagadt és Péntek jutottak eszembe, hogy valahol ők is ugyanígy kóborolnak. Ügy éreztem, jobb lenne együtt sétálni, talán akkor nem néznének meg bennünket annyira az éjszakai járókelők, nem mernének úgy nézni. Egyre rövidebb csókok, egymás szeme és keze a nyirkos, szitáló esőben, lámpafény, és keserű cigaretták. Már nem tudtam, merre járunk. Házak, sarkok, és gyárfalak, időnként éjszakai villamosmegálló, felkiáltójelként és zizegő neonok. Kézenfogva mentünk, néha megálltunk, csó- kolóztunk vagy énekeltünk, úgy éreztem, ez a reménytelen éjszakai séta egy életre összeköt bennünket, míg egy helyen a lány megállt. — Itt lakom — mondta. Nem nézett rám, félszeg tartással állt. — Mindenki otthon van — mondta nagysokára. Átölelt, hozzám bújt. — Nem lehet, majd máskor. Találkozót beszéltünk meg másnapra. Még egy cigaretta, és még néhány rövidebb csók, és arcsimogatások. Mégis i£en csalódottan mentem hazafelé, arra gondol-----2—!_ va, milyen szomorú az, hogy ő mégis tudta, m erre lakik, és ettől most minden más. És kereshetem az utat a Váci út felé, amikor mindenki alszik, és sehol egy ember.
