Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-22 / 69. szám

1981. március 22.

NÉPÚJSÁG 11

Szoboravatás előtt

Beszélgetés Borsos Miklóssal

Borsos Miklós Kossuth-díjas szobrászművész Liszt Ferencről készített mellszobrának avatása ma délután 4 órakor lesz a szekszárdi zeneiskola (Augusz-ház) melletti parkban. Az avatóbeszédet Forrai Miklós, a Liszt Ferenc Társaság főtitkára tartja. A szobrot a város nevében dr. Nedók Pál tanácselnök veszi át. A művész és műve tiszteletére a zeneiskola tanárai ünnepi hangversenyt adnak.

— Beszélgetésünknek szívesen adnám ezt a címet: Művész a XX. században. Immáron a vége felé járunk, jogunk van hát visszatekinteni erre a századra, amelyet oly sok, egymásnak ellentmondó törekvés jellemez.

— A művészet valóban olyan változáson ment át, amire a megelőző korokban nem volt példla. Te is jól emlékezel a régi Győrre, hisz ugyanabban a városban éltél, ahol jól megfért egymás mellett a múlt több egymást váltó Irányzata, törekvése, stílusa. Gondolj a Szent László hefmia csodálatos egységére, ami ifjúkorom nagy élménye volt, vagy a belváros tiszta barokk épületeire, amelyek békésen megfértek egymás mellett. A XX. században a művészet alapjaiban változott meg, s ezzel együttjárt, hogy a művész helyzete megingott, s valamennyien érezzük, hogy az esztétikai zűrzavar korában élünk, ami azzal is jár, hogy megtéveszti a társadalmat. Sajnos, megjelent a féltehetségek hada, s nyomukban a magyarázók, akik mindent készségesen megmagyaráznak, pedig, ha a művészetet magyarázni kell, akkor baj van. A művészet ugyanis azért jött létre, hogy megjelenítse azt, ami fogalmi úton már nem közölhető.

— Ezek a jelenségek jól ismertek, akár a félreértések forrásának is nevezhetjük őket, s alkalmasak arra, hogy megtévesszék azokat, akik őszintén keresik az igazi művészeket. Mégis közbe kell vetnem, hogy ugyanakkor a társadalom — nálunk mindenképpen nemcsak felismeri az igazi értékeket, hanem honorálja is. Csak ennek lehet betudni, hogy már életében múzeumot kapott Pécsett Martyn Ferenc, s közelebbi példát idézve, műveidből Győrött megnyílt a Boros- múzeum.

— Ez azt a reményteli tényt bizonyítja, hogy a kor keresi a művészetet, s meg is találja. Én azt hiszem, hogy a tehetség átragyog mindenen, mert Valami erő van benne, olyan erő, ami az egész társadalomra hat, természetesen az illetékesekre is, azokra, akik a művészeti életet irányítják. Sietek hozzátenni, itt nem valami .titkos összebeszélésről van szó, hanem eleven, ható erőről. Vegyünk közelebbi példát. Itt van Bartók. Milyen nehezen tört utat az emberekhez, mennyi idő, türelem kellett megértéséhez, értékeléséhez. S oly. sok félreértés után most már nemzeti üggyé lett. De külföldön is ugyanígy értékelik, mint itthon, most pedig, az évfordulón, az egész világon ünnepük. Csak ismételni tudom, a tehetség átragyog mindenen, s előbb, utóbb nyilvánvalóvá válik minden érték. ^

— Ebben feltétlenül hinnük kell, de közben egy talán soha nem látott zűrzavarnak is tanúi vagyunk.

— Ez kétségtelen, majd talán ejtünk még erről szót beszélgetésünk során. De azt hiszem, előbb még egy megjegyzés kívánkozik ide. Tudjuk, mindennek van élősdije, de .amikor túlszaporodik, elpusztul az is, ami addig eltartotta. A művészetben ilyen jelenségek felismerhetők, de azért iitt még nem tartunk. S rögtön hozzá is teszem, a művészetnek ezt a reménytelennek látszó zűrzavart is ki kell bírnia. Ki is fogja bírni, de ehhez következetesség kell. Maga a művészet "alapjában véve alig ellenőrizhető jelenség, szinte isteni eredetű, éppen ezért csak ezzel a kö- vetiktezetességgél lehet kibír- - ni, hogy gyakorlati példát mondjak, azt a negligálást is, ami az én nemzedékemet oly gyakorta érté.

— Fiatalságod színtere Győr. — magam is tanúsíthatom — nem kedvezett a művészi pálcának.

— Győr abban az időben önelégült város volt. Egyetlen példát mondok erre, ami nagyon jellemző. Amikor Pozsonyiból el kellett hozni az egyetemet, az lett volna természetes, ha »Győrbe helyezik, már csak a két város közelsége miatt is. A városatyák azonban úgy gondolkoztak, minek az nekik, beérik a meglévővel is. így került aztán az egyetem Pécsre meg Sopronba.

— Győr azért mást is jelentett. S azt hiszem, győri éveid mégsem voltak haszontalanok.

— De mennyire nem! Meg is írtam, milyen elmondhatatlan hatással volt rám a Szent László herma, középkori művészetünknek ez a kivételes szépségű emléke. Az pedig meghatározó volt életemre, egész működésemre, hogy ebben a városban tizennyolc évig voltam vésnök és aranyműves. Két ilyen ősi mesterség gyakorlása kezembe adott minden eszközt, ami a szobrászathoz kell. Amikor

aztán Győrből Firenzébe kerültem a legrégebbieknél kezdtem és természetesen Do- -niatellonál. Ez megint nagyon fontos volt. Donateillotól ugyanis nagyon sokat (tanultam, de Michelangelótól nem lehet tanulni, őt csak csodálni lehet. Ilyen iskoláim voltak, így aztán érthető, hogy amikor haza kerültem, az akadémikusaktól már nem volt mit tanulnom. Előtte ugyan néhány hónapig jártam a főiskolára, de mindig fontosabbnak tartottam, hogy a magiam útját járjam. Sokat tanultam, de mindig az ösztönös keresés vezetett.

— Amikor az ember végigjárja a győri Borsos- múzeumot, egy minden részletében egységes, csodálatosan gazdag életmű bontakozik ki előtte.

— Az értékelés természetesen nem rám tartozik, egy azonban bizonyos, nem kell megtagadnom egyetlen korszakomat sem. Amit csináltam, egyformán érvényes, s azt hiszem, a velencei bien- nálé is igazolta ezt, ahol egymás mellett álltak 1933-ban és az 1970-es években készült szobraim.

— Ha visszatekintesz erre az életműre, ami szakadatlan munkában gyarapodott és gyarapszik, mit tartasz a leg fontosabbnak?

— Az egységet. Azt, hogy nlem kellett szégyenkezném- egyetlen munkám miatt .sem. Mindig egyenesen haladtam a magam elé kitűzött célhoz.

— Hosszú mellőzés után amikor csak a szűkebb szakma tartott számon, váratlanul jelentél meg a művészi életben, méa ~>e- dig tökéletes művekkel. Ha jól emlékezem. az 1940-es nagy avörj kiállításon sem szerepeltél.

— 1945-ben Győrben, a rádióból értesültem arról, hogy beválasztottak a Művészeti Tanácsba, aminek Kodály volt az elnöke. Én voltam a legfiatalabb tag a tanácsban. Tulajdoniképpen ezzel kezdődött. Első érmemét, az Emi- nescu-érmét 1947-ben csináltam. A Művészeti Tanácsban azt mondta Ferenczy Béni: adjuk a megbízást Borsosnak, lássuk, hogy mit tud. Az érmet eleinte idegenkedve fogadták, de tudtam, hogy biztos talajon állóik. Firenzei időszakomban sokat tanulmányoztam a barbár pénzeket, Pisanellót, a reneszánsz érmeket, s azt se felejtsd el, hogy ebkor már 18 esztendei vésnökség volt mögöttem.

— Sokáig éltél Firenzében. Abban az időben a hivatalos támogatást az úayneveztt római iskola élvezte. Velük nem ' volt kapcsolatod?

— Tulajdonképpen senkivel nem volt kapcsolatom, hisz Győrben teljesen magamba hagyatva éltem. Ezért mondtam az előbb, hogy a következetes, céltudatos munkának nágy jelentőséget tulajdonítok. Talán elmondhatom, hogy jó úton jártam, az eredmények ezt igazolják. Persze ez a következetesség szigorú önkritikát is jelentett. Firenzében egy éjszaka húsz képemet az Amőba dobtam. Firenze nekem a .szüntelen munkát és tanulást jelentette. Ezekkel a munkákkal nem voltam elégedett, hát megsemmisítettem őket.

— Azért mégiscsak kár volt...

— Persze, hogy kár volt. De az önkritika a művészi fejlődés elengedhetetlen feltétele.

— Modern művész vagy, de mit is jelent a modernség? Éppen napjainkban ez nagyon sok félreértés forrása.

— Modem az, amiben minden benne van és még Valami. De ezt nem lehet időhöz kötni. Ott van például Leonardo képe, a Menyétes nő, ami Krakkóban látható. Milyen modern ez a kép, a szó bármily értelmében is vesz- szük. A mozdulata, a menyét megfogalmíazhiataflán szépsége. Ugyanis a modernség nem köthető egy időponthoz.

— És a mai Európa művészete?

— Európában ma nincs művészeti központi olyan, amilyen Párizs volt hajdanán. A Nyugat elveszítette azt a vonzását, amit valamikor jelentett. Vegyük ehhez hozzá, hogy nincs művészeti közvélemény sem. Sajnos, nálunk sincs. így aztán megtörténik, hogy a jó mű sem hat meggyőzően.

— Életműved hihetetlenül gazdag. Úgy vélem — de ezt egyszer részletesen szeretném megfogalmazni — a század legnagyobb európai teljesítményei közé tartozik. Itthon Martyn Ferenc művészetében érzem még ezt a teljességet.

— Ezt nem vagyok hívatva eldönteni, de zavarba is hozol. Egyet azonban biztosan tudok: anniak, amit megalkottam, itt van a helye. Bármilyen kuszának látszik is most a művészet helyzete, vallom, hogy ma is van nemzeti (kultúránk, s munkásságomat a magyar művészet részének tekintem. Több munkámat külföldre vitték, megmondom őszintén, kényszerből', kedvem ellenére adtam

oda, pedig jó múzeumokba kérditek, de ott nem jelent többet, mint amit egy magában álló szobor jelenthet. Munkásságom saját nemzeti művelődésünkhöz tartozik, feltéve persze, hogy megállja a helyét.

— Nem gondoltál arra, hogy külföldön élj?

— Ezt sokan 'kérdezték tőlem az elmúlt évtizedekben. Csak azt mondhatom, nem gondoltam erre. Meg nézd csak, itt vannak azok, akik kint maradtak, a legtöbb haza kívánkozik. Itthon szeretnének élni. Hát akikor minek az ilyen kitérő?

— Lankadatlanul dolgozol ma is.

— Hosszú idő után most újra faragtam is.

— Nem árt egészségednek, hisz mégiscsak nehéz testi munka?

— Ez azért nem árthat. Itt volt egy márvány, gyönyörű, fehér márvány. Benőtte a borostyán, s mindig sajnáltam, hogy nem tudok hozzákezdeni. Tavaly aztán végre elővettem, s egy napfelkeltét faragtam. Az ilyesmit mindig képen szokták ábrázolni, ott természetesnek veszik, holott

térbeli esemény. Ezt .próbáltam megoldani. Nagy domborulat előtt egy teljes értékű térbeli test áll. Csak a csiszolásban volt segítségem.

Győrbe is készül új munkám, egy Aphrodité, a Rába gyár vendégházába. Itt van, ilyen lesz.

— Gyönyörű forma, valóban a görög gondolatot idézi.

— A gyertyaláng vonala vezetett. De ez a kis minta csak sejteti a teljes szobrot, ugyanis egy méter nyolcvan magasban, ilyennek kell elképzelni.

— Arra kérlek még, légy szíves, mondj valamit szekszárdi Lisztszobrodról, amit a zord decemberi időjárás miatt csak most lehet felavatni.

— Okos és szép gesztus volt a szobor gondolata. Liszt nagyon kevés helyen érezte magát itthon igazán jól. Szek- szárd e kevés helyek egyike. Az is szerencse, hogy a park fái azonosak azokkal, melyek alatt Liszt sétált, .tehát kivételes hangulata van a helynek. Igazán szerencse, hogy a szohor ide került.

— Szándékosan lett mellszobor, vagy a hely diktálta így?

— Felesleges lett volna egész alakot mintáznom, mert egy fej jel érzékeltetni lehet az egész embert. Ez a,szándék vezetett, s örülök, ha sikerült megvalósítanom.

— Sikerült, és Szek- szárd egy kivételesen szép alkotással gazdagodott. Köszönjük, én pedig köszönöm a beszélgetést.

CSÄNYI LÁSZLÓ Fotó: Bakó Jenő