Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-22 / 69. szám
1981. március 22. rtfePÜJSÄG 7 Pávasok Tamásiban 1981. március 3. Éjfél körül kezdett rá, azóta irgalmatlan szorgalommal esik az eső, akkor is, amikor áthaladunk a még alvó Tamásin. Az ipartelepen megvárjuk, amíg két autóbusz elgördül a Páva Ruhagyár 6. sz. üzeme elől. Elkéstünk volna a hajnalt vattaként borító köd miatt? Beállunk a futólépésben közlekedők közé, és bent a fényárban úszó portán látjuk, hogy semmi baj, öt perc múlva lesz háromnegyed hat. A portások rezidenciáján — utcára, ajtóra, folyosóra egyforma jól ki lehet belőle látni — folyik a mindennapos ceremónia. Leköszönnek az éjszakások — Szabó István éjjeliőr és segítője, Kovács Györgyné segédportás —, s átveszik a szolgálatot a nappaliak, Locher Antalné és La- padét József né. — Maguk az újságírók? — kérdezi Szabó bácsi, de nem kér igazolványt, kollégám fotósfölszerelése láttán. Engem szólítanak föl, hogy írjam be a nevünket abba a füzetbe, ami az érkezők nevét tartalmazza. — Nagyon álmosak? A hazafelé készülődök biztosítanak, hogy egyáltalán nem. Most majd alusznak kicsit — ha alusznak —, aztán déltájban vissza, a fizetésért. Én — gondolom magamban — biztosan nem jönnék visz- sza, kivált ha Regölyből járnék be dolgozni, mint Ko- vácsné, aki szintúgy nyugdíjas, mint a többiek, akik éjjeliőri és portásszolgálatot látnak el. Álmosságtól kissé gyűrött arcok gazdáival népesül be az öltöző és üzemcsarnok közötti folyosó, amihez egy dohányzásra kijelölt pihenő öble is tartozik. Innen ered tovább egy folyosót imitáló rész két lengőajtóval. Itt kell végighaladnia annak, aki a neonfényes üzemcsarnokba tart. Most még csaknem üres a csarnok, így hatástalan marad a modern gépek impozáns látványa, a rend és tisztaság. „Ennyire nem ébredtem volna még föl?” — kérdezem magamtól kissé idegesen röstell- kedve is, hiszen akik nem helyben lakók, hanem Tamási környékén laknak, a szélrózsa minden irányában, naponta kelnek hajnalban és buszoz- nak idáig. A mellettem elhaladók, ki nyíltan, ki titkon szemügyre vesz. Nem tudnak hova tenni. „Biztosan ezek is olyan kíváncsiskodók, mint amilyenből annyi jön, mióta az új üzemben vagyunk” — vélhetik, s mire elfoglalják helyüket a három szalag, plusz betanuló részleg gépeinél, el is felejtik, hogy a „pályán” ma idegenek is vannak. ZÜMMÖGÖKÓRUS Pontban hat órakor megszűnik teljesen a nyüzsgés. Mintha karmesteri beintésre történne, halkan zümmögni kezdenek a gépek. Nem mind egyszerre, de néhány perc leforgása alatt mind „megszólal”. Föllélegeztetőn. Most hogy él, már látom, hogy milyen szép ez az üzemcsarnok és mennyire megnyugtató fehér és zöld színeivel. Hiába, emberek nélkül a legcsodá- sabb gépek, munkacsarnokok se alkalmasak arra, hogy lenyűgözzék szemlélőjüket! Kiürültek az üzem termek szalagsoraival szemben lévő részen a művezetők szobái. Mikor az avatás napján, 1980. december 30-án itt jártunk, ezek még üresek voltak. Most egyszerű és mégis ízléses berendezésükkel vonják magukra a figyelmet, meg azzal, hogy a szobák íróasztalai nem tudják hosszan magukhoz kötni műszakonként változó tulajdonosaikat. Ott érzik magukat jól, ahol a szalaguk van. A délelőtti műszak ezen a napon, március 3-án a Zrínyi 2. és a Dobó 2. szalagé. Az előbbinek Rupp Jó- zsefné a művezetője, a másiknak Barkóczi Jánosné. A Dobósok szalagja mellett van a harmadéves ipari tanulóké, akik hetente három napon át, már szakmunkásbérezésben dolgoznak. Szakoktatójuk Ba- nyula Pálné, aki a szakmát Komlón a Május 1. Ruhagyárban tanulta, rokonszen- vfes fiatalasszony, igen ért a rábízott utánpótlás nyelvén, de velünk nehezen áll szóba, míg meg nem nyugtatjuk, hogy a bizalom jeleként oda megyünk kíséret nélkül az üzemben, ahova akarunk. Erre kinyílik a „titkok” zára és megtudjuk, hogy a huszonkilenc kislány között, csak kettő lakik Tamásiban. Bejárni? Az soha, sehol se számított pihenésnek. Akikről szó van, a lányok serényen dolgoznak. Úgy látni, nem lesz baj a saját nevelésű utánpótlással. Az engedelmeskedő masinák sebesen járó tűi alól nagy műgonddal végzett munkák kerülnek ki. Szép és könnyű a kék-fehér, piros-fehér csíko- zású Manila anyag, öröm vele dolgozni. A lányok maguknál alig valamivel fiatalabb leánykáknak varrják a blúzokat. Már ismertek a legjobbak, de mert hosszú a lista, csak a hidegkúti Fojtek Mag- dus, az iregszemcsei Frank Erika, az újiregi Fazekas Jutka és a regölyi Tóth Joli nevét írom ide, azt ígérve a többieknek, hogy rájuk is sor kerül. Ha előbb nem, akkor, amikor szakmunkásokként találkozunk velük. „MÜEZZIN-SZOLGÁLAT” A felnőtt betanulok csoportja mellett lépegetünk, amikor megszólal a hangosbemondó, amit „müezzin-szolgá- lat”-nak nevezett el a lányok, asszonyok körében se hiányzó üzemi humor. A közlemény, a mai első számú, arról szól, hogy a szomszédos boltba megérkezett a tej és péksütemény. — Ez szörnyű. Most mind kimennek? — kérdezem Bra- bás Pálnétól, a Dobó 2. szalag egyik vasalójától. — Dehogy! — tiltakozik nevetve. — Minden szalagtól kimennek a bevásárlók, hogy fél nyolcra, mikor az első csapat reggelizhet, itt legyen az elemózsia. Az egy műszakra dukáló 30 perces pihenőidőből húsz perc a reggelizésé. A maradék tíz, a netán berozsdásodott izmok megmozgatására és cigarettá- zásra marad. Már annak, aki dohányzik. Elég sokan vannak a dohányosok, zömmel fiatalok, a 239 főt foglalkoztató üzemben, ahol az éjjeliőröket és rendészt nem számítva tizenegy férfiú képviseli az erősebbik nemet. így mondja legalábbis Horváth István műszerész csoportvezető, sorolva, hogy „van 6 műszerész, 3 villanyszerelő, 1 általános karbantartó”. A hangosbemondó szerepe egyébként azért igen nagy még pillanatnyilag, mert mindössze egy telefonja van a Páva üzemcsalád legifjabb és 6. „gyermekének”, az is az üzemvezetőnő, Kiss Erzsébet titkárnőjének szobájában cseng. S ha valakit halaszthatatlan ügyben hívnak, bizony sok időbe telne megkeresni az üzemcsarnokban, raktárban. Egyéb, a munkával kapcsolatos ügyekben is megszólal a portán elhelyezett „müezzih-szolgálat”. Ezt ide hívják, azt oda várják. JÓ ITT Jövök-megyek és élvezem, hogy aki fölnéz a munkájából, mosolyogva csinálja. Van azért olyan is, aki levegőnek néz és tetőtől talpig csupa tiltakozás, hogy meg ne szólítsam, mert rám dönti a csarnokot. Rövid értekezés az együttműködésre készekkel, akikről csak úgy sugárzik, milyen szívesen mutatják be az üzemüket, s megtudom, hogy a műszakkezdés a bosz- szúság időszaka azoknak, akik tegnap nem dolgoztak hibátlanul. Visszakapják a munkadarabjaikat, hogy ami helyrehozható, csinálják meg. Részletezzem, mit jelent ez? özvegy Balogh Ferencné, a Kállai Éva brigád vezetője mondta — aki csakúgy középkorú, mint az üzem dolgozóinak többsége —, hogy egy baj azért van. — Megtudhatnám, mi az? — Csak az, hogy én, meg aki velem egyidős, hamar kimúlunk ebből a szép és tiszta, nőknek való munkából. Jó lenne húsz évvel fiatalabbnak lenni! (Hej, ha én varázsolni tudnék! Örömest varázsolnám fiatalabbakká mindazokat az asszonyokat, családanyákat, akik 1978-ig az ipari munkát csupán termékeiben, fogyasztóként ismerték és örülnek, hogy szakképzettség nélkül indulva sikeresen betanult ipari munkások, még akkor is, ha kínkeservesen nehéz föl- vállalniok azt a fogaskerékfegyelmet, amit az ipari termelés követel.) Tágas beugró a porta mellett és mosogatók. Vadonatúj, mégse odavaló. „Ez meg mi?” — állítom meg a nappali portások egyikét, aki szívesen magyarázza a mosogatók szerepét, illetve, hogy két hónapon belül mi lesz itt. Természetesen büfé. De nem olyan ám, ami megszokott, hanem amelyikben az asszonyok, lányok előre megrendelhetik, megvásárolhatják élelmiszerben, amit naponta haza kell hor- daniok. Ez „most még problémás”, mert a bejárók buszai nem várnak, vásárolni pedig tejet, kenyeret, vacso- ráravalót igencsak kell. — Üzemorvosi rendelőjük is van, de hol van az orvos belőle? — Csak ne féljen, van az is. A Dobrovich doktornő kedden délelőtt, pénteken délután rendel, két-két órát, de ma el kellett mennie Pestre. A frissen berendezett rendelő mellett, még bútoraira vár a fektető. Nézem, aztán élve a szabad mozgás jogával, szemügyre veszem ismét a tágas öltözőt, mosdó- és zuhanyozósorával, majd föllépkedek az étterembe, amit széttolható műanyag fal választ el a klubteremtől. Ennek közepén, vadonatúj pingpongasztal. Áz ebédlőben ízlésesen megterített asztalok — pedig messze a dél. Tetszik. Nagyon tetszik. S míg egyáltalán nem kérdés, miért érzik magukat jól — és érezhetik magukat egyre jobban az itt dolgozó nők —, kész vagyok esküdni arra, hogy a megye egyetlen, nőket foglalkoztató üzemében sem ilyen ragyogóak a munkahelyi körülmények, a szociális gondoskodás. Akad azért mélá- zásravaló is, mert míg az idősebbek őszintén örülnek mindennek, ami azt szolgálja, hogy világért se érezzék nyűgnek az itt töltendő órákat, a fiataloknak minden, ami az idősebbeknek vívmány — természetes. De rongálás, szennyezés nincs. Fönt, az emeleti „vezérállásban”, amire az a jellemző, hogy rokonszenvesen kis létszámú, csoda tudja, már hányadik telex érkezik és indul. A titkárnő, aki korábban a járási földhivatalban gépelt, azt mondja: „Ez nagyon izgalmas munkahely, mert itt mindig történik valami.” Tanúsíthatom, hogy így van, hiszen az üzem vezetője, Kiss Erzsébet — akinek a PÁVA harmadik munkahelye és kilenc évvel ezelőtt végzett üzemmérnökként a Könnyűipari Műszaki Főiskolán — megérzésem szerint csak háziasszonyi kötelességből szakított annyi időt, hogy leülhessünk kicsit beszélgetni. Tudta, miért is ne tudta volna, hogy szigorúnak minősítik és tartanak tőle?! Bizony kell ahhoz némi keménység, hogy megvalósuljon az a fegyelem a munkában, ami nélkül se ipari, se mezőgazdasági termelés nem képzelhető el. Kiss Erzsébetnek és munkatársainak nem könnyű a dolguk, hiszen az ipari munkás nem egyik napról a másikra születik és kemény évek vannak még hátra addig, ajníg a hatos számú a PÁVA- üzemcsalád egyenrangú tagja lesz. Van már szakszervezeti és KISZ-életük — mint ezt a két titkár, Bathó Ernőné és Balogh Ibolya elmondta — egyre élénkülőbben. Ez mind ígérete annak, hogy lesz hamarosan pártalapszervezetük is. Most még az üzem kommunistái a községi párt-alap- szervezethez tartoznak. TAVASZRA VÁRVA A PÁVA-üzem kerítésen belüli területe magán viseli még azt a dúltságot, amit egy- egy beruházás eredményez, de elkészült már a terv a parkosításra, sportpályaépítésre, amihez nyomban hozzálát egy somogy téesz, mihelyt itt lesz a meteorológiai után a valódi tavasz. Gyorsan fejlődő fákat akarnak ültetni, védelmül az erős napsütés ellen és sok virágot. Ez természetes, hiszen a PÁVA — nők munkahelye. Jobbra és fokozatosan többre törekvőké. Ma, 40 szakmunkásuk közül mindössze 25 női szabó. Viszont másfél éves munka melletti szakmunkás- képzésben vesznek részt harmincnégyen, gimnáziumban tanulnak tizennégyen és ruhaipari szakközépiskolába jár egy fő. Ez az a pont, ahol helyre kell igazítanom egy akaratlan tévedést. A műszerészek csoportvezetője, aki két éve települt Budapestről — illetve ahol az anyaüzem van, Té- tényből — Tamásiba, kifelejtette a „fiúk” közül a 18 éves Fekete József szabószakmunkást. Róla munkatársnői is hallgattak, de nincs ennek különösebb jelentősége hosz- szú távon, mert biztos, hogy idővel akadnak'majd társai a varrógépek mellett. Sok van még, amit el kellene mondani a Páváról és pávásokról. Most még annyit, hogy március 3-án, amikor tizenhármán betegek voltak, öten pedig szabadságon, a Zrínyi és Dobó szalag 129 dolgozója 1508 lányka- és bébiblúzt termelt. Ha PÁVA-készítményeket vásárolnak, jusson eszükbe, hogy a hatos Számú üzem profilja a blúzgyártás. Ahogy én láttam, érdemes lesz keresni majd a Tamásiban készült blúzokat. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: Kapfinger András.
