Tolna Megyei Népújság, 1981. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-15 / 63. szám
10 NÉPÚJSÁG 1981. március 15. GACSÁLYI JÓZSEF: Cantus firmus Bartók emlékének Hova lett a szarvasok nyomából a tiszta tükör amiben meglesném háborúsdi arcomat? Finoman szétringó fűben szomjas pata-kátyuk: Halála óta bevallottan a világ Terelő tercek és időzített üstdobok poros puffanásai a papírfák alatt a maszkabálban! Sárga ködön forgunk mint cukros vízen a légy és közben a szőke hanghengereken szunnyad a drága viasz Prognosztika — Milyen időnk lesz, Zol- tánka? — kérdezte Brezdánné ezen a pénteken is. Agyalapi Zoltán, született meteoropata megtapogatta jobb féltekéjét, ahol a tompa fájdalom székétni szokott. — Fülledt meleg, zivatarokkal. — Akkor lemegyünk a Balcsira! — sikkantott fel Brezdánné. Agyalapi pedig felkereste osztályvezetőjét, s a szocialista bérezés alapeiveire hivatkozva —, minthogy az osztály dolgozói meteorológiai előrejelzéseit munka- és szabad idejük eltöltésében rendszeresen felhasználják — fizetésemelést kért. — Majd ha fagy! — válaszolta az osztályvezető: — Akkor végezzen veled a létszámcsökkentés — mormolta Agyalapi. — Kikérem magamnak a te- gezést! — háborodott fel az osztályvezető. Egy év múlva, az összevonást követő kádercserék után Agyalapi felkereste az előle akkor már hetek óta bújkáló új osztályvezetőt. — De értse meg, kedves kolléga, nem tudom milyen cimen beilleszteni kérését a bérfejlesztési tervbe — szabadkozott az. — Mindenesetre a jószándékért valamit — és Agyalapi a homlokát masszírozta. — A nagybácsija ezen a nyáron már nem állja ki a magas vérnyomás újabb támadását, s örökség áll a házhoz. S nem ártana néhány százalékkal emelni az exportot is, mert ma olyan idők járnak... Az osztályvezető összeomlott. Újabb egy év múlva, midőn a vállalat már túlteljesítette eredeti exporttervét, s az osztályvezető pedig magánházépítkezésbe fektette örökségét, Agyalapi új, importból származó gyógyszert kezdett szedni, s addigi tünetei megszűntek. Mindenki megnyugodott. MARAFKÓ LÁSZLÓ élyre nyomta az ásót a puha földbe, rátámaszkodott. — És azt tetszik ismerni, hogy „Hozz föl száz ürügyet, mondd azt, hogy más szeretőd- van / késleltesd csak az r éjt, s nő a sóvár szerelem. / Hogyha haragjában hajadat megtépi, fölözd le: / drágán add, ha soká esd a bocsánatodért.” Catullusra gyanakodtam, de nem voltam benne biztos, gondoltam, jobb, ha hallgatok. Csúfondárosan nevetett. — Propertius elégiáinak negyedik könyve, ötödik szakasz, valahol a közepén, a harmincadik vagy a negyvenedik sor táján. Feslett pulóver volt rajta, sárfoltos, bő nadrágja a legkisebb szellőtől is zászlóként lobogott. Nedves gazt égetett a szomszéd, a sűrű, kesernyés füstöt fölkapta a szél, megforgatta, azután lecsapta kö- rénk. Könnybe lábadt a szemünk. Kézsmárki úr köhögött. —T- A szépeket szereti a füst — mondta, amikor újra meg tudott szólalni. Nevettünk. — Nem tetszett fölismerni a verset. Nagyon elégedett volt. Ki-' fordított néhány ásónyi földet, mosolygott. — Már a gimnáziumban is szerettem a verseket, most meg minden héten ekkora szatyorral megyek a könyvtárba. Széttárta a karját, a világon sincs olyan nagy szatyor. — Ha érettségizett, miért nem vállal más munkát? Elkomorodott, némán ásott egy darabig, de nem bírta sokáig szó nélkül. — Azt nem mondtam, hogy érettségiztem, csak azt, hogy jártam gimnáziumba. Hét és fél évig. Akkor muszáj volt abbahagyni. — Kicsapták? — De kíváncsi ma a szerkesztő úr! Hát kicsaptak, nem mondom, kicsaptak az ország összes középiskoláiéból, fél évvel az -érettségi előtt. Az egész úgy kezdődött, hogy az igazgatónk, egy ötvenes, kövér, kopasz ember, egyszerre megbolondult, és feladta az agglegényéletet. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, legföljebb neki, de a felesége harminc évvel fiatalabb volt, s a fene tudja, hogy kerültek össze. Jó kiállású gyerek voltam, egy kicsit öregebb is a többieknél már a huszadik évemben. Bajuszt növesztettem, a bőröm barna volt, nem ilyen sárgás, mint most. Edit kis- cigánynak nevezett. Az igazgatónőt hívták Editnek. Gondolhatja... Előbb pletyka, azután nagy skandalum, hát így esett. — Mikor történt ez? — Negyvenegyben. Azon nyomban elvittek katonának. No, ott szerencsém volt, az Bistey András: Kézsmárki úr első héten fogságba estem, az Uraiban vészeltem át a háborút. Már negyvenkilencet írtunk, amikor elgondolkodhattam, hogy merre tovább. Szerettem volna befejezni a gimnáziumot, de apám, szegény, azt mondta: „Ne menj te ezeknek az iskolájába! Még csak huszonnyolc éves vagy, várj egy keveset, amíg eltűnik ez a rendszer, májú akkor mehetsz iskolába.” Nagy marha volt az apám. isten nyugosztalja, csak én voltam nagyobb nála, mert hittem neki. Dolgoztam itt is, ott is, Sztálinvárosban, Komlón, ahol éppen többet fizettek, és vártam, hogy majd eljön az én időm. ötvenhatban harmincöt éves voltam, akkor már nem élt az öregem, másfél évvel korábban szívszélhüdés végzett vele. „No Kézsmárki” ;— gondoltam „most fogd meg az isten lábát, alighanem ez az utolsó lehetőséged!” November közepén irány az osztrák határ! Sikerült kijutnom Angliába. Először bányában dolgoztam, azután udvart söpörtem egy gyárban. Hamar elegem lett az egészből. Szóval már ötvennyolcban eldöntöttem, hogy hazamegyek, de csak hatvanegyben szántam rá magam, negyvenéves voltam akkor. Segédmunkás lettem itt a papírgyárban, de a sok gőz megártott a tüdőmnek, vért köptem. „No, Kézsmárki” — mondtam magamban- — „most elpatkolsz!” De meggyógyítottak, egy évig táppénzen voltam, meg szanatóriumban, hát az igen, az aranyélet volt, egész nap olvastam, meg heverésztem, de hát vége lett sajnos, meggyógyultam. Azt mondta az orvos, hogy olyan munkát keressek, amit a szabadban kell végezni, így lettem hatvannégyben utcaseprő. Jó munka ez, nem tudom, miért nézik le. Leszúrta az ásót, cigarettát sodort. Nyirkos szél támadt, Kézsmárki úr megborzongott — Visszajön a hideg. — Nehézkesen . fölállt, elballagott a csonka szilvafához a kabátjáért. — Megizzadtam a munkában, ha ilyenkor megcsap a hideg, rögtön kész a baj. Hirtelen elhallgatott. Alig néhány sornyi friss hant fe- ketéllett a kerítés mellett, pedig délután magam is ástam egy keveset. — Nem sokat haladtunk ma. A szerkesztő úr elbeszélte az időt. — Semmi baj, Kézsmárki úr — mondtam békítőén. — Éppen most említette, hogy visszajön a hideg, akkor pedig várni kell a vetéssel. Bólogatott, de láttam, hogy menne már, hát gyorsan elszámoltunk. Hanyagul begyűrte a pénzt a szivarzsebébe, kezet nyújtott. — Mit csinál még ma, Kézsmárki úr? — Megfürdöm, átöltözöm, elmegyek vacsorázni, megiszom egy üveg bort, azután olvasgatok még egy keveset. — Mit szól az asszony, hogy házon kívül vacsorázik? — Asszony? Nekem az csak háziasszony. Albérlő vagyok — mondta, és kihúzta magát —, nem férj vagy... A sapkája ellenzőjéhez emelte a kezét, elindult, de néhány lépés után visszanézett. —. Ronda szájuk van az embereknek, szerkesztő úr. No, nem magára értettem, így hallotta, azért mondta, hogy asszony... Ahogy délután letette a nyírfaseprőt, Kézsmárki úr rendszeresen eljárt hozzám néhány napig. Nem tért visz- sza a hideg, sőt, enyhe, verőfényes napok következtek. Egyszer, amikor már majdnem készen voltunk az ásással, megkérdeztem: — Ugye Földváron is dolgozott, Kézsmárki úr? Összeráncolta a szemöldökét. — Hát ezt honnan tudja, szerkesztő úr? — Beszélik... — Mondom én, hogy ronda szájuk van az embereknek. No, nem magára értettem... ^ Hallgattunk egy darabig, azután megkérdezte: — Mit meséltek a földvári dologról? — Csak annyit hallottam, hogy elment a biztosítóhoz Földvárra, de egy hét múlva visszajött. Kicsit megnyugodott, lassan, gondosan csavart egy cigarettát. — Hát... — nagyokat pöfékelt — ...szólt egy ismerősöm a biztosítótól, hogy kellene egy szervező vagy mi, szóval egy ügynök Földvárra. Duruzsolt, hogy minek söprők én utcát tanult ember létemre, a fizetésből meg a jutalékból háromszor annyi összejön, mint most, meg hogy ott is sokat kell járkálni, egészséges munka, sőt még egészségesebb, mert a söpréskor fölvert port se szívom. Adtak egy kis előleget, egy kerékpárt, meg egy hónapra kifizették az albérletemet. Vagy négy napig -járkáltam, kötöttem is néhány biztosítást, de gyorsan beláttam, hogy unalmas munka az. Amikor már ötvenedszer magyaráztam el a föltételeket a sok bizalmatlan falusinak, egyszer csak megkérdeztem magamtól: „Jó ez neked, Kézsmárki?” Szó nélkül visszavettek a Városgazdálkodási Intézményhez. Mégis ráfizettem a kiruccanásra: letiltották a fizetésemből az előleget, az albérletet, a bicikli árát, meg azt a nyolcszáz forintot, amit kölcsönkértem a földvári háziasszonyomtól. Üjabb cigarettát sodort, remegett a keze. — Látja, szerkesztő úr, ez az értetlenség a legrosszabb. Soha többet nem keveredem ilyen gyanús kalandba! Három évem van a nyugdíjig, azt már guggolva is kibírom. Csak az asszony nem hagy békén. — Melyik asszony? — Az itteni háziasszonyom. A fejébe vette,, hogy feleségül jön hozzám. Kilenc éve temette el az urát, most ötvenéves. Kell is nekem ilyen vénség! Utánam jött Földvárra, nem hitte el, hogy csak úgy állást változtattam, azt képzelte a maga kis' tyúk- eszéyel, hogy összeálltam valakivel. Szerencse, hogy a földvári háziasszonyom hetvenkét éves volt, és csak bottal bírt járni, különben még összehozott volna bennünket. Amikor befejeztük az ásást, és végleg elszámoltunk, Kézsmárki úr meglepő kéréssel rukkolt elő. — Szinte mindennap olvasom a szerkesztő úr lapját... olyan sokféle emberről írnak benne, egyszer rólam is ka- nyaríthatnának valamit. Elnevettem magam. — Ilyen hiú lett, Kézsmárki úr? Szó nélkül otthagyott, éppen csak a kalapja karimájához érintette az ujját. Hosszú ideig nem találkoztunk, azután május vége felé egyszer meglátott az utcán. — Szerkesztő úr! Visszafordultam, a vállára vetette a seprőjét, és odaszaladt hozzám. — Már éppen fel akartam menni a . hivatalába, hogy megmondjam, nem kell cikket írni rólam az újságba. — Kézsmárki úr — kezdtem bűntudatosan —, nem akartam megsérteni... — Nincs harag, én azt már elfelejtettem. Különben sem volna jó, ha a megyei lap írna rólam, amikor a Népszabadságban már. megjelent a képem. Megértheti, szerkesztő úr, hogy most már nem adhatom alább... — Várta, hogy szólok valamit, de nem találtam szavakat. — Szerencséje, hogy véletlenül éppen nálam van az a szám — folytatta, azután a csíkos mellény alól előhúzott egy szakadozott szélű újságot. Óvatosan széthajtotta, és az egyik képre bökött. — Hát ez az. ■-rn újt a szél, lebegtette a F % lapot, csak néhány szót % tudtam elolvasni a kép asaüaszövegéből, „...ünnepélyesen... a vidék első közúti gyalogos-aluljárót...” Közelebb hajoltam, Kézsmárki úr nézett rám a képről, széles mosollyal, a nyírfaseprőre támaszkodva. összehajtotta az újságot, és eltüntette a mellénye alá. Álltunk még egy darabig, azután Kézsmárki úr kezet nyújtott. — No, isten áldja! Nincs harag, ugye? Ha lesz hozzá egészségem, felásom a szerkesztő úr kertjét az ősszel. Lelépett a járdáról, eey Volga csikorogva fékezett, Kézsmárki úr szemrehányóan megcsóválta a fejét. erekkor Pereli Zsuzsa textilképe a Vigadó Galériában rendezett kiállításán TÖTTÖS GÁBOR: Bartók a hajón föld, ha begörbül, vizeivel üzenek földemnek — zene zajong, jajok helyett púder-sóhajok — ég, ha begörbül, vér-szelek rozsét tördelnek — habra forgó fürge ideg: egyben a gond s a gyomor — szavainkat rejtik idegen szótárak s a szavak kószálnak elfeledve bőrünk színét még őrzi papír de gondolatunkat gondok ölik lesz-e Magellán köztünk ó lesz-e Magellán köztünk FORRAI AGNES: Arcod Arcod nem bomolhat ezer szirommá ujjaim között, bár minden vád mögött — te szolgálsz mentségemül, te váltál magáriyos- szívritmusomban egyedülivé. OLÁH ZOLTÁN: Téli este Hold mozsarában köd kupolával porcelán ágat tördel az éj.
