Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-15 / 39. szám
1981. február 15. NÉPÚJSÁG 5 Biztatni, támogatni Minap levelet kaptam egy, az ország másik felében élő kolléganőmtől, aki arról értesített, hogy szakmai szövetségünk nőbizottsága felmérést készít elő, azt megtudakolandó, hogy milyen az írott és elektronikus sajtó műhelyeiben az újságírónők helyzete. Kéri tehát, írjam le idevágó gondolataimat és az se zavarjon, ha esetleg ismétlésekbe kell bocsátkozni. Sajnos, a megadott időn belül nem volt módom a levél megírására, de mintegy bűntudatból is „fülemben marad a bogár”. Tűnődni kezdtem történelmünk 35 évén és ennek a 35 évnek változásain. Aki más vonatkozásokban átélte már az egészért való felelősséget, nem botránkozik meg azon, hogy megfeledkeztem „csak magunkról” és eszembe jutottak szép sorban mindazok az asszonyok, lányok, akikkel újságíróként találkozva a női egyenjogúságról volt módom beszélgetni. Ha úgy tetszik; kezdettől, az egyenjogúság érvényesülésének úgyszólván valahány periódusában, hiszen a társadalmi, gazdasági feltételek a nagy történelmi startnál, 1945-ben nem olyanok voltak, mint ezelőtt 10 évvel már lehettek, vagy mint amilyenek ma. Ozorán — az öregek napközijében — találkoztam egy, hetvenéves kora ellenére szép tartású, rendkívül- friss szellemű asz- szonnyal, aki első tanácselnöke volt a szülőfalujának, ahol a nőnemű lény sokszor ma sem neveztetik embernek. Hogy merte csinálni, amit vállalt? Biztatták, támogatták, benne pedig megvolt az a jó képesség, ami ahhoz kellett, hogy a dolgára, figyeljen, pedig jaj, de sokszor utasították vissza Szemtől szembe, vagy a háta mögött a fakanálhoz! Állta az indulatok viharzását. Akkor lett ismét parasztasszony, amikor iskolázottságával — hat elemi — nem győzte már a rátestált feladatokat. Bánja, hogy így esett? Csöppet se, mert megmutathatta emberi erejét. Emlékezem, a tanácsok megalakulásának 25. évfordulója tájékán ismertem meg azt a tolnai munkásasszonyt, aki nyugdíjasként is büszkén vallotta magát „selyemgyárinak'’, s bár igen rászolgált arra, hogy pihenjen, lakóhelyi környezetének tanácstagjaként látott-futott orvoslást, intézkedést kivívni, szerezni azoknak, akiket képviselt. Rettentően megszólták amikor „férfiak dolgába" ütötte az orrát, azzal, hogy politizálni kezdett. Hányán vannak az országban hozzájuk hasonlóak? Sok százezren. De nem tűnik már föl, mert természetes lett a nők jelenléte a közéletben is, pedig a már említett fejlődés ellenére ma sem egyszerű lecke állni a mindennapok próbáját családban, munkában, társadalomban. „Ügy tűnik, hogy kiállásban, elvi szilárdságban, szókimondásban és politikai bátorságban — az elvtársnők vitték el a pálmát” — mondotta Kádár János az MSZMP XII. kongresszusának zárszavában. Az asszonyok, lányok közéleti alkalmassága tehát már régóta nem kérdés. Mi az akkor mégis, ami miatt a nők a férfiaknál kevesebb társadalmi megbízatást vállalnak? Válaszképpen hadd hívjam föl a figyelmet egy jelenségre. Az elmúlt évben zajlott tanácstagi és képviselői választások előkészítésének időszakában c férfi jelöltek kiválasztásakor nyomban elhangzott a nemleges, vagy igenlő válasz. A nők szinte egytől egyig gondolkodási időt kértek, s ezzel lehetőséget arra, hogy megbeszéljék férjükkel a megbízatás vállalását vagy elhárítását. Igen, még mindig tisztázni kell, hogy mit vállal .a másik fél, mert előfordulhat, hogy érzése szerint csak ő „jogosult” a teljes emberi életre, kiteljesedésre, s az asz- szony egyedüli hivatása az, hogy tűzhelyét őrizze. Ez a maradi szemléletmód alkalmatlan arra, hogy ösztönzést adjon a közéletre. Pedig példák százezre bizonyítja, hogy nem csak a társadalom, a közélet, a család is sokat nyer egy-egy széles látókörű, tevékeny asszonnyal. Téli esték Jól emlékszem még — kortársaim, gondolom, szintúgy — az egykor volt Szabad Föld Téli Estékre. Még brosúrasorozat is megjelent, hasznos tanácsokat adva a gazdálkodáshoz, de ugyanakkor az általános műveltséget jobbítandó közismeretekkel is gyarapították olvasóik műveltségét. Jó dolog volt ez, hasznos. Jó volt még akkor is, ha mostanra bizony jócskán eljárt fölötte az idő. Eljárt fölötte az idő, már csak azért is, mert a hosz- szú — habár mostanára már lerövidült — téli estéken ki tud versenyezni a televízióval? Maigret felügyelő híres pipájával, vagy pláne Marylin Monroe idomaival ugyan nem sok ismeretterjesztő előadás tud vetekedni. De azért nem ennyire egyszerű a dolog, s főleg nem szabad (naj ennyire leegyszerűsíteni. Ugyanis más a televízió és megint más egy meghitt beszélgetés, otthon vagy baráti körben másutt, mondjuk a művelődési otthonban. Megint csak más Maigret, vagy Monroe és egy olyan előadás, amelyen tanulni lehet, a tanulást később a gyakorlatban hasznosítani, vagy — szervezze a népfront, a KISZ, vagy bárki egyéb — meghányni-vetni a falu, a város, a körzet gondjait, bajait és jobbító javaslatokat tenni önmagunk és' mindannyiunk érdekében. Megvannak-e mindehhez a keretek? Is, is. Van ahol igen, van ahol kevésbé, van ahol egyáltalán nem. Hogy ostobaságot csinál az állampolgár, amikor bezárkózik lakása falai közé, kirekesztvén onnan a külvilágot s szórakozás címén olcsó időtöltésben leli örömét? Így igaz. De mennyivel kisebb hiba, ha az arra illetékesek nem keresik a kapcsolatot az „állampolgárral”, nem hívják, csalják ha kell, olyan rendezvényekre, ahol falu, ország dolgáról lehet szót érteni? Nem kisebb, nagyobb hiba emez utóbbi. . - : Ha gondokról, tennivalókról ejtünk szót, senkiben ne tudatosodjék az a vélemény, miszerint ilyen fórumok, ilyen alkalmak nincsenek. Vannak, sőt egyre inkább vannak. Teremt alkalmat a párt, a népfront, a KISZ, sok az igazán élő művelődési otthonunk, egyre jobban dolgozik e téren a szakszervezet, s igenis léteznek, szervezve, vagy szervezetlenül kiscsoportok, ha nem is úgy hívják őket az adott helyen. Nem egyszer az ilyen kiscsoport zárt világot jelent. Életkor, foglalkozás — vagy hadd kockáztassam meg — társadalmi hovatartozás alapján verbuválódik. Ha lehetnek ennek negatívumai is, önmagában még nem rossz. A lényeg az, hogy valamilyen módon jussunk el a bezárkózó emberekhez, a zárkózott kis közösségekhez éppúgy mint a nagyokhoz. Hogyan? Erre nem tudok receptet adni. Ez művészet. A politika művészete. Különleges pontonhajó horgonyzott le Paks mellett a Dunán a közelmúltban. Ilyen még nem dolgozott errefelé akkor sem, amikor kőgátakat építettek a paksi Duna-kanyarban, a víz terelése, a jobb hajózási lehetőség céljából, vagy amikor a partot erősítették a vasútépítéshez. A rendkívül nagy markoló, amely a hajón dolgozik, a medret mélyíti. Hatalmasakat harap a vízfenéken lerakodott kavicsos üledékből, átrakja a hordalékot egy speciális, önürítő uszályra, ez fölviszi terhét a kanyar fölötti szakaszra. A kirakodás a lehető legkönnyebb; szétnyitják az uszály alját, egyszerűen lefolyik belőle az iszapos homok a Dunába. Egy-egy uszályba 150 köbméter anyag fér. A munka folyamatos, amíg fölúszik és ürít az egyik uszály, a másikat rakja a markoló. Négy és fél méterre mélyítik ki a medret a halászcsárdával és a téglagyárral szemben, illetve kicsit még hosszabb szakaszon, a kanyar legélesebb ívében, ahol a hordalék már akadályozza a nagyobb szállítóhajók mozgását alacsony vízállásnál. De a medermélyítő daru sokkal lejjebb is tud nyúlni, ha szükséges: kilenc méter mélyre. Korábban dolgozott már ez a medermélyítő géplánc Százhalombattánál és más Duna-szakaszokon. Egy évvel ezelőtt vásárolta a berendezést a Siófoki Kőolajvezeték-építő Vállalat, nem kis költséggel, külföldi cégektől. Elengedhetetlenül szükséges a munkájuk, a medermélyítésre mindig készen kell állni a Dunán, a hajóforgalom megkívánja a folyómeder „karbantartását”. Nagy nemzetközi víziút lett a Duna, a szó valódi értelmében. Héttagú brigád dolgozik a különleges hajón, a medermélyítésnél, Orbán István vezetésével. A mélyebb víz megkönnyíti majd a paksi komp közlekedését, kikötését is. G. J. Fotó: Gottvald Károly L. Gy.
