Tolna Megyei Népújság, 1981. február (31. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-15 / 39. szám
u Képújság 1981. február 15. .Gebines” autóbusszal Szekszárdiéi - Dombóvárig Februárban hajnali négy óra előtt még álmodnak az autóbuszok a szekszárdi Volán-pályaudvaron. Az ébresztésük előtti percekben ott ődöngő újságíró és az előírásos útját járó bajuszos rendőr alaposan végigmustrálják egymást. Egyikük se lel a másikban gyanúsat, így elhangzik a kölcsönös „Jó reggelt!”. Pitymallat előtt a városlakó is falusiasán udvarias. Az autóbusz-pályaudvar pedig ilyenkor különösen szembeötlően, szinte azt mondhatnánk, hogy világvá- rosiasan koszos. Töméntelen szemét, a forgalmi épület sarkánál, a gyepen egy üres pálinkás- és két sörösüveg. Az első busz 4 órakor hagyja el a 8-as kocsiállást. 4.10- kor kígyóinak a villanyok, megérkezik az ügyeletes forgalmista. Megállapítjuk azt, amihez nem kell nagy ész, miszerint az idő jó. Ilyenkor gyerekjáték a vezetés ahhoz mérten, hogy milyen volt például a hóviharok idején a Lengyel és Kurd közti szerpentinen. Ez azért is külön hangsúlyozandó, mert a GC 78—77 forgalmi rendszámú autóbusz 4 óra 40 perckor Bonyhádon át ebbe az irányba indul és jut el majd Dombóvárra. — Szekszárdról a megyén belül egyetlen járat sincs, mely ennél hosszabb utat tenne meg! A vezető Dobosi Dénes, huszonkettedik éve ül a volán mögött és ezen belül hatodik esztendeje „ingázik” a két város között. Amikor szolgálatban van, mindennap kétszer jár Dombóvárott, ezt alighanem kevés szekszárdi mondhatja el magáról. Még kevesebb irigyli. — Eredetileg 5-kor volt az indulási idő, de a kakasdiak kérésére előbbre hozták — másképp nem tudnának időre a munkahelyükre érni. A GC 78—77 befut 4.30-kor. öt utas száll fel, ebből kettő újságíró. Az Űjvárosban még egy koránkelővel gyarapszik a létszám, Kakasdon huszonkettővel, Széptölgyesnél öttel, a ladományi elágazásnál hárommal. Valamennyien bérletesek. Dobosi Dénessel Bonyhádon sikerül hosszasabban szót váltani, hiszen menet közben a vezetővel beszélgetni tilos. Egy megjegyzés a leszállók részéről: — Ha nincsenek itt az újságírók, megállt volna a kanyarban. Most gyalogolhatunk ... Ami úgy értendő, hogy a fene enné meg. (Nem a buszvezetőt.) Bevonulunk egy kávéra. Felszálláskor az egyik utas a vezetőhöz, számonké- rően: — Ma reggel miért nem vett lángost? Utas és pilóta közt a kapcsolat családias. — De azért néha nehéz rendet tartani! A bonyhádi várakozás egyébként huszonöt perces. Nem Dobosi Dénes jókedvéből történik, hanem mert a /forgalom kinőtte a pályaudvart. Több beálló busznak helyet kell engednünk a kocsiállásokon, az indulás így is két jármű fara között átcsúszva, valósággal kicentizve történik. Beszélgetés közben fokozott tisztelettel nézzük a GC 78—77-est. Idáig tizennégyszer gurulhatott volna végig az Egyenlítőén, 560 000 kilométer van benne, illetve mögötte. A sok bérletestől ne essünk tévedésbe, a napi bevétel így is felül jár a 3000 forinton, de olykor az 5 ezret is megközelíti. Ez tulajdonképpen egy 80 kilométeresre hosszabbított helyi járat, amelyik nagyon sok település igényét kielégíti. A „gebines” titulust legyünk szívesek és ne úgy értsük, mint egy italboltban. Ez csak annyit jelent, hogy a vezető egysze- mélyben jegyeket is ad. Tanúsíthatjuk, hogy villámgyorsan, de ez elsősorban nem fizikai, hanem idegmunka. — Hová tetszik a jegyet? — Ide, a kezembe! — Ügy értem, hogy hova utazik? — Haza! A kedélyes felszálló mögött még tizenöten várnak a sorukra. Káromkodni nem szabad. Mármint a vezetőnek. — A 11-es Volánhoz az automata, elszámolást is intéző jegykiadó készülékek még nem jutottak el. így aztán van írásmunka is épp elég. — Ráfizetés? — Olykor. Ritkán. Ez a módszer szükségmegoldás, egyáltalán nem növeli az utazási sebességet, ami a felszállók számának függvénye. 1981. február 10-én reggel 162 utast szállítottunk. — Vasárnap is lenne erre a járatra igény. Sok utas szívesen látná már hajnalban Gunarast... Bonyhádon 8 felszálló van, Majoson egy sincs, Aparhant teljes hosszában 6, Mucsfán 10, Kisvejkén 13, Lengyelben 14. Utóbbiak az elágazásnál, mert hajnalban nem, csak visszaúton tér be a faluba a busz. Kurdtól szemlátomást gyarapszik a létszám, Döbrö- közön pedig először hangzik el a felszólítás: — Szíveskedjenek beljebb fáradni a kocsi belsejébe! Az már-már népszokásnak is tekinthető, hogy első szóra senki nem mozdul egy tapodtat se. Csak a harmadikra. Számokkal mérhető, hogy mit jelent a kifejezés: „város- környéki közigazgatás”. Az ilyen szempontból Dombóvárhoz tartozó Döbröközről 46 utasunk van. — Milyenek az utasok? — Sokfélék! — hangzik a diplomatikus válasz. A többség természetesen rendes, nem akar mást, csak utazni. De volt már, akit le kellett szállítani, mert randalírozott. A másikat nem lehetett felvenni részegség okából, és olyan is akadt, aki meg akarta verni a vezetőt. „Varietas delectat”, vagyis „A változatosság gyönyörködtet” — de nem mindig. Örömében ilyenkor senki nem utazik, hanem mert dolga van. Munkába megy, iskolába, vagy mint két kisvejkei asszony több, nagy, műanyag kannával felszerelve: — a szeszfőzdébe, pálinkáért. Kucsmák, nagykendők, szatyrok, táskák, aktatáskák, bóvliboltból vett „disco-disco-disco” mintázatú kamasznadrág. A hajnali busz nem divatbemutató. Se a vezetése, se a rajta való utazás nem élvezet, hanem munka. Nem sokkal a dombóvári vasútállomás előtt, a síneken áthaladva valóságos tojástáncot lejtünk. Az úttest siralmas, néhány éve változatlanul az. Menetrendszerűségünk viszont aznap majdnem tökéletes. Ha jól járt az óránk, akkor hitelesnek fogadhatjuk el, hogy a 35 megállóhelyen mindössze 2 perc késést szedtünk össze. A munkanapokon Szekszárdról 4.40-kor induló járat Dombóvárra érkezésének előírt időpontja 7.20. Mindennap vannak néhányan, akik Szekszárdtól egészen a végállomásig utaznak. ORDAS IVÁN Fotó: Kapfinger András. Tanítók és tanítónők - vidéken éhány mondat ereN iéig érdemes eltűnődni azon, hogy kinek mit jelent a fogalom: vidék. A -----------lexikon szerint a fővároson kívül, az ország bármely városában, községében lakók „vidéken élnek”. De szűkíthetjük a kört... Ha megyeszékhelyünkhöz, Szek- szárdhoz viszonyítunk, akkor Tamási és Bonyhád jelenti a vidéket, ha az utóbbiakhoz, akkor pedig a környező kis települések, mondjuk Nagy- kónyi, vagy Aparhant a vidék és így tovább... N éhány fiatal tanítónőt, illetve tanítót kerestünk meg, s arra kértük őket, mondják el, mit is jelent számukra a vidék, a vidéki élet. Kakasdon, a második osztályosok tantermébe lépve az idegennek is feltűnik, hogy gondos asszonykezek rendezik a polcokat; azok irányításával készült a dekoráció. Legfeljebb egy dologban csalatkozik a látogató: úgy véli, hogy az osztályfőnök már jó néhány esztendeje tanít, hisz az osztálykép gyakorlott pedagógust sejtet. Úgyszintén a fegyelmezett, de kellően vidám és virgonc gyerekek is. Zsilinszkyné Szentes Éva pedig csak tavaly végzett a tanítóképző főiskolán. — Állásügyben eleve itt, Kakasdon érdeklődtem. S ahogy múlnak a hónapok, olyan arányban nő örömöm, hogy sikerült ide kerülnöm. Férjemmel, aki Bonyhádon esztergályos, júniusban költöztünk az iskolától néhány háznyira levő szolgálati lakásba. Persze, egy percre se higgye, hogy számunkra csak a lakás jelent valamit. De nagy dolog, hiszen csekélyke lakbért fizetünk, s a kezdőknél ez egyáltalán nem mindegy... A lakást részben az iskola, részben magunk tettük rendbe. Igaz, hogy a vizet a szomszédoktól kapjuk — szívességből —, de ez a problémánk is hamarosan megoldódik. Érre ígéretet kaptunk — mosolyog a fiatal tanítónő, s rátér a számára oly fontos dolgokra: — Szívesen dolgozom falun. Szüleim Majoson élnek, tehát falusi lány vagyok. Kakasd azért is vonzott, mert én is székely vagyok —édesapám Istensegítsről származik — s itt is sok székely él. Azt hiszem, a néphagyomány ápolásából itt tudok részt vállalni. Zsilinszkyné még egy esztendeje sem él Kakasdon, de meggyőzően beszél arról, hogy beilleszkedése nem jelentett nehézséget. — A középiskolában és a főiskolán jó időnek kellett eltelnie, hogy biztosnak érez- zem lábam alatt a talajt. Itt szinte napok alatt feloldódtam. A tantestület befogadott, sőt barátokra is leltem. És ami még igen fontos, hogy a falu lakói sem nehezítették beilleszkedésemet. Sőt! Vallom, hogy egy pedagógusnak nemcsak a kis, hanem a nagy kollektívához is meg kell találnia az utat. Ha az ő „kapujuk” nyitva áll, akkor azon csak be kell menni. Ezt pedig szívesen és szívből teszem. — Tervei? — Szeretnék itt meggyökeresedni. Talán néhány év múlva építkezni... A sok segítséget és jó szót pedig majd évek múlva visszaadni azoknak, akik szintén ilyen tervekkel indulnak pályájukon. árány Sándor tani- __ tó huszonnyolc esz- II tendős lesz. A fő- • ■ iskolát Jászberény«■T ben végezte és L.------J nyomban a Tolna m egyei kisközségben, Apar- hanton helyezkedett el. Nyolcvan négyzetméter alap- területű szolgálati lakást kapott, s az Aparhanttól jó négy kilométerre levő Nagyvejkén, ahonnét tanítványaival együtt naponta jár be (vagy ki) autóbusszal az aparhanti iskolába. Lakását most újították föl 277 ezer forintért. — Gondolom, egyedülálló lévén, a falu közéleti tevékenységében intenzíven vesz részt? — Annyira, amennyire a többi pedagógus. — Ez mit jelent a gyakorlatban ? — Nagyvejkén, a községi ünnepek műsoraira én készítem fel a gyerekeket... Szintén ott vezetem a klubkönyvtárt. Ügy két és fél évig. Azután 15 hónapig katona voltam... Megválasztottak a községi KISZ-alapszervezet titkárának. Egy évig ment a dolog, de a fiatalok passzívak lettek, meg kevesen is voltunk. — Nem lehetne újra megszervezni Nagyvejkén a KISZ-t? — Ehhez a munkához én már öreg vagyok... Meg idén tanítok először első osztályosokat. Ez rengeteg időt és energiát követel. — Persze, az iskolában több funkciót is betölt Sándor — szól közbe az igazgatóhelyettes. — ö a takarékbélyeges, a tankönyvosztást is minden évben vállalja, szervezi a szaktárgyi versenyeket, csapattáborba kíséri a gyerekeket, lelkes híve és résztvevője a sportéletnek. — Mivel foglalkozik szabad idejében? — Olvasok, zenét hallgatok. A faluban rendszeresen meghívnak disznótorba, szüretre... A szekszárdi tanítónő szigorúan a lelkemre kötötte, hogy ne írjam meg a nevét. Ezt megígértem. Viszont azt, amit elmondott, beleegyezésével írom le. — Szekszárdnál jóval nagyobb vidéki városból kerültem ide. Közepesnek is alig nehezhető albérletben laktam két éven át. A fizetésem, az összes plusszal együtt jobb hónapokban érte csak el a kétezer-hatszáz forintot. Albérletre egy ezrest fizettem. Átlag ezemégyszázam maradt a kosztra, az öltözködésre és a hazautazásra. Mondanom sem kell, hogy komoly megélhetési gondjaim voltak. Szüleim nem tudtak támogatni. Nekem kellett volna őket segítenem, hiszen két öcsém és húgom akkor még tanult — mondja határozottan, majd némi gondolkodás után, mintegy összegzésképp teszi hozzá: A városban kezdők — legyenek óvónők, tanítók vagy tanárok — hátrányos helyzetben indulnak azokkal szemben, akik falvakban helyezkednek el. Nekünk még- csak reményünk sem lehet egy szolgálati lakás... Jó! Tudom, mi könnyebben járhatunk színházba, hangversenyre ... Bonyhádon, a Vörösmarty általános iskolában (2. számú), annak is a „Bajcsy-tan- székén” — egyik kihelyezett részlegében — tanít Sallai Éva. A 2. A osztály napközis tanító nénije. — Mondjam azt, hogy mindenképpen előnyösebb helyzetből indultam, mint sok, velem együtt végzett társam? Mielőtt felvettek a tanítóképzőbe, itt tanítottam egy esztendőn át. Szüleim Bonyhádon élnek, tehát lakásgondom sincs. A kollektíva olyan, hogy álmodni sem mertem volna jobbat. Ezenkívül az egyszerre végzettek közül hárman tanítunk itt, s barátnők vagyunk. fiatal, agilisnak tűnő A tanítónő szívesen szól arról, hogy hangversenybérletük van a barátnőknek _______ Szekszárdra, rendszeres résztvevői a megye- székhely főiskolája rendezvényeinek, s tagjai a bonyhádi Erkel-kórusnak. A negyedik — volt — évfolyamtárs a 2-es iskolában tanít. Rendszeresen találkoznak, s viszik, „doppingolják egymást”, megvitatják az elolvasott könyveket, a tanításban adódó problémáikat. — Egyetlen dolgot viszont hiányolok. Az iskolánkban nem működik KlSZ-alap- szervezet. Pedig szívesen lennénk tagjai és sok hasznos dolgot csinálhatnánk. Az utóbbi két-három évben sok fiatal pedagógus kezdett dolgozni mindkét iskolában. A kettőben együtt biztosan létre lehetne hozni egy alapszervezetet. — Miért nem próbálkozik? — Erősen foglalkozom a gondolattal. Eddig, hiszen első évben tanítok csak, lefoglalt a munkám. De azt hiszem, a közeljövőben belefogok a szervezésbe. Segítséget biztosan kapok... V. HORVÁTH MÁRIA Érkezés Bonyhádra Munkába menet Ütban
