Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
1981. január 1. Képújság 9 <Végy jó sok anyagot; ezt az anyagot tedd bele — piinél tölbb energia felhasználásával — az eleve rövid élettartamúra tervezett termékbe; azt döbid minél élőbb a szemétbe (újrahasznosításra ne is gondolj !) és akkor garantáltan igen sokba kerül majd a hulladéktól való megszabadulási, a környezetbe került káros anyagok ártalmatlanítása. Egyúttal újfent beigazolódott, hogy a környezetvédelem a gazdag országok kiváltsága. A fenti „recepttel” szembeállíthatok a következő adatok. Egy tonna papír előállításához körülbelül Ii7 fát kell kivágni. Ez a mennyiség egy normál napilap 7 ezer példányához elegendő. Egy tonna papírhulladék tehát több mint egy tucat fát ment meg. Az is idevágó adat, hogy alumíniumhuliadékból tízszer kevesebb energiával állítható elő új alumínium, mint bauxiltbók Egy tonna vashulladék pedig 4 tonna vasércet és 2 tonna feketeszenet, helyettesíthet. A felsorolt anyagok megmentésével, újrahasznosításával többrétegű előnyhöz juthat a gazdaság. Egyrészt, csökken, az elsődleges nyersanyagok iránti igény. Másrészt* miután ezek az anyagok .rengeteg beépített energiát tartalmaznak, a belőlük gyártott termékekhez jóval kevesebb tüzelőanyagot és energiát kél! felhasználni. Még gazdag országok is sokat költenek arra, hogy gondosan összegyűjjitsék és úljráfelhasználják a legkülönfélébb anyagokat. A világ acéltermelésének például mintegy 45 százaléka a visszanyert öreg vasiból származik. Ezzel: szemben Magyar- országon a másodnyersanyagok az ipar összes anyagfelhasznál,ásának értékben, mindössze 2 százalékát adják. Azt is kevesen tudják idehaza, hogy például az eredeti Levi’s farmerek szövetében a vetüiéket hulladékanyagokból készítik. Mert a hulladékot jónéhány országban fontos nyersanyagnak — nem pedig szemétnek tartják. Ahhoz, hogy ez a szemlélet idehaza is mielőbb eltérjjedjien, a vállalatoknál kellene felismerni, milyen fontos költségcsökkentési lehetőségek réjienek az újrahasznosításban. Persze, ez fáradsággal, némi többletmunkával járna. Szigorúan el kellene számoltatni az üzemrészeket a felhasznált anyagokkal, meg kellene szervezni a különböző minőségű hulladékok külön tartását, megfelelő kezelését és így tovább ... Mindezt eddig kevés helyen gyakorolták, mert a vállalati érdekeltséget 'sokáig hátráltatták a kalkulációs előírások. A vállalatoknak nem érte meg az olcsó huiládékanyagot „be- ,állítani” az önköltségbe. Még ha hibátlan termékét állítattak is elő a hulladékból, akkor sem számíthattak fél ezért ugyanolyan: árat, mintha a drága elsődleges alapanyag szerepelt volna az önkőltségibeni Vagyis, az alacsonyabb önköltségre csak ugyanakkora nyereséghányadot számíthattak fel, mint a prtmer alapanyag esetében. Ily módon a vállalati nyereség öslszlvolumene csökkent, ha számottevő mérvű volt a hulladék, hasznosítás. Pedig igen sok olyan szakma van — például a textilipar —, ahol a hulladékanyag bekeverésével kifogástalan minőségű termékékét lőhetne előállítani. Ezt az ellentmondást azonban a közéltnúlitbani feloldotta az OAÁH elnökének rendelkezése az ipari termékek és szolgáltatások önköltiségszálm,ításának rendjéről. Végre lehetővé válik tehát, hogy a hulladékán.yagdiaszno- sítással előállított termékeknél a vállalatok nagyobb nyereség, hányladot érvényesítenek és netm kell tartamuk a tiSiztesség- telen haszonszerzés vádjától. Bárcsak válna minél népszerűbbé, közismertté — és a gyakorlatban is sűrűn alkalmazottá — ez a jó rendelet! FORGÁCS T. KATALIN tályos, őt tanítom harmóniu- mozni. — Miikor vették a hangszert? — Hadikfalvóról hoztuk — mondja, s melléje ül, s elkezdi játszani, énekelni az „Ügy fáj az én gyenge szívem” kezdetű népdalt. Majd Adélfca repertoárjából következik néhány, például az „El. vesztettem zsebkendőimet”, mire isimét Balbina néni szól: — Ezt azért hagyjad, hisz Adi jobban tudja ... Nagyon szeretünk énekelni mindkettőm — mondja felém az asz- szony. — Amikor a mezőre jártunk dolgozni, egyik népdalt a másik után énekeltük. Csupa szépeket, csupa régieket. Lázár bácsi kórus- és szóló- énekléséért több alkalommal nyert díjat, kapott emlékérmet. Sőt, a kórusnak is egyik erőssége volt. Nem véletlen, hogy távozását mindenki sajnálja. — Én is sajnálom. S ha hívnak, bármikor megyek,' mert az éneklés, a dal, .a zene a mindenem. Bíúban, örömben mindig jó. Az éneket, zenét szerető te- veüekről szóló riportot Kodály Zoltán szavaival fejezzük bér „A zene célja ;.., hogy táplálkozzunk vele. A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, mélyekbe csak a zenevilág nyit be.” V. HORVÁTH MÄRIA Fotó: Czakó Sándor Emberek, pincék, borok Ismerve a franciák ízlését és főként boraikat, igencsak meg kell erőltetni a fantáziánkat, hogy elképzeljük, hogy mi oda szállíthatunk, méghozzá vörös bort. Pedig volt erre példa. Valamikor Lengyelből szállítottak egy három fajborból összeállított Chateau Lengyel márkanévvel ellátott vöröset. Valamikor... és mi van ma? A lengyeli pincében ma is vannak jó borok, olyanok, amelyeket szégyenkezés nélkül bármilyen asztalra oda lehet tenni. A pincéknek is van történetük — ha úgy tetszik monográfiájuk —, különösen akkor, ha 1824-ben épültek, mint a lengyeli pince, mely a Hőgyészi Állami Gazdaság szőlőjét dolgozza fel. Gróf Apponyi, amikor elhatározta, hogy pincét építtet, egy szokásostól eltérő módszert alkalmazott; nem a hegy-, vagy domboldalt fúrták ki, hanem bevágták a partoldalt és a pince mélységéig az összes földet kihordt- ták. (Mindezt télen, mikor ráért a cselédség erre a munkára). Megépítették a téglaboltozatot, majd visszahord- ták a földet, alul 3,8, hátul 6,4 méter vastagságban. A méretek beszélnek és minősítik az építők munkáját. Két nyolcvanméteres párhuzamos ágat egy huszonkét méteres összekötő egyesít, nagyjából közép tájon egy hatalmas H betűre emlékeztetőén. Hosz- szabb pincét már igen, de tágabbat még nem láttam a megyében, hiszen 5,7 méter széles és 3,8 méter a boltozat magassága. Termettek a lengyel környéki szőlők (igaz, a mai átlagokhoz képest csak terem- gettek, de jó minőségben), tele voltak a hatalmas hordók és a pince hűvösében érlelt borokat szállították például az említett melléit Oroszországba (1913), zömmel traminit. Gróf Apponyi Sándornak nem volt fia, és a birtokot, úgy látszott, fogadott fia örökli. A fiatal Antal úrfi azonban rossz gazdálkodónak bizonyult, ami megbocsáthatatlan volt a famíliában és az öregedő gróf elzavarta. Halála után tehát nem volt örökös és így a pince többször gazdát cserélt. Volt a Nemzeti Múzeum birtokában is, majd a felszabadulás után a szőlőket is kiosztották, később a lengyeli tangazdaságé lett. Ebben az időszakban a hordókat elvitték Balaton- arácsra. Mindössze két hordó maradt és néhány eszköz a felszerelésből. Három faragott hordófenék 1824-ből, mustszűrő, rajnai kancsó, két palackozó szerkentyűzet a múlt emlékeként és persze a pince. Az ötvenes években a jobb szárnyban sampion- gombát termesztettek, mivel volt csikótelep, és ennek következményeképp az alapanyagul szolgáló lótrágya. Nem volt viszont virágzó az üzlet — legalábbis virágzóbb a bornál —, mert akadozott az értékesítés, s előfordult, hogy a gombaszállítmány megbámult, és a piac helyett a Dunában kötött ki, Paksnál. Lassan tehát véget ért a gombakorszak is és a pince megint rendeltetésszerű használat felé haladt, nevezetesen a bortárolás felé. Ez már az újabb idők története és itt az ideje szólni arról az emberről, aki mindezekről szívesen és színesen mesél; a lengyeli szőlészet és a pince vezetőjéről, Baumann Ferencről. * Baumann Ferenc az alapos és kitartó emberek közé tartozik, szavain érződik a szakmaszeretet. Az itt eltöltött évtizedek kötik a pincéhez, hordókhoz, borokhoz, az itt élő emberekhez, munkájához. Még érthetőbb ez, ha egy pillanatra visszakanyarodunk a múltba, hiszen nagyapja a grófi birtok széleinek művelését irányította, apja pedig vincellér volt a pincében, a gróf főborásza, megbecsült szakember, bor körüli titkok tudója és neves vendégek körüli titkok megtartója. Ennél a fia sem adta alább, ám természetes volt, hogy ő is pincelegényként kezdett dolgozni 1938- ban. Egyelőre a borok dolgába nem sok beleszólása volt, annál több „vidd ki a kármentőt, hozd be a vizet” felszólításnak volt alanya. Teltek az évek, gyarapodtak a tapasztalatok és az ötvenes évek végétől a pince vezetője átvette apja szakmai örökségét. Egészséges szakmai elfogultságára jellemző, hogy a pince és a maga tevékenységének is egyik mélypontjaként említi a gombatermesztést. Abban az időben nem is ment át a jobb oldali ágba, melyet ráadásul kimeszeltek! Tönkre téve a megtelepedett nemes penészt, a pince hangulatát és természetesen Baumann jókedvét. Elkótyavetyélték a hatalmas hordókat is, de a főnököt itt tartotta a szakmaszeretet és az ismerős emberek, akikkel szívesen dolgozott. És — mint említettük, az a tény, hogy ' a család három generációja dolgozott itt 1897 februárja óta. Az összekötő, ahol a „legkisebb” hordókat tárolják Ezek után szinte kívánkozik a happy end. A borászat ismét fellendült és Baumann Ferenc lánya is folytatja a szakmát, borász lett és a lengyeli szakmunkásképző intézetben, az érdeklődő fiatalokat neveli, tanítja a szakmára. * Ha már a pincénél tartunk, nem mehetünk el szó nélkül a borok mellett, hiszen itt van a nagy testű, zamatos, aranyszínű tramini, a kellemes, száraz olaszrizling. Zömmel fehér bor erjed a lengyeli pincében. Nem minőségi borok ugyan, de a vevő minden valószínűség szerint alkalmazni tudja a homoki borok „felspanolásá- ra”. A Hőgyészi Állami Gazdaság jelenlegi termőhelyeiről — Odányból és Dúzsról — ide kerül a termés és az 1964-es modem nagyüzemi telepítés lengyeli termése is. Utóbbi 58 hektár. A jövő még kecsegtetőbb, hiszen a tervekben a terület fejlesztése szerepel, mert a szőlészet és borászat is rentábilis, hasznot hozó tevékenysége a gazdaságnak. Sokszor hallani manapság, hogy a szőlőtermelés jó üzlet, a borászat viszont ráfizetés. Itt nem, és ennek az is oka, hogy nincs teljes vertikum, vagyis nem kezelik készre és nem palackozzák a borokat. Egyszer fejtett — nyers bor — állapotában esetleg másodszori fejtés után adják el. A pincében egyébként négyezer-egyszáz hektoliter bort tudnak tárolni a hatvanas években bátaszéki kádárok által készített fahordókban. (Van közöttük több tonnányi súlyú, kilencezer literes és van huszonhat literes is). A pince melletti fém tartályokban ugyanennyit tudnak tárolni. Kell ez is, hiszen a száztíz hektáros ültetvény termésátlaga száz mázsa felett van. Az idén jó termés volt a mennyiséget nézve, a minőség viszont közepesnél is gyengébbnek bizonyult, a korábban szedett fajtáknál. Ilyenkor a pincében van bőven tennivaló, fejteni kell a borokat, mosni a hordókat. Ez utóbbi a négyezer literes edények esetében nem köny- nyű művelet, hiszen a kis nyíláson keresztül falapáttal kell megdobni úgy a vizet, hogy az csattanjon a hordó falán, közben persze a fa részét nem szabad a lapát nyelének érnie. Ezt a műveletet, csak a két pincemunkás tudja igazán megcsinálni. Utóbbiaknál szinte természetesAz építés évéből egy mestermunka; faragott hordófenék nek tűnik — ismerve a pince és Baumann életét —, hogy évtizedekben beszélhetünk szakmai tapasztalatról, hiszen Szlobodics Vendel huszonkét, Fink György pedig tizenhét éve forgolódik a hordók és a borok körül. Ott- jártunkkor a gazdaság sző- iészbrigádjának tagjai is a pincében dolgoztak, mert a kemény időjárás miatt abba kellett hagyniuk a szőlő metszését. * A szőlőben dolgozókat persze megilleti a bor is. az állami gazdaság dolgozóinak évente kétszázötven hektónyi mennyiséget mérnek ki huszonöt forintos egységáron, péntekenként minden dolgozó öt literig vihet. Ez felette demokratikusnak tűnik, mármint az, hogy nincs fajták szerint válogatás a borokban, mintegy kifejezve a beosztás szerinti különbségeket. Nem mindig volt így a pince történetében, ennek bizonyságára elég belelapozni a lengyeli uradalom 1913-as borkezelési törzskönyvébe. A precízen felsorolt — elvitt — tételek között szerepel a vevő és a fajta is. így az esperes úrnak természetesen a kiváló minőségű ófehér szállíttatott. Az aratóknak — megintcsak természetesen — csiger, vagyis vizezett bor. De Rés, az uraság futókocsisa is csak egy fokkal jutott feljebb, a havas lengyeli estéken csak sillert szopogathatott. STEINER ISTVÁN Fotó; Kapfinger András Bíró Lázár A valamikori márka A lengyel! pince présháza és a fém tárolók Baumann Ferenc az állami gazdaság pincéje előtt. A felirat még a tangazdaság idejére utal.
