Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-10 / 8. szám
A NÉPÚJSÁG 1981. január 11. Klubteremtö nyugdíjasok Az egyik ház utcai kapuján belépve a kutyaugatásra idős ember tűnik elő a kert végéből. — Kerüljenek beljebb — invitál szívélyesen, házőrzőjét csitítgatva. Bár az átlagosnál nem vagyok félősebb, illedelmes köszönés helyett mégis csak ez csúszik ki a számon: — Kérem, vagy kösse meg a kutyát, vagy fogjon meg, nehogy elszaladjak... Az első megoldást választja a bácsi, így aztán elmondhatom jövetelem célját: miért 'határozták el a hőgyészi nyugdíjasok közül többen, hogy levelet írnak a művelődési háznak, s kérik egy nyugdíjasklub megalakítását? — Persze, tudok róla — nyugtázza mondanivalómat a házigazda. — Magam ugyan nem írtam alá semmit, ám ha megalakul a klub, bizony elmegyek én is. No, de in-, kább keressen nálam illetékesebbet, mégpedig Seemann Antalnál. Itt lakik nem messze. * — Mi nyugdíjasok néhá- nyan el-eljáragotunk egymáshoz megbeszélni a dolgokat — mondja Seemanné, akit sokan közvetlenebbül Rózsika néninek szólítanak — és egyszer sorra megkérdeztem a barátnőktől: „Te mit szólnál hozzá, ha hetente rendszeresen és többen találkoznánk?” Azt mondták: „Jó lenne!”. — Ezután írták meg a levelet? — Az csak a formai bizonyítása volt annak, hogy sokan szeretnénk itt Hőgyészen is nyugdíjasklubot. Mert halljuk, látjuk, hogy máshol is vánnak ilyenek, s el is mentem Szekszárdra meg Tamásiba „körülnézni” ez ügyben. ' — Huszonnégy aláíró, legtöbbje nő... — Én is az vagyok, így hát érthető, hogy elsősorban őket kerestem meg, de vannak férjes asszonyok is közöttük, akik biztosan nem egyedül jönnek majd el a klubba. És nekem az a véleményem, hogy nemcsak ez a 24 aláíró akarja a klubot, hanem jóval többen, férfiak és nők egyaránt. — Mikor lesz az első ösz- sze jövetel? — Remélhetőleg még januárban. Úgy gondoljuk, hogy plakátot teszünk ki, meghívjuk az összes hőgyészi idősebb embert. — Itthon mivel tölti az idejét? — Az egyik legfontosabb az unokámmal való törődés. Németre is tanítom. Mikor elköszönünk, bepillantunk a másik szobába, ahol a 8 éves Krisztike a téli szünet egyik lehetőségét élvezi: nézi a tv délelőtti műsorát. * Seemann Antalné javaslatára felkeressük Gulyás Gizellát is. Mindjárt fényképeket vesz elő: a Margit-szi- geten készültek, s rajtuk van ő is. — Minden évben elmegyek a Petőfi nevelőotthonnal kirándulni — mondja —, mert ez is hozzájárul ahhoz, hogy elűzzem életemből a tétlenséget. Itthon meg olvasok a házi teendők elvégzése mellett. Ha pedig egyedül érzem magam, akkor átmegyek valamelyik jó ismerőshöz. Van sok, ilyen Hortobágyiné is, akinél tévét szoktam nézni. — Mióta nyugdíjas? — Tudja, postai hivatalve1981-ben még 6 millió forintot költenek a művelődési ház építésére zető voltam, s a munkám során rengeteg emberrel találkoztam, beszélgettem, ezért most is szükségem van az emberek társaságára, különben mi lett volna velem 1968 óta?! * Gulyás Gizella egy másik aláíróhoz, Thuma Jakabné- hoz irányít, s útközben megszólítok egy arra jövő férfit: — Hallott a nyugdíjas- klubról? Thuma Jakabné — Igen, de az nem az én óhajomra lesz meg. Mert én fiatal koromban se tudtam, és most sem tudok sokáig egy helyen maradni. Ilyen a természetem. — Nős? — Igen — feleli Bohnert Péter. — A feleségét sem érdekli ez a terv? — ö nélkülem nem megy sehová... — Akkor az ön természete miatt nem mennének majd el a klubba? — Hát azért meg kell azt nézni, hogy milyen is lesz az a klub... — A Rózsi, aki kezdeményezte az egésaet, egy szervező tehetség — jelenti ki Thuma Jakabné, abbahagyva a főzést. — Kell nekünk is egy olyan hely, ahol esetleg elkávézgatva rendszeresen találkozhatunk, beszélgethetünk mindenféléről, mert téma az mindig van. — Mivel tölti a szabad idejét? — Az áruház pénztárosa voltam, onnan mentem nyugdíjba, s különösen azóta mondhatom örömmel, hogy itthon én vagyok a Valaki- Ügye érti? Valakinek főznie kell és így tovább, de szívesen teszem. A kisebbik lányommal élek együtt, s két fiúunokával törődök. — A klub terveiről beszélgettek már? — Persze, de a részletes program még nem alakulhatott ki. Biztosan lesz sok jó dolog ott. * Trick Ferenc, a tanács elnöke, és Pál Imre vb-titkár elmondotta: Jó, hogy ennyire öntevékenyek, kezdeményező. ek a hőgyészi nyugdíjasok. Köztük legaktívabbak azok, akik korábban a közművelődésben dolgoztak, ilyen Seemanné is. Egyelőre ideiglenes helyiséget kapnak, mert még tart a művelődési ház átalakítása. És ebből erejükhöz mérten önkéntes társadalmi munkával a nyugdíjasok is kiveszik a részüket, mint példáu] id. Hudanek János is. Az úgynevezett technikai feltételek adottak lesznek az új klub működéséhez, s a máshol régebben meglévő klubokkal való későbbi tapasztalatcsere is „besegít” majd abba, hogy a hőgyészi nyugdíjasok jói érezzék magukat együtt, a közös programokon. V. Z.—Cz. S. Ilyen a »életlen: miközben Szekszárdiéi Hőgyészre igyekeztünk, hogy 0 művelődési házbon megtudakoljuk egy 24 aláírással ellátott levél megíródásának körülményeit, a művelődési háziak éppen Szekszárdra tartottak, hivatalos ügyben. Talán Zomba környékén suhant el egymás mellett a két ellentétes irányba haladó gépkocsi, így aztán nem csoda, hogy Hőgyészen zárt ajtók fogadtak. Seemann Antalné Bohnert Péter Gulyás Gizella Három hétig csodálatos világban éltem: medvék között. Egészen olyanok, mint az emberek; van köztük jó és gonosz, van jó és rossz tulajdonságuk, valahogy mégis jobbak az embereknél: egyszerűbbek, természetesebbek. Dino Buzzati A Medvék nevezetes hadjárata Szicíliában című regényét fordítottam magyarra. Az időtlen idők mélyén, a népmeséi időkben játszódik, amelyben minden megtörténhet, mindaz valósággá válhat, ami az ember fejében megfordul, amit a szíve sugall. A medvék Szicília fenséges hegyei között élnek („amelyek nem léteznek ma már, annyi de annyi év eltelt”), zord, hófödte csúcsokon, kemény magányban — de békességben, nyugalomban. Egyszer aztán minden addiginál borzalmasabb tél jött, elfagyott minden ennivaló: gomba, borókabogyó, az éhségtől álmukban felsírtak a kis medvebocsok. A medvék az irdatlan magasságból vágyakozva tekintettek le a termékeny, virágzó völgyekre, ahol füstölt az emberek házainak kéménye — s ez a világ minden táján azt jelzi: ennivalót készítenek ott. És a medvék, amilyen „együgyűek”, azt képzelték: mi sem természetesebb, mint hogy az emberek élelmüket megosztják velük, a szűkölködőkkel. Le kell hát menni a völgybe, a virágzó paradicsomba! Hosszú, végeláthatatlan sorokban indult a medvék menete az emberek közé. Az emberek vajon kaláccsal, mézzel teli csuprokkal fogadták őket? Ágyúkkal, puskákkal, mordályokkal! A medvék azonban — ahogy a mesébe illik — legyőztek minden földi és földöntúli hatalmat: a gonosz Nagyherceget, Szicília zsarnokát, a mágust, szellemeket, emberevő óriásokat, a félelmetes Banyamacskát, a világfaló tengeri kígyót. Elfoglalták Szicília mesés gazdagságú fővárosát, és tizenhárom éven át Leonzió, a bölcs medvekirály uralkodott békében, nyugalomban — a medvék és az emberek megelégedésére. Minden jóra fordult tehát, ahogy a mesébe illik. Csakhogy a medvék kezdtek emberi módra élni, elirigyelték az embertől a pompát, rangot, gazdagságot, sőt merényletet szőttek a bölcs medvekirály ellen. A haldokló király utolsó kívánsága: népe térjen vissza a hegyekbe, hagyja itt a gazdagságot, s éljen úgy, mint régen — médve módra. És megindulnak a medvék királyuk holttestével végeláthatatlan sorokban visszafelé azon az úton, amit tizenhárom évvel ezelőtt megtettek. Az emberek megsiratják a királyt, megsiratják a medvéket, mert szívük mélyén kicsit ők is — medvék. Azóta soha senki nem tudja, hogyan élnek a medvék, s nem is fogja megtudni többé. Buzzati „ravasz” író: engem, az olvasót kényszerít arra, hogy keressem a medvéket, magamban, másban. Mert a medvéknek létezniük kell! Hogyne léteznének, ha egyszer ő megírta. És most már talán bennem is élnek. 0 Találkozásom egy medve-emberrel Elindultam Szicíliába, Buzzati medvéinek nyomát keresni. Palermo. Régi dicsőségét idéző pompás királyi, főúri paloták — meglehetősen elhanyagolva. Sötét, bűzös sikátorok — és az újabb gazdagságot hirdető elegáns főútvonalak. És körben a csupasz, sziklás hegyek. Nem nehéz mögéjük képzelni a még magasabb, még zordabb hófödte csúcsokat, amit az írói fantázia teremtett. És itt vannak a termékeny, virágzó völgyek is. Áprilisban a hatalmas kertekben virít a narancs, a citrom. Szicília egész sorsát, lényegét jelképezi ez az ellentét: zord kietlenség és minden fantáziát felülmúló szépség, termékenység. A piac lenyűgöz. Feleségemmel járjuk gyalog a várost, és lépéseinket szinte öntudatlanul is úgy igazítjuk, hogy a piacot naponta többször útba ejtsük. Nem tudok szabadulni az ismert és ismeretlen gyümölcsök, zöldségek halmaitól. És a tenger „gyümölcsei”! Halak, kagylók, polipok, rákok, homárok ezernyi fajtája, jég között tartva vagy percenként friss vízzel locsolva. Hatalmas, kétméteres kardhalak, egy szelet belőlük egy egész családnak elég. A piac benne él a .városban, a főút melletti sikátorok egész szövevénye van tele bódékkal, asztalokkal. Reggeltől estig zsong elevenen, hangosan, az árusok nagy hanggal kínálják portékáikat, nem úgy, mint a kiméntebb északi városokban. Persze lehet itt enni, inni is olcsón, egymást érik a lacikonyhák. A választék bőséges: fasírtszerű rizses húsgombóc, kagylók, főtt halak, polipok, húsok, két szelet kenyér közé rakott belsőségek, vagy egyszerű főtt krumpli. Megsózva, papírzacskóban. Kipróbáltam, ízlett. Lehet, hogy csak gyerekkor nosztalgia miatt; amikor nagyanyám üstben főzte az apró krumplit a malacoknak, mindig elcsentünk belőle. A feleségem vállalkozóbb szellemű nálam, kipróbálja a tengeri herkentyűket. Én valami hagyományosabb ételt keresek. Egy signore főtt marhahúst árul, azt nézem ki magamnak. Megérzi a szándékot, már messziről invitál. — Pofásocijon a signora — mutatja is, soványnak ítélvén a feleségemet. A signora viszont már jóllakott, így hát én akarom átvenni a késhegyen kínált kóstolót. Nem engedi. Ragaszkodik hozzá, hogy a signora kóstolja meg először, én utána következem. Kérünk egy adagot. Tányérba rakja szelet kenyérrel, citrommal. — Mennyit fizetek? — kérdezem. Csak legyint. No jó, nyilván a végén szokás fizetni. Nézem az ősz hajú, hatvan év körüli embert. Beszédhibás, nem szívesen beszél, inkább kézmozdulattokkal fejezi ki magát. Az arca szigorúnak tűnik, el se mosolyodik, körülötte mégis derű van, mindenki más mosolyog. Pultja mellett egy háziasszony megy el, egyik kezében nagy bevásárlókosár, a másikkal egy négy év körüli kisfiút vonszol maga után. Látszik, a fiú szívesen megállna. Az ősz hajú signore egy falat húst nyújt neki. — ízlik? — kérdezi. — Igen — válaszol a bambino. Az öreg boldog. Nekem is felteszi az „ízlik-e” kérdést, s aztán faggatni kezd. — Franciák? Németek? — Nem, magyarok vagyunk. — Látszik rajta, hirtelen nem tudja hova tenni Magyarországot. — Luigi Tüköry honfitársai vagyunk — mondom —, akiről utca van itt Palermóban elnevezve. Méltóságteljesen bólint. Pedig lehet, hogy nem tudja, ki is volt Tüköry Lajos. Próbáljam elmagyarázni, hogy Tüköry a 48-as magyar szabadságharc hadnagya, később Garibaldi ezredese Palermo ostromakor esett el az olasz szabadságért? Hogy Garibaldi megbízására ötven vörösinges élén elsőnek tört utat a városba, elfoglalta a Porta Ter- minit, de közben halálos sebet kapott? És idézhetném Garibaldi 1860. június 6-i napiparancsát: „Igen, az olaszok esküvel fogadják a hős vértanú sírjánál, hogy Magyar- ország ügye az ő ügyük is, a testvéri vérért vért fognak cserébe adni”. Kioktatás lenne a magyarázat. Nem tudom miért, de biztos vagyok benne,- hogy mindezt, ha nem is tudja pontosan, de érzi. Befejezem az evést, fizetni akarok. — Inkább egyen még — mondja. — Köszönöm, elég volt. — Nyitom a pénztárcámat. — Tegye el, mert ellopják — mondja, s egy kézmozdulattal mintha azt adná tudtomra: mit értetlenkedek itt; menjek már. Zavaromban alig tudom megköszönni a vendéglátást. Pár lépés után eszembe jut, mivel viszonozhatnám legalább jelképesen a viszonzás nélkül adottakat. Visszamegyek hozzá. — Kérem, fogadja el, magyar cigaretta. A signore kijön a pult mögül, s kezem szorongatja, ölelget. Őszintén örül — nem a csekély ajándéknak.-*■ Találkoztam egy medve-emberrel. ANGYAL JÁNOS
