Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
1981. január 25. TOLNA \ NÉPÚJSÁG 7 Nyilvános diplomavédés Fusz „tanár úr” és a többiek Budapest, 1981. január 7., reggel 8 óra. A Magyar Iparművészeti Főiskola szilikátipari tervező tanszékének hat hallgatóját egy óra választja el a nyilvános diplomavédéstől. A díszteremben az éjszakába nyúlóan készítették el diplomamunkájuk kiállítását. Hatan, családtagjaik, barátaik és évfolyamtársaik gyűrűjében vizsgadrukkjukat oldva beszélgetnek, oda- odamennek munkájukhoz, még igazítanak rajta. A karzaton vagy hatvanan szoronganak, a kíváncsi első és másodéves hallgatók. * Kilenc óra után pár perccel Segesdi György tanszék- vezető felkéri Rácz Katalin kerámiaszakos végzős hallgatót, hogy fáradjon diplomamunkájához. A vizsgázó hangjában kis bizonytalansággal kezd beszélni. Ismerteti háztartási edényei tervezésének célját és elkészültüket segítő formatervezői, technikai és megvalósítási mozzanatokat. Rácz Katalin levesestálai, lapos, és mély tányérai és vajtartói nemcsak formailag újak, hanem használhatóságukban is. Sajnovits Péter üvegedényeket tervezett. A majd félszáz pálinkás-, boros-, sörös- pohárból, étkezőasztali gyertyatartóból, bóléstálból és borosüvegből állp kollekciója kiérlelt formatervező művészt bizonyít. Rusztikus formájú, vastag talpon álló, mégis kecses formájú pohaL-És rNr w- i Fusz György rai valóban az ember kezébe kívánkoznak. Az egyik bíráló meg is jegyezte: szívesen látná őket otthonában. (Hogy mást ne mondjak: én is...) Az Üvegipari Tröszt szakembere is ott volt a diploma- védésen. Sajnovits munkáiról — szakmai zsargonnal — a következőket mondta: „Ezeknek a munkáknak gyárthatósága van. Érdemes lenne az üvegiparnak gyártania őket. Piacunk is van. Egy gond azonban mégis lehet velük. Kiszoríthatnak a gyártásból munkaerő-szükségességük miatt más tárgyakat.” A díszterembe lépve szolid ornamentikájával megállítják a látogatót Czinke Zsuzsa fürdőszobafal-burkoló csempéi. A csempék szín- variációi kedvesek a szemnek, a formák tisztasága a színek harmóniájával él együtt. Finomak és ízlésesek, így vélekedett az egyik bíráló Czinke Zsuzsa munkáiról. Kocsor László kerámiafalburkolattal, míg Vonsik Zsuzsa éttermi felhasználásra tervezett üvegtárgyaival állt a bírák elé. * Fusz György kerámiaszakos hallgató szobrai és edényei uralják a kiállítótermet. Álló férfialakja keménységet és elszántságot mutat. Torzított, csonkolt és célzatosan roncsolt — cím nélküli — mellszobrai hangulati állapotokat, az emberi álnokságot és a köpönyegforgatást ábrázolják. A szekszárdi Fusz szülők izgatottan várakoznak a terem egyik szegletében. — Mit érez? — szólítom meg az édesanyát. — Szeretném, ha már vége lenne — fakad ki belőle a mondat. — Tudom, hogy a fiam is ugyanígy érezhet. Rengeteget dolgozott. A szekszárdi fiatalember édesapja hallgatagabb már nem is lehetne. A szünet után másodikként Fusz György következik. A karzat megmozdul, állva hallgatják végig a diploma- védését. — Diplomamunkám látszólag két egymástól távoleső témát dolgoz föl. Plasztikai feladatom meghatározása annyira szabad volt, hogy bátran kísérletezhettem. Végiggondolva a variációk széles körét, ehhez a megoldáshoz jutottam. Plasztikáim élő modellről, sokszorosítható forma segítségével készültek. Az öntést a modellek természetes testtartásában végeztem. Edényeim kézi korongolással készültek, porcelán szigetelőmassza és samott- őrlemény keverésével kapott masszából. A formáláskor az volt az alapvető elképzelésem, hogy nem egy úgynevezett hagyományos díszedényt, vázát készítek. Sokat tanulmányoztam az edények történetét és próbáltam lebontani az alapvető formai részeket, az alapot, a hasat, a nyakat és a szájmegoldást. Ezeket edényeimen hangsúlyozottan tagoltam, hogy ezzel új egységet hozzak létre. Legalábbis megkíséreltem. Minden szem Lőrincz Győző keramikusművészre sze- geződik. — Fusz György egyszerre két feladattal foglalkozott — hallhatjuk a diplomamunka bírálójának minősítését. — Bátor vállalkozás volt ez így, de külön-külön is. A plasztikákat figyelemre méltó és jelentős munkának érzem. Megállítják a szemlélőt. Jelenlétük az emberekből sze- retetet, -viszolygást, kíméletet és utálatot váltanak ki. Az alkotó roncsolásaival más jelentést adott szobrainak. A plasztikák gazdag képzet- társításokat váltanak kj, belőlünk. Maszkok hullanak le az emberi arcokról, mint az életben. A szekszárdi diplomázó embernagyságú férfialakja mellett vár, jegyzetét gyűrögeti a kezében. Elérkezett az értékítélet kimondásának pillanata. Lőrincz Győző szünetet tart, majd útjára bocsátja a végzős hallgatót: — Fusz György szakmai felkészültségét jónak, diplomamunkáját értelmes és tehetséges munkának tartom. A diploma elfogadását javaslom. * A budai Szép Ilonka étteremben elfogyasztott közös ebéd és az áldomások után, délután négy óra tízkor a bíráló bizottság szobájába kéretik be a hat hallgatót. A sikeres diplomavédésben osztozva köszöntik őket a rokonok, a barátok és az ismerősök. Fusz György jelesre védte meg diplomáját. Hatójuk közül egyedül! * Adós vagyok még egy rövid tanszékvezetői jellemzéssel. Segesdi György így beszél az immáron keramikus iparművésszé előlépett szekszárdi fiatalemberről: — Harmadéves kora óta ismerem. Számomra ő az egyik legígéretesebb tehetség. A főiskolai tanulmányok alatt célratörően gyarapítotMellszobor I. ta ismereteit. Az egyik olyan hallgató volt, akire mindig és mindenben számítani lehetett. Segítőkészsége páratlan. Egyébként társai szeretetük kifejezéseként Fusz „tanár úrnak” nevezték. * Fusz „tanár úr” nem vágyódik a fővárosba. Itthon, Szekszárdon akar élni és alkotni. SZŰCS LÁSZLÓ JÁNOS Fotó: Kocsor László Nívódíjasaink A Magyar Rádió nivódijá- val jutalmazták az 1980-as év legsikeresebb rádióműsorainak közreműködőit. Megyénkből hárman — Csiszér Ambrusné, Nyisztor Bertalanná és Sebestyén Ferenc — kapták a megtisztelő elismerést a Hazatérés című dokumentumjátékban való szereplésért, illetve anyaggyűjtésért, szervezésért. — Tavasszal lesz két éve, 'hogy a Rádiószínház igazgatója, és a dramaturgiai osztály munkatársai felkeresték — kezdi a legelején Csiszér Ambrusné, izményi óvónő, a helybéli hagyomány őrző együttes vezetője. — Elmondták, hogy a székelyek hazatelepítéséről és a menekülésről készítenek doíkumemtum- játékot. Segítségünket kérték. Számunkra ez örömet jelentett, ahogy örömet okoz együttesünknek minden fellépés. Azt valljuk, minél többen látják, hallják emlékeinket fölelevenítő táncainkat, dalainkat, annál tovább él néphagyományunk. Csiszér Bertalanná nem késlekedett, sorra felkereste az izményi székelyek közül azokat, akikről úgy vélte, hogy mindenképp el kell menniük a meghallgatásra... Aztán elkészült a dokumentumjáték, amit a rádió munkatársai jórészt Izményben vettek fel. És elérkezett a nap, amikor majd minden izményi összegyűlt a klubkönyvtárban, hogy először ők hallgassák meg a műsort. Az egyik visszaemlékező Herceg Istvánná volt, akinek a hangját a rádióiban, emlékét pedig családja és ismerősei őrzik nagy-nagy szeretettel. Herceg Istvánná nem érte meg, hogy meghallgassa a műsort. — Ott ültünk a könyvtárban, s döbbenten hallgattuk Kati nénit... Aki azt mondta el, hogy éppen búcsú volt Bácskában, amikor elkezdték verni a dobokat, s felszólították őket, hogy két óráin belül el kell hagyniok a házukat. Mindenki rohant Ihaza, és csomagoltak... Kati néninek hét gyereke volt. A legkisebb pólyás. Öt a legnagyobb lányra bízta. Két óra múltán megindult a zokogó menet öt [kilométert is megtettek tán, amikor az aszony felocsúdott: nincs a legkisebb gyermeke. Leugrott a kocsiról, s árkon-bokron át rohant vissza. A baba a konyhaasztalon aludt. Fölkapta a bepólyálit csecsemőt, s félelemmel telve megint versenyt futott az idővel. Hiszen tudta, hogy családját, s a többi menekülőt úton kell érnie. Csodával határos, de sikerült neki. Palkó Ambrusné, Ágnes néni pedig arra emlékezett, hogyan búcsúztak el halot- taiktól az emberek Bukovinában. A hazatélepítés előtt két héttel Ágnes néni nagybácsijának meghalt a felesége. Indulás előtt a bácsi kiment a temetőbe. Állt, állt a sírhant előtt, s „egyszerre csak meghasadott a szíve és meghalt”. — Váratlanul ért bennünket a nívódíj — mondja Csi- szérné, Margitka óvó néni, miközben egy szőke kisfiú öltözetét igazítja meg, s küldi, hogy menjen be játszani a terembe. Mi pedig parányi székeken ülve beszélgetünk arról a szép ünnepségről, melynek ünnepeltjei között voltak színészék, rendezők, dramaturgok... valamint Csiszérné és akikről oly nagy szeretettel és büszkeséggel szól: — Rózsika néni és Feri bácsi. És milyen csodálatos volt: a Rádiószínház igazgatója elsőnek hozzájuk lépett. * — Üljön le, kedveském — kínál hellyel a nyolcvannégy esztendős Nyiszitor Bertalan- né, s a székre párnát tesz. — Úgy örülök, hogy eljött, hogy engem ilyen gyakran felkeresnék... Ha tudná, milyen jólesik... — s visszaül megszokott helyére, a kényelmes kanapéra. — Tudja-e, hogy a Hazatérést megismétlik a rádióban? — kérdem. — Az nagyon jó lesz. De én máskor is meghallgathatom. Nálam le van magnóra véve. Az énekeltem, hogy: „Elbujdosnék, de nincs kivel, Kenyerem sincs, hogy mivel..:” Rózsika néni megint feláll, s a szekrényből előveszi a nívódíjat: a plakettet és az emléklapot. — Meg kaptam tíz darab ötszáz forintost. Csodálkoztam is nagyon. Ennyi pénz... Elosztotam az unokáiknak és a kis dédunokáknak. Anita dédunokámnak csizmécskát is vettem karácsonyra. A kitüntetésről beszélgetve kiderül, hogy táviratban értesítették Rózsika néniéket, hogy inívódíjat kaptak, s amit iBudapesten véhetnek át. — Azt se tudtam, mi az. Azt sem, hogyan jutok fel Pestre. A menyem mondta, hogy ne törődjék én azzal, »majd ő felkísér. Ez megnyugtatott, de délután felültem a buszra és elmentem Margitkához Izménybe. Mire végre megtaláltam, bizony ' elfáradtam... De nyugodtan jöhettem haza, mert Margitka már tudta, hogy valami taxifélét kapunk az útra a bonyhádi tanácstól... És kaptunk is — mondja büszkén. — Az ünnepségen nagyon sokan voltak. Szépen meg- köszöntöttek bennünket. Akkor is éreztem, hogy megbecsülnek. És egy étteremben ebédeltünk. A rendező vendégei voltunk. — Hát csak menjen a Ferihez, majd ő is elmondja ezt a nagy örömöt... — búcsúzik Rózsika néni, s a kapuból még utánam szól: — Jöjjön el máskor is... Csák úgy, beszélgetni. * Kakasdon, Petőfi utcában a kis kápolna szomszédságában lakik Sebestyén Ferenc, a harmadik nívódíjas. Vejével ebédeltek, amikor beállítottam hozzájuk. Az asztalnál hellyel és étellel kínálták a vendégszerető emberek. Sajnos, a gusztusos tejfölös galambot kénytelen voltam visszautasítani — túl lévén az ebéden. — Az én hangomat itt vették fel a szobában — meséli Feri bácsi. — Tőlem azt kérték, hogy mondjam el a hazatérést, és a menekülést. 1941-ben indultunk Bukovinából, Andrásfalváról. Öt családunk volt: a legidősebb, a Ferenc 16, a legfiatalabb, a Gizi egyéves volt. Elmondtam, miiként kerültünk Szegedire, ahol elosztottak miniket, s mi Andrásszállás- ra kerültünk. Három év után, amikor már kezdtünk legyökerezni, jött a menekülés. Zala megyében töltöttük a telet, s itt, Kakasdon telepedtünk le végleg. Itt él minden gyermekem is. Hozzájuk járogatok el napközben, amikor a ház körül nincs dolog — mosolyog elégedetten, . s megpödri fcackiás bajuszát. Feri bácsi is táviiratban értesült a budapesti útról. Elment hát Sebestyén Ádám- hoz, hogy megtudakolja, mi is az a nívódíj... Meg is tudta, hogy az bizony nem kis dolog, s hogy valószínűleg p>énzt ;is adnak hozzá. — Bizony, meglepődtem az ötezren. Kérdezték is mindjárt, mit veszek rajta? — És miitt vett? — Azt, ni — mutat a szoba szögletében álló Videoton tévékészülékre. — A másik már régi volt. Én meg szeretem nézni a jó sorozatokat, meg ami jön. Jó lenne, ha a Röpülj p>ávát is megismételnék részletékben. — Nem fárasztja a sok utazás Feri bácsit? — Engem? Szeretek én menni és sok mindent látni. Most nemrégen voltunk Hollókőn. Filmet csináltak rólunk. A betlehemes játékot vették föl. Én voltam a házigazda. Beszélgetésünk után Feri bácsi a kapuig kísér. És integet, amíg látja a kocsit. A Haiatérés című dokumentumjátékot február 16-án sugározza a Kossuth adó. Kezdési időpont 19 óra 15 perc. V. HORVÁTH MÁRIA Mellszobor II. A szekszárdi iparművész diplomamunkája
