Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
1981. január 25. KÉPÚJSÁG 5 Nem is olyan rejtett tartalékok Nemrégiben a rádió hullámhosszán égi jeles mezőgazdász felvilágosított arról, hogy a búzaszalmát helytelen elégetni a földön, hiszen azt többféleképpen is hasznosítani lehet. Úgy mint: alomnak a jószág alá, akkor a szalma trágyává, tehát talajerőivé lényegül, s a jószág sem fázik fed a betonpadozatú istállóban, aztán lehet belőle cellulózt, vagyis a papírgyártáshoz nélkülözhetetlen alapanyagot nyerni és legvégül — ha már az előbbiekre nem kell — még minidig el lehet tüzelni... No, nem a földön, hanem kellő alkalmatosságban, ahol hőt termel — a hőenergia pedig tudottan szükséges, hasznos dolog. Ha most az írnám, hogy ez a felvilágosítás lelkesítőén hatott közérzetemre, hazudnék. Kérem tisztelettel, mindezt a nagyapám, meg az apám — meg a hasonszőrűek — pontosan tudták. Úgy is cselekedtek. Pedig eszükbe sem jutott, hogy ezzel „rejtett” tartalékokat tárnak föl. Különben is, hol voltak azok elrejtve? Most legutóbb meg arról oktattak ki, hogy a kukoricaszárat is kár bitangban hagyni, meg tudja azt enni némely jószág, s hasonló a helyzet a cukorrépafejjel is. Megint hivatkozzam a vénekre? Minek? Aki érti a szót, az úgy is érti, áld meg nem, annak beszélhetünk napestig. A szőlő venyigéjét minden tavasszal metszést követően ösz- szekötöztük, kupacokba rakva tároltuk, s nagyon jó volt az fűteni a tanyánál, de sokan hazahordták, s még én is ismertem, aki állította, -hogy kenyérsütés céljából a kemencét fél- fűteni mindennél különb tüzelő. Most meg elnézem, hogy ösz- szehányják, leöntik gázolajjal!!) és eltüzelik a szőlő menti parlagokon. Apropó, parlag. Vannak kitűnő barátaim,' akikkel egy tájon vagyok „szőlőbirtokos”. Ha azt mondom, hogy eddigi birtokos- életem során már harmindkétezer-négyszázhuszonhatszor dühöngtünk a parlagon heverő földek miatt, nem túlzók. Olyan földek miatt, amelyek száz-félszáz évvel ezelőtt még a római pápát is vidító szekszárdi kadarkát teremtek. Sok a parlag? — Nem sok? Én azt is soknak tartom, ha csupán egy hektár „terem” iszalagot, meg tarackot, valamivel jobb esetben gya- logbodza-cserjét, egy kicsivel még jobb esetben alkácsuhán- got — de hányszor hány egy hektárról van szó! Nem tudom, hány százezer — azt hiszem inkább milliókat kellene mondanom — forintot fordítottak-fordítanak városaink és községeink tisztán tartására. A közterületekről van szó, saját portájáért mindenki maga feled, s azzal is tisztában vagyok, hogy a közterületek tisztaságáért felelős szervek és személyek sem minden esetben állnak hivatásuk magaslatán. Hanem nem vagyok meggyőződve arról, hogy a tisztelt polgár, a szemetet feltétlenül a szemétgyűjtő mellé köteles hajítani, ahelyett, hogy belecélozna. A köztisztasági alkalmazottak számát csak akkor nem kell növelni, ha legalább akarva nem növeljük a szemét mennyiségét. És a létszám nem növelése már önmagáiban Is takarékosság. Nem tagadom, időm szabadján, meg szoktam látogatni a vendéglátó egységeket. Nos, legutolsó és legfrissebb tapasztalatom: Szekszárdon, az általunk „Metró”-nak elkeresztelt Garay borozót nemrégiben egy kissé felújították. Valami elszánt bátorsággal még tükröt is tettek a mellékhelyiségbe. Szép, új tükröt. Bátor ember volt, aki idetette, vagy túlzottan is optimista, mert harmadnapjára a tükröt összetörték. Nem az üzletvezető, nem a pincérek, nem a vendéglátó vállalat igazgatója, mégcsak .nem is a 'belkereskedelmi miniszter, hanem valamelyik — tiszteletet korántsem érdemlő vendég. Lehet, hogy őtőle kapjuk a legközelebbi panaszos levelet, miszerint, miért nincs a Garay borozó mellékhelyiségében tükör? Biztosan lesz, de a régi már kárba veszett, az újat pedig el kell készíteni, azért pénzt kell adni és így tovább. Valaki kifizeti az új tükör árát, s biztos vagyok benne, ez a „valaki” én is leszek, te is leszed, ő is lesz. Hány olyan létesítményről tudunk — a kommunális, szociális célú, egészségügyi létesítményekre általánosítható —, amelyről már építése során kiderül, hogy kicsi lesz. Nem baj (?). befejeztük, aztán egy év múlva bővítettük, majd megint bővítettük, s folyik a toldozás-tfoldozás, folyik el a pénz, megy veszendőbe sok érték. Most azokról az építményekről hadd ne beszéljék, amelyekről építésük megkezdésekor tudjuk, hogy feleslegesen nagyok lesznek. Bár ez a kérdés is az előbbi kategóriába tartozik. Magyarul, a pazarlás kategóriájába. A göngyölegügy, főleg a különböző üvegek kapcsán, már untig ismert. Most inkább két érdekességet mondok el. Van egy ismerősöm, akit munkahelye Domborihoz köt. A nyári szezonban minden reggel hajnaliban kel, s mire elérkezik munkahelyére, összegyűjti az összes elhajigált üveget. Többen állítják, hogy ebből megvan a kosztja, a cigarettája és a napi itala, mely pedig nem is éppen kevés. Most ez utóbbi része a dolognak engem nem érdekel, de hogy ez az ember hasznos a népgazdaságinknak, ahhoz nem fér kétség. Mindenekelőtt azzal, hogy megment egyszer már meggyártott termékeket és azokat újra átadja a forgalomnak. A másik eset egy másik ismerősömmel kapcsolatos. Kieszelte, hogy megszervezi az üvegfelvásárlást, mégpedig úgy, hogy bekopogtat a lakásokba és egyötvenet kínál a kétforintos »göngyölegért”. Bizitos vagyok benne, hogy a háziasszonyok kaptak volna az alkalmon, s inkább lemondanak ötven fillérről semmint cipekedniök kelljen azért az ötven fillérért. Ismerősömet lebeszéltük az ötletről, de nem tudom, a népgazdaságot nem érte-e kár azzal, hogy egy akkora nagyságú városban, mint Szekszárd — szerény számításom szerint — legalább félszázezer üveg hever kihasználanul az éléskamrákban. Közben meg az üveggyár nem tudja kielégíteni az igényeket. Ha valaki „kritikusan” ítéli meg eldohogott bosszúságaimat, mondván, hogy apró ügyek ezek, filléres kérdések, azokat 'hadd bosszantsam egy primitív közhellyel, miszerint fillérből lesz a forint és „aki a fülért nem becsüli...” Különben is, a világ nem azáltal váltódik meg, ha mindjárt, mindenáron valami „iszonyú nagyot” akarunk produkálni, a sok apró munka, sok apró cselekmény nem egyszer célravezetőbb lehet a nagyszerű álmoknál Különben is, először saját házunk táján tegyünk rendet, s ezzel lehetünk, leszünk részese a .nagy egésznek. Ég és föld között a válaszfal Az épület elemeit a kötéseknél összehegesztik Estebéd hét órakor: Andrási Vilmos, Csoboth Antal, Ravasz Alajos és Kovács Sándor Fotó: GOTTVALD KAROLY Szigetelőszalagot tesznek a panelok közé L. Gy.
