Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
a Képújság 1981. január 25. Ledneczkiék gyémántlakodalma A rádiós Kati néni időnként kinéz az utcára, figyelni az eseményeket, de nem sokat lát. A gyémámtlakoda- lom a házban zajlik. Csak addig voltunk az utcán, ebéd után, amíg a szép napsütésben fényképezték a lakodalmas népet. Vagyis a családot, melynek legidősebb tagja, a „vőlegény”, 89 éves. Az ötödik szomszédban lakik a „rádiós” Kati néni, mindennap átjön, hozza az utca és a város híreit — innen ered az előnév — de most nem mer átjönni. Családi esemény ez, csupán egy újságíró és egy fotóst hívtak meg, az öreg pár tiszteletére, másrészt, meg azért kellett külső ember is a fényképezéshez, hogy a „még ifjabb” Ledneczki Mihály, az unoka is beállhasson a csoportba. Egyébként ő is villogtatta a vakuját odabenn. Magyarázat kell ehhez a „még ifjabbhoz”. Négy Led- neczky Mihály van a családban : a dédnagypapa, akinek a gyémántlakodalmát tartották, a fia, az egyetlen élő gyermek, 54 éves, ennek a fia, tehát a fotózó unoka, különben villanyszerelő a konzervgyárban és végül az ő két kisfia közül az egyik, a dédunoka, tehát a még ifjabb után következő legifjabb. Maradjunk egy kicsit az adatszerű közlésnél. A hatvan évvel ezelőtt megtartott esküvő és lakodalom ugyancsak Pakson volt, az ifjú pár mindkét tagja paksi születésű. A menyasszony lánykori neve Vajer Mária, 11 évvel fiatalabb a férjénél. Az akkori lakodalmat a Rosthy utca 13-ban tartották, fúvószene szólt 1921. január 14-én, betöltött három bátortalan szobát. Sokan voltak, aiándé- kot is adtak, de akkoriban még nem nagy értékeket, többnyire. Adtak például só- tartót. Abban a házban két esztendeig lakott Ledneczky Mihály és a felesége, majd kiköltöztek a községből jó messzire, a Duna partjára, a Magyari-tanyára. Ott éltek tíz esztendeig, dolgoztak, gazdálkodtak a földjükön. Ez a határrész Pakstól délkeletre fekszik. A gyémántlakodalmas ebéd után egyszer csak megszólal mellettem az egyik családtag: — Én vagyok a legidősebb unoka, Várszegi József. Pontosan ott dolgozom, azon a helyen, ahol 30 évvel ezelőtt ökröket legeltettem. Az atomerőmű üzemi területén volt Magyari-puszta, lebontották. Ott vagyok az ERŐTERV-nél, építészmérnök. Gyerekkoromban nyáron szívesen mentem a nagypapáékhoz, például legeltetni, mert ott csönd volt mindig, lehetett olvasni. A legtöbbet persze az idős párról, főként Mihály bácsiról tudtam meg,'mondhatom, rendkívüli dolgokat. A tsz-be 68 éves korában lépett be, mert akkor volt az átszervezés. Mondják a családtagok, hogy Kiss János főagronómus kijelentette: Mihály bácsi vágja legszebben a rendet. Akkor még arattak kézzel is a szövetkezetben. Az idős férfi kocsisként végigdolgozott tíz esztendőt, megszerezte a nyugdíjat 78 éves korára. öt évvel ezelőtt, 84 évesen még kerékpározott. Most már nehezen megy és alig lát. De emlékezni, mesélni meglepően szépen tud. Biztatásra elmondta a „túlsóféli” lánykérés históriáját, amikor a levest megettük. Ez a kiszínezett történet így előadva, szinte irodalmi stílusban és kerekséggel, beillenék Bo- ccaccio-novellának, remek pajzánságával. A magas jókedvet, az alaphangulatot nem zenekar adta meg, nem is az italok, hiszen jóformán csak az ebéddel kezdődött minden. Hanem az a megjegyzés, hogy annak idején, hatvan éve a vőlegény úgy vette a menyasszonyt, egy zsák lisztért. Nagy nevetés. .Fülelek, mi ez? Elmondják, igen, volt ilyen história, de nem vásárlás, hanem ajándékozás: kapott egy zsák lisztet az öregasszony, aki kommendálta Ledneczki Mihálynak Vajer Máriát, s összehozta őket. A segítségre azért volt szükség, mert öt esztendőt töltött Pakstól távol Ledneczki Mihály, az első világháborúban és hadifogságban. A hosszúra nyúlt, pompás ebéd után odaültem mellé, kérdezgettem egy kicsit. Szívesen válaszolt. — Miben telt legtöbb öröme az életben? — A munkában. Abban gyönyörködtem legjobban. Munkáltunk szőlőt, neveltünk jószágot. — Milyen fajta szőlőt? — Főleg kadarkát. Régi fajta szőlők voltak csak akkor. Kadarkát iszogattunk. Nagyon szerettem a társaságot. Fia, tehát az ifjabb Ledneczki Mihály hallgatja a beszélgetésünket, kiegészíti ezt a részt: A társaság egy-egy baráti kört jelentett akkoriban, összejöttek valamelyik háznál, iszogattak, énekeltek. Aztán továbbmentek, másik házhoz. A nagyon idős emberektől rendszerint megkérdezik, hogyan éltek, mit ettek. Én ’í*J8 Régi felvétel: a vőlegény legénykori képe. csak arra voltam kíváncsi, mi a kedvenc étele. Ezzel a kérdéssel egészen meglepő dolgot is közölt a 89 éves bácsi: — Fiatalabb korban jobban csak tejjel éltünk. Ez mindig volt otthon. Meg baromfi. Én leginkább a pörköltet szerettem a húsból, most is azt kívánom. Felesége mondja, mindig a pörköltet kéri. Maguk laknak a házban, Paks főutcáján, a Tolnai út 65-ben, Mária néni végzi el a házi munkát. Segítség persze sokszor jön, vásárláshoz, nehezebb dologhoz. Fiuk a szomszédban lakik feleségével, és más családtag is van a közelben. öt unoka és öt dédunoka a leszármazottak eddigi száma. Most egybegyűltek mind, meghívták a gyönyörű lakodalomba a „nászokat” is. Előző napon, szombaton. Meglepetés volt ez mindenkinek, az idős párnak is. A sok finom süteményt elkészítették titokban, a kakasokat, tyúkokat megkoppasztották a szomszéd házban, úgy, hogy nem szerzett róla tudomást a „rádiós” Kati néni sem jó előre, pedig ez nagy szó. Talán még sosem hallottam ennyi érdekeset egyszerre, emberi sorsokról, mint ebben a lakodalomban, rövid fél nap alatt. Abban meg egészen biztos vagyok, hogy ilyen vidámság, ilyen mélyről fakadó, kedves, jóízű, nem heje- hujás, nincs az „igazi” lakodalmakban, ahol a mulatásaz egyetlen program, nagy hangon, nagy erővel, amíg bírják. Nótáztak, sőt táncoltak Ledneczkiék is, megtudtam utólag. Mulattak estig, kedvükre. És az öregek nagy kedvére. Majdnem elfelejtettem tovább adni: ha nehezen jár is Mihály bácsi és majdnem teljesen megvakult, azért nem kesereg. Valamelyik nap fölment a padlásra (!) megkeresni a régi télikabátját, hogy betakarja vele a boroshordót, mert nagy hideg jött egyszerre. Az egyik unoka mesélte nekem, Erzsiké, a fiatal szülésznő, hozzátéve, hogy menynyire megrémült, amikor ezt megtudta. Én nem csodál koztam. Aki 78 éves koráig lovakat hajt és 89 évesen úgy tud előadni pajzán történetet, hogy hallgatni érdemes, az bizony fölmegy a padlásra is... GEMENCI JÓZSEF Tízéves újsághírek nyomában Nem tartozik szaikmánk szíwidámító pillanatai közé, bár minden valamirevaló újságíróval többször előfordul, hogy rá-rádöbben, menynyire a mindennapoknak ír. Nincs ok a panaszra, erre szegődött, nem halhatatlanságra. Legtöbbnyire azok a mindennapi események se különösebben szenzációsaik, melyeket megörökít Hiszen már régóta nem fújnak fényes szellők és nem ingadoznak a Iközépparasztok, ami megint csak rendjén van. Ha jól belegondolunk, nem is lenne különösebb élvezet egyik rendkívüli eseménytől a másikig szökdécselve tölteni hétköznapjainkat. A maiakat többé-kevésbé ismerjük. Most vessünk egy pillantást a tíz évvel ezelőttiekre. Visszaidézésükre e sorok írója annál inkább vállalkozhat, mert már annak idején is ugyanennél a lapnál volt részese megírásuknak. 1971 januárjában az ideihez hasonló módon sole ba junk volt a hideggel, hóval, jéggel. Egyik munkatársnőnk akkor a VIZ IV. elnevezésű jégtörő hajóról készített riportot. Az idei hidegről a Siót bemutató fényképfelvételünk vall. 1971-ben bizonyára hőmérsékleti képzettársításokat is ébresztett az olvasóban az a hírünk, mély szerint Schilling József szekszárdi technikus elektromos ágymelegítőjéből 50 ezer darabra jelentett be igényt a megyei Népbolt Vállalat. Hajdú Endre, a Népbolt áruforgalmi osztályáról: — Az ágymelegítőket annak idején a Jóraménység Termelőszövetkezet melléküzemében gyártották A szekszárdi termelőszövetkezetek azóta egyesülték, a gyártást átvette a RAVILL. Csökkent az érdeklődés, már nem forgalmazzuk... Ennyire javult volna Szék- szárdon a távfűtés? Termelőszövetkezeti vonatkozású volt az a hírünk is, mely szerint a majosi Aranykalász Termelőszövetkezet elhatározta, hogy évről évre saját stábjával készíttet filmet a gazdaság működéséről, és ezt zárszámadások idején levetítik. Az akkori majosi termelőszövetkezet, ma a bonyhádi Pannónia üzemegysége, ahol a filmvetítésről nem sikerült információt szereznünk Hír 1971. január 12-ről: „önálló lett a bonyhádi és dombóvári zeneiskola”. Mindkét helyen eredményesnek bizonyult az önállósulás. Ma, tíz esztendő múltával a bonyhádi zeneiskolában 9 nevelő 10 szakon 4 teremben 200 tanulót oktat. A városi tanács tervei között szerepel, hogy a zeneiskolának idővel a régi községháza emeletén biztosítanak megfelelőbb helyet Megfelelőbb hely a dombóvári zeneiskolára is ráférne. Itt 5 kisteremben és időlegesen a régi községháza nagytermében és ennek melléktenmé- ben 194 tanuló szorong. 11 oktató van, ugyanennyi tanszak. Míg Bonyhádón. a régi községháza a jövőt jelenti, itt remélhetőleg 3 év múlva majd a múltat, amikorar valószínűleg megszűnnék az elhelyezési gondok. 1971. január 31. „Teljes üzem a Pátriában. Az új üzem elegendő rendeléssel, anyaggal, munkaerővel rendelkezik.” Ilyesmiben most sincs hiány. Csakhogy a Pátria Nyomda mai üzeme már nem emlékeztet az akkorira. Napjainkra az öt éve elkészült 1500 négyzetméteres csarnok is szűk. A folyamatban lévő nagy beruházásból 60 millió forint jutott épületekre, a készülő 2600 négyzetméteres csarnokra és az 500 négyzet- méteres központi részre. A TOTÉV-nek már tavaly el kellett volna készülnie vele, az új határidő 1981. december 31. Ezen belül az az ígéret, hogy a nyomda május 15-re megkapja technológiai szerelésre az új csarnokot. A tervek szerint a mostani 185- ös létszám 300-ra növekszik és itt lesz a Dunántúl legnagyobb nyomtatvány-előállító üzeme. Tíz éve a szekszárdi Ge- menc-szálló építkezése már jócskán előre haladt. A Ge- menc-tervekkel kapcsolatban kértünk interjút Kovács Bélától, a Pannónia Vállalat kereskedelmi igazgatóhelyettesétől. Elmondotta, hogy az épületen belül fontos szerepet szánnak terveikben a 80 férőhelyes konferenciateremnek. A terv valósággá vált, azóta a legkülönbözőbb tanácskozásoknak — így például orvos- kongresszus — adott otthont. Szekszárd sosem volt a konferenciák városa, most az „új” (vágyás már tízéves) szállodában ilyesmikre is lehetőség nyílt. Dr. Németh Pálnéról, a megyei művelődési központ kiváló művészeti szakemberétől, az intézmény fennállása óta sokszor írtunk. 1971. januárjában történetesen azzal kapcsolatban, hogy rendszeresen látogatja munkahelye mikrobuszával a megyebeli hímző szakköröket. Mind a huszonötöt, melyek létrehozásánál bábáskodott. Azóta a komolyan tevékenykedő, értékes munkát végző szakkörök száma 34-re nőtt. Tagjai közül egy megkapta a „Népművészet mestere”, kettő (egyikük éppen Németh Pálné) a „Népi iparművész” címet, a szekszárdi pedig a megyében elsőként a „Kiváló” minősítésű szakkörök sorába lépett. O. I. Fotó: Cz. S. Együtt a család Ledneczki Mihály és felesége Akkor is hideg volt, de január 15-én, amikor a Siónál felvételünk készült, szintúgy nem „panaszkodhattunk”... A Pátria Nyomda ötéves csarnoka már szűk, zsúfolt, az anyagtárolást alig-alig tudják megoldani.
