Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

10 KÉPÚJSÁG 1981. január 18. ét sikertelen ellvonó- Itoúra, s fél évig tartó intézeti kezdés tar­tózkodóvá teszi az embert és gátlásossá, hogy nem kezdhet tiszta -lappal, míg zűrös elő­életében felgyülemlett adós­ságait vissza nem fizeti.» Ka­landokba bocsátkoznia is koc­kázatos, mert az érzelmek bi­zonytalan hozamú befektetése „rizikó (faktor”: egyenes út visszafelé a pohárhoz. Ezért céltudatosan elutasítottam a kihívásokat, »kertültem az al­kalmakat, hogy „lazítsak”, „»kikapcsolódjam”, „könnyít­sék magamon”. lEgy kőműves kisiparosnak dolgoztam a keze alá. (Nehéz, komisz melókat vállaltam, s végeztem látástól vakolásig, hogy sok «pénz »keressek. Kí­méletlen voltam magamhoz; és elszánt, hogy mást sem kí­mélek, ha el akar t'óríténi cé­lomtól. »Ezért aztán^ kelletle­nül álltam szóba még azzal a nővel is, aki nem úgy visel­kedett, mintha ki akarna kezdeni velem. Kérdése in­gerült volt: „Nem tudja ké­rem, hova a fenébe lett in­nen a tizenkettes megállólja?” „Itt sosem volt »buszmegálló.” „Na, ne tréfáljon.” „A tizen­kettes a szálloda mögül in­dul. „És hogy ér akkor a Moszkva térre?” „Sehogy,” „De »hiszen az a végállomá­sa!” Pesten igen, itt nem.” „Itt mi?” „A köztemető.1” Szent Mihály hete volt, sö­tétség, szemerkélő eső, nyir- ikosság. Nem volt kedvem folytatni ezt az ostoba társal­gást. Kezemet viharkabátom zsebébe süllyesztve (köszönés nélkül indultam tovább, de a nő ném sértődött ’meg. Kopo­gott u t án aim vagy ötven mé­tert, azután megszólalt, „Ma­ga hazudik. Nekem minden fértfi hazudik.” „Mérget vehet rá. hogy vannak kivételek.” „Vettem be már mérget, de kimostak”, „.Nagyon sajná­lom.” Egy gombafejű utcalámpá­nál a nő elem került, s szem­be fordult velem. „Akkor ittam mérget, Károly, ami­kor disszidáltál,” „»Maga összetéveszt valakivel.»” A nő mindkét tenyerét mel­lemnek támasztotta, meg­állított, felnézett és azt re- begte, »hogy „Károly, a te Lí­viád téged senkivel sem té­veszt össze.” Átkeresztelésem »hallatán nevethetnékem támadt. Első gondolatom az volt, hogy ló­dítok egyet e 'hívatlan lidér- cen, hadd keresse a fővárost, a tizenkettest és károlyosít- son magának egy másik fér­fit. De aihogy jobban megnéz­tem az én Líviámat, nem ma­radt kételyem az iránt, hogy beteg: talán kábítószeres ál­lapotban halilucinál, talán idült alkoholizmusban ere- deznek a rögeszméi, a kezdő­dő deliriumban ... Ügy dön­töttem, vállalom a királysá­got, amíg Líviát felügyelet alá nem helyezem. „Men­jünk” — mondtam, »Lívia ka­ron »fogott, és engedelmesen »követett. Nem adtaim/tudtára, hogy a 'kórház felé tartunk. „(Mi történt veled azután, hogy disszidáltam?” „Meg­versz, »ha elmondom.1” „Egy újjal sem nyúlok hozzád.” „Máskor is mondtad már.” „Higgy nekem.” „Pedig most nagyon megérdemelném, hogy elikalapálij.” „»Nem te­szem, na” — és átfogtam a vállát. A töredezett szövegből az állt össze, hogy miután „dob­bantottam”, Lívia sokáig bő­gött, azután jött a méreg, a kórház; ismeretség egy jó svádájü szélhámossal, aki odaköltözött »hozzá, „a mi gyönyörű lakásunkba”, elvá­lasztotta tőlem, s míg el nem vette feleségül, a legfigyel­mesebb férfi szerepét ját- szottá, de azutáni „birtokon belül” elkezdte Líviát mód­Zám Tibor: LÍVIA szeresen „darálni”; köteke­dett, tört, izúzőtt, rossz rohan - cökat hordott fel», és még ak- <kor ő játszotta a féltékenyt: éjszakákon át faggatta a fe­leségét, hogy ki a szeretője. Lívia elkezdett inni: először aziért, mert „á szétszakadásig fel volt spannolva”, később meg azért, mert „csak a»kkor érezte magát”, ha ivott... „Nincs véletlenül zsebed­ben a lapos üveg?” „Én nem iszotn.” Cinkosan oldalba bok­szolt. „Azelőtt nem köpted ki a tintát.” „»Elmúltak azok az idők.” ' 1 " ívta végüli mégis _ szétszakadt: az szakí­■ tóttá szét, hogy a fér­I je .rápa roncsolt: rhen­*■» jen lie a Rákóczi tér- __re „almát árulni”. Akkor nagyon »berúgott, olva- satüanu»l aláírt egy papírt, „felmart valamennyi zso- zsót”, és mire kijózanodott volna1, az utcán találta mia­gát,’ „birtokon kiviül”.' Egy ideig bárról bárra „keccselt”, „szanaszét” alúdt, azután minden összezavarodott; rém­lik, hogy a Nyugatiban je­gyet váltott valalhdva. Leszállt valahol, de ez sem biztos ... „Tényleg nincs nálad a lapos üveg?” „Nincs.” „ Emlékszel-e, mit mondtál, amikor utoljára mentünk fel anyukámhoz?” —■. kérdezte Lívia, míg a liftet vártuk. „Sok mindent Imondtam.” „Azt mondtad-, jó volna ki­szedni a Vén asszonyból, hogy hova dugta el a takarék­könyvét.” „És te kiszedted?” „Én igen, te meg el.” Szerencse a szerencsétlen­ségben : az elmeosZtályon Kós Gyuri vcdit az éjszakai ügye­letes. Padtársaik voltunk az általánosban, a gimnázium­ban.. Akkor elváltak ütj’aink; mire ő elvégezte az orvos- egyetemet, és letette az elme- és iidegorvosi szakvizsgát, ad­digra én is Végigjártam az.al­koholizmus stációit. Akkor találkoztunk ismét. Félévi kezelés után azzál bocsátott el, »hogy „tégedet nem félte­lek a visszaeséstől.” Gyaní­tom, hogy ezt a szöveget az­előtt is, azután is eladta né­hányszor.1 Gyuri még nem felejtette el az lifjiúkori jelbeszédünket. Líviát, mint a feleségemet mutattam be, de úgy tettem, mintha legyet hajtanék a homlokomról. »Gyuri kapcsolt. „Üdvözlöm asszonyöm, örü­lök, »hogy végre megismerhe­tem.” Lívia »ragyogott. Más­kor is (kérte ő már Károlyt, hogy mutassa be a barátai­nak, de ő beintett. „Ném aka­rom, hogy kiröhögjenek”, — azt mondta __ „őszintén Gyu ri, csúnya vágyók én, slampos, züllött?...” Áz volt. És a kacér pördíülésnek szánt mozdulata idétlen topo- gássá lassult, egyensúlyvesz­téssel szánalmasí'tva. — „Lí­via, »maga szép és csinos, de most kissé mintha fáradt volna. Megvizsgálhatom?” „Kösz, Gyuri, de előbb kínál­jon »meg bennünket valami­vel.»” Meglepett, hogy a barátom pálinkásüveget, poharakat varázsolt elő és mindhár­munknak töltött. „Csin- csto fiúk”, sietett Lívia. Gyu­rit letegezte, s visszatérésem örömére a második poharat is lehajtotta. Aztán könnyű volt beterelni a paraván mö­gé az általam is jól ismert ru'tinviizsgálatra; és abba is beleegyezett, Ihögy nem zár­kózik el egy a»laposabb ki­vizsgálástól sem. Miélőtt a nővér a kórterembe kísérte volna, megcsókolt és szava­mat vette, (hogy minden nap meglátogatom. Gyuri nem volt kíváncsi természetű, se bőbeszédű. Amikor magunkra marad­tunk, csak annyit mondott, hogy „teljesen kész van”. „Akkor miért itattad?” „Mert kész van, mert két kupica már nem számít néki” — mondta nevetve. Elvette elő­lem a poharat, kiitta, ismét töltött, de csak . magának. Kezében reszketett az üveg, és öda-odakoceant a póhár széléhez. Hirtelen rájöttem, hogy a barátom részeg. „Nem vagy te zugivó?” „Meglepne, ha az volnék?” — kérdezett vissza. Nem feleltem. A kitá­rulkozás tömör, mint egy táv­irat. „A lányom neuraszté- niás, a fiam tolvaj», a félesé­gem kurva. A Nefeletjts-ben árulja magát. Ö volt az első nő ebben a presszónak álcá­zott kuplerájban, áki először írt négyjegyű számot a cipő­jére. Elkelt. Ha egyszer be- gorombutok, megölöm ...” „Próbáld meg nem szeretni.” „Már megpróbáltam.” Aznap éjjel úgy támolyog­tam haza, mintha én (is részeg lennék. Elfelejtettnek hitt szorongások törtek rám. Inni kívántam, de szerencsére semmi sem volt otthon. Csör­gőre (húztam az órát, lefeküd­tem, de a dupla altatótól is csők forogtam', mint az orsó. Veszélyérzetem volt. Mintha hínáros vízben csapkodnék, / kapkodtam a levegő után. „»Menekülni” — ez vod»t az el­ső gondolatom a vekker csör­gésére. Lajos bácsi, a munkaadóm akkor ért a ház elé. Volgájá tetején kétágú létra, asz után­futóban vödrök, papírzsákok, szerszámok. „Üdülni me­gyünk” — mondta a gazdám. „A magyar tengernél van egy kis munka.” „Hány napos?” „Kettő-három, de élibabrálga- tunk vele egy hétig. Minél to­vább pihenünk, annál jobban téjél a tulaj»... Még mündig nem vagy kész?” Nem élveztem úgy a lógást, a pihentető „babrálgatást”, mint előre elképzeltem. Nem sikerült elhitetnem magam­mal, hogy semmi közöm ah­hoz a nőhöz, aki Szent Mi- hálykör rám akaszkodott; de ki-lkibuggyant »belőlünk a ne­vetés, amíg a fürdőszobát csi­náltuk; .amikorra meg kész lett — éppen egy hét alatt — az ajtófélfához dőlve nyihog- tunk, s néztük a művet: a fe­kete kád, a lila csempe, a sárga WC-csésze és a zöld mosdókagyló ordító ízléste­lenségét. A tulaj azonban el volt ragadtatva. Miután a di­csérő szavakból kifogyott, félrehívta »Lajos bácsit, és le­tejelt neki, de tőlem »sem ta­gadott meg egy forró 'kézszo­rítást. tthon első utam a kórházhoz vezetett. A »liftre várVa azon töp­rengtem, mii ráció van abban, hogy az elme-a degos ztálly okát kórházban a legfelső szinten »helyezik el ? ... Kós Gyuri narancsililatü rá­gógumin. kérődzött, nyilván a pálinka szagának ellensúlyo­zására. Szeme véreres volt, arca pulffadtabb, mint leg­utóbbi találkozásunkkor. „Hogy van Lívia?” „Azt kér­dezd, hol van?” „Nos?” „A hullaházban.” Amikor látta, hogy megroggyanok, széket tolt alám. „Delirium tre­mens.” „Ha mellette vagyok, megmenthetted volna?” „»Na­iv kérdés, de talán nem lett volna olyan szörnyű a végki­fejlet, ha abban a tévhitben hal meg, hogy van férje...” Ő, az orvos egy beteghordo­zóval akarta megszemélyesí­teni a Horváth Kárqly-rög- eszmét, 'de annak sírógörcs, dübröham, üvöltözés, átkozó- dás lett 'a vége, és természe­tesen gumiszoba ... »Talán estig is bámulom ott a semmit, ha Kós Gyuri meg nem rázza a vállarn. Azt mondta, vigasztaüődjiam, mert nem Lívia az első hulla, és nem is ő lesz az utolsó, akit államköltségen takarítanak el. „Vállalóm a temettet'ést.” „Hűséges férje, Karoly? ... Hülye vagy,” „Ha adsz egy pohárral, a minősítést is vál­lalom.” Asztalának középső fiók- jábóű Gyúrt elővette a lite­rest, kihúzta a dugót, a mos­dóhoz ment, és bdeöntötte az italt. „Végezzünk az alkohol­lal, mielőtt az végezne ve­lünk.” „Olyan vagy most, mlint egy rossz ripacs.” „Ta­láló jellemzés.” Száját go­nosz mosolyra (húzta, színpa­diasán kezet nyújtott: „Tége­det nem féltelek a vissza­eséstől.” »Lívia temetése elvitte a megtakarított »pénzemnek majdnem a felét,. A temetőőr évi ötszázért vállalta a sír gondozását.. Az első évi bért előre kérte. Hitelezőim kifi­zetése elhúzódott, de végül is megtörtént. Ezután volt bá­torságom visszakérni maga­mat a »pedagógus pályára, amelyről „alkóholos állapot- bán elkövetett botrányokozás miatt” távolítottak d, mert hiába kérleltek, hogy „térjek jó útra” és „legyek »hasznos tagja a szocializmust építő társadalomnak”. A Írartársak és kartársnők sűrű koccintgatásolkkal ünne­pelték személyemben a meg­tért bárányt, és Igyekeztek titkolni szánakozásukat, ami­ért én csak a limönádés po­harat emelgetem: Szűcs Mar­git, a rajztanámő volt az egyetlen, aki ugyancsak szeszmentest ivott, és nem szánakozott rajtam. Azóta, hogy összeházasodtunk, öt év telt el. »Nyugalmasan élünk. Egyetlen egyszer szóMkoz- tunk »össze, halottak napján, amikor a temetőbe készültem gyertyával, koszorúval. „Mondd, kid volt neked ez a nem tudom, hogy hívják Lí­via?” „Senkim^’ „Nem ér­tem.” „Én vagyok neki a va­lakije.” „»Hogyan ?” „A hoz­zátartozója vagyok..” „így sem értem.” „Nem »baj, de többet egy szót sem Líviáról. Ezt ér­ted?” azafelé »jövet mindig tettem egy kis kerü-, löt. Utóbb már alig találtam meg a Kós »házaspár sírját: a be- ______ rogyott 'hantot gyom verte fel, az ideiglenesnek szánt, de végül is állandósult névtábla mégdőlt, a ibetűk ol­vashatatlanná möhásodtak benne. „Tragikus hirtelensé- gű” (haláluk előzményeiről, mélyek a kórház legfelső emeletén, a Gyuri szobájában történték, bizonyosat senki sem tudott. A legvalószínűbb feltevésnek az látszott, hogy veszekedtek előbb, s az asz- szony magáról megfeledkezve úgy rakta keresztbe a lábát, mintha a Nefeléjts-ben volna. A cipője talpára írt négyje­gyű számtól Gyuri megőrült: ájultra pofozta az asszonyt, azután kidobta a hetedik emeletről: Hogy ő szándéko­san ugrot't-e utána, vagy a lendület szédítette-e ki, azt senki sem tudja, de mindenki lehetségesnek tartja, mert Gyuri ittas volt: ... A tizenkettes buszon a többi hozzátartozóhoz prése- lődve (mindig azon töprengek, hogy miért van az elme- és idegosztály a kórház legfelső szintjén ?... És miért érez az ember bűntudatot olyan bű­nökért, vétkekért is, ame­lyekben ártatlan, büntetlen, vétlen ? ... A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázatán dijat nyert alkotás. / minden Czinder Antal rajza. DEVECSERI ZOLTÁN: „Kisütött a Nap, pompás! Költők írhatnak róla, és egyéb (haszna is van.” Szilágyi Domokos IHa nem lenne jogom az öleléshez, kifosztana mindenemből a tél, január légcsavarja a szerelmi párát, atomiba feslő mosolyodat, kezemet melledről' a dérbe mosná: Kisütött a Nap, pompás... Lányok szemembe úszó combját barnítja, édesíti hozzám; bőröm be-húsomba-csont jaimba szerdmesülsz most fölragyogva, nem foszt ki a di'dergető ég: ölelésre Ihataímaz föl minket! 18811. Dubrovnik! tengerpart Kiss Attila rajza.

Next

/
Thumbnails
Contents