Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-18 / 15. szám
10 KÉPÚJSÁG 1981. január 18. ét sikertelen ellvonó- Itoúra, s fél évig tartó intézeti kezdés tartózkodóvá teszi az embert és gátlásossá, hogy nem kezdhet tiszta -lappal, míg zűrös előéletében felgyülemlett adósságait vissza nem fizeti.» Kalandokba bocsátkoznia is kockázatos, mert az érzelmek bizonytalan hozamú befektetése „rizikó (faktor”: egyenes út visszafelé a pohárhoz. Ezért céltudatosan elutasítottam a kihívásokat, »kertültem az alkalmakat, hogy „lazítsak”, „»kikapcsolódjam”, „könnyítsék magamon”. lEgy kőműves kisiparosnak dolgoztam a keze alá. (Nehéz, komisz melókat vállaltam, s végeztem látástól vakolásig, hogy sok «pénz »keressek. Kíméletlen voltam magamhoz; és elszánt, hogy mást sem kímélek, ha el akar t'óríténi célomtól. »Ezért aztán^ kelletlenül álltam szóba még azzal a nővel is, aki nem úgy viselkedett, mintha ki akarna kezdeni velem. Kérdése ingerült volt: „Nem tudja kérem, hova a fenébe lett innen a tizenkettes megállólja?” „Itt sosem volt »buszmegálló.” „Na, ne tréfáljon.” „A tizenkettes a szálloda mögül indul. „És hogy ér akkor a Moszkva térre?” „Sehogy,” „De »hiszen az a végállomása!” Pesten igen, itt nem.” „Itt mi?” „A köztemető.1” Szent Mihály hete volt, sötétség, szemerkélő eső, nyir- ikosság. Nem volt kedvem folytatni ezt az ostoba társalgást. Kezemet viharkabátom zsebébe süllyesztve (köszönés nélkül indultam tovább, de a nő ném sértődött ’meg. Kopogott u t án aim vagy ötven métert, azután megszólalt, „Maga hazudik. Nekem minden fértfi hazudik.” „Mérget vehet rá. hogy vannak kivételek.” „Vettem be már mérget, de kimostak”, „.Nagyon sajnálom.” Egy gombafejű utcalámpánál a nő elem került, s szembe fordult velem. „Akkor ittam mérget, Károly, amikor disszidáltál,” „»Maga összetéveszt valakivel.»” A nő mindkét tenyerét mellemnek támasztotta, megállított, felnézett és azt re- begte, »hogy „Károly, a te Líviád téged senkivel sem téveszt össze.” Átkeresztelésem »hallatán nevethetnékem támadt. Első gondolatom az volt, hogy lódítok egyet e 'hívatlan lidér- cen, hadd keresse a fővárost, a tizenkettest és károlyosít- son magának egy másik férfit. De aihogy jobban megnéztem az én Líviámat, nem maradt kételyem az iránt, hogy beteg: talán kábítószeres állapotban halilucinál, talán idült alkoholizmusban ere- deznek a rögeszméi, a kezdődő deliriumban ... Ügy döntöttem, vállalom a királyságot, amíg Líviát felügyelet alá nem helyezem. „Menjünk” — mondtam, »Lívia karon »fogott, és engedelmesen »követett. Nem adtaim/tudtára, hogy a 'kórház felé tartunk. „(Mi történt veled azután, hogy disszidáltam?” „Megversz, »ha elmondom.1” „Egy újjal sem nyúlok hozzád.” „Máskor is mondtad már.” „Higgy nekem.” „Pedig most nagyon megérdemelném, hogy elikalapálij.” „»Nem teszem, na” — és átfogtam a vállát. A töredezett szövegből az állt össze, hogy miután „dobbantottam”, Lívia sokáig bőgött, azután jött a méreg, a kórház; ismeretség egy jó svádájü szélhámossal, aki odaköltözött »hozzá, „a mi gyönyörű lakásunkba”, elválasztotta tőlem, s míg el nem vette feleségül, a legfigyelmesebb férfi szerepét ját- szottá, de azutáni „birtokon belül” elkezdte Líviát módZám Tibor: LÍVIA szeresen „darálni”; kötekedett, tört, izúzőtt, rossz rohan - cökat hordott fel», és még ak- <kor ő játszotta a féltékenyt: éjszakákon át faggatta a feleségét, hogy ki a szeretője. Lívia elkezdett inni: először aziért, mert „á szétszakadásig fel volt spannolva”, később meg azért, mert „csak a»kkor érezte magát”, ha ivott... „Nincs véletlenül zsebedben a lapos üveg?” „Én nem iszotn.” Cinkosan oldalba bokszolt. „Azelőtt nem köpted ki a tintát.” „»Elmúltak azok az idők.” ' 1 " ívta végüli mégis _ szétszakadt: az szakí■ tóttá szét, hogy a férI je .rápa roncsolt: rhen*■» jen lie a Rákóczi tér- __re „almát árulni”. Akkor nagyon »berúgott, olva- satüanu»l aláírt egy papírt, „felmart valamennyi zso- zsót”, és mire kijózanodott volna1, az utcán találta miagát,’ „birtokon kiviül”.' Egy ideig bárról bárra „keccselt”, „szanaszét” alúdt, azután minden összezavarodott; rémlik, hogy a Nyugatiban jegyet váltott valalhdva. Leszállt valahol, de ez sem biztos ... „Tényleg nincs nálad a lapos üveg?” „Nincs.” „ Emlékszel-e, mit mondtál, amikor utoljára mentünk fel anyukámhoz?” —■. kérdezte Lívia, míg a liftet vártuk. „Sok mindent Imondtam.” „Azt mondtad-, jó volna kiszedni a Vén asszonyból, hogy hova dugta el a takarékkönyvét.” „És te kiszedted?” „Én igen, te meg el.” Szerencse a szerencsétlenségben : az elmeosZtályon Kós Gyuri vcdit az éjszakai ügyeletes. Padtársaik voltunk az általánosban, a gimnáziumban.. Akkor elváltak ütj’aink; mire ő elvégezte az orvos- egyetemet, és letette az elme- és iidegorvosi szakvizsgát, addigra én is Végigjártam az.alkoholizmus stációit. Akkor találkoztunk ismét. Félévi kezelés után azzál bocsátott el, »hogy „tégedet nem féltelek a visszaeséstől.” Gyanítom, hogy ezt a szöveget azelőtt is, azután is eladta néhányszor.1 Gyuri még nem felejtette el az lifjiúkori jelbeszédünket. Líviát, mint a feleségemet mutattam be, de úgy tettem, mintha legyet hajtanék a homlokomról. »Gyuri kapcsolt. „Üdvözlöm asszonyöm, örülök, »hogy végre megismerhetem.” Lívia »ragyogott. Máskor is (kérte ő már Károlyt, hogy mutassa be a barátainak, de ő beintett. „Ném akarom, hogy kiröhögjenek”, — azt mondta __ „őszintén Gyu ri, csúnya vágyók én, slampos, züllött?...” Áz volt. És a kacér pördíülésnek szánt mozdulata idétlen topo- gássá lassult, egyensúlyvesztéssel szánalmasí'tva. — „Lívia, »maga szép és csinos, de most kissé mintha fáradt volna. Megvizsgálhatom?” „Kösz, Gyuri, de előbb kínáljon »meg bennünket valamivel.»” Meglepett, hogy a barátom pálinkásüveget, poharakat varázsolt elő és mindhármunknak töltött. „Csin- csto fiúk”, sietett Lívia. Gyurit letegezte, s visszatérésem örömére a második poharat is lehajtotta. Aztán könnyű volt beterelni a paraván mögé az általam is jól ismert ru'tinviizsgálatra; és abba is beleegyezett, Ihögy nem zárkózik el egy a»laposabb kivizsgálástól sem. Miélőtt a nővér a kórterembe kísérte volna, megcsókolt és szavamat vette, (hogy minden nap meglátogatom. Gyuri nem volt kíváncsi természetű, se bőbeszédű. Amikor magunkra maradtunk, csak annyit mondott, hogy „teljesen kész van”. „Akkor miért itattad?” „Mert kész van, mert két kupica már nem számít néki” — mondta nevetve. Elvette előlem a poharat, kiitta, ismét töltött, de csak . magának. Kezében reszketett az üveg, és öda-odakoceant a póhár széléhez. Hirtelen rájöttem, hogy a barátom részeg. „Nem vagy te zugivó?” „Meglepne, ha az volnék?” — kérdezett vissza. Nem feleltem. A kitárulkozás tömör, mint egy távirat. „A lányom neuraszté- niás, a fiam tolvaj», a féleségem kurva. A Nefeletjts-ben árulja magát. Ö volt az első nő ebben a presszónak álcázott kuplerájban, áki először írt négyjegyű számot a cipőjére. Elkelt. Ha egyszer be- gorombutok, megölöm ...” „Próbáld meg nem szeretni.” „Már megpróbáltam.” Aznap éjjel úgy támolyogtam haza, mintha én (is részeg lennék. Elfelejtettnek hitt szorongások törtek rám. Inni kívántam, de szerencsére semmi sem volt otthon. Csörgőre (húztam az órát, lefeküdtem, de a dupla altatótól is csők forogtam', mint az orsó. Veszélyérzetem volt. Mintha hínáros vízben csapkodnék, / kapkodtam a levegő után. „»Menekülni” — ez vod»t az első gondolatom a vekker csörgésére. Lajos bácsi, a munkaadóm akkor ért a ház elé. Volgájá tetején kétágú létra, asz utánfutóban vödrök, papírzsákok, szerszámok. „Üdülni megyünk” — mondta a gazdám. „A magyar tengernél van egy kis munka.” „Hány napos?” „Kettő-három, de élibabrálga- tunk vele egy hétig. Minél tovább pihenünk, annál jobban téjél a tulaj»... Még mündig nem vagy kész?” Nem élveztem úgy a lógást, a pihentető „babrálgatást”, mint előre elképzeltem. Nem sikerült elhitetnem magammal, hogy semmi közöm ahhoz a nőhöz, aki Szent Mi- hálykör rám akaszkodott; de ki-lkibuggyant »belőlünk a nevetés, amíg a fürdőszobát csináltuk; .amikorra meg kész lett — éppen egy hét alatt — az ajtófélfához dőlve nyihog- tunk, s néztük a művet: a fekete kád, a lila csempe, a sárga WC-csésze és a zöld mosdókagyló ordító ízléstelenségét. A tulaj azonban el volt ragadtatva. Miután a dicsérő szavakból kifogyott, félrehívta »Lajos bácsit, és letejelt neki, de tőlem »sem tagadott meg egy forró 'kézszorítást. tthon első utam a kórházhoz vezetett. A »liftre várVa azon töprengtem, mii ráció van abban, hogy az elme-a degos ztálly okát kórházban a legfelső szinten »helyezik el ? ... Kós Gyuri narancsililatü rágógumin. kérődzött, nyilván a pálinka szagának ellensúlyozására. Szeme véreres volt, arca pulffadtabb, mint legutóbbi találkozásunkkor. „Hogy van Lívia?” „Azt kérdezd, hol van?” „Nos?” „A hullaházban.” Amikor látta, hogy megroggyanok, széket tolt alám. „Delirium tremens.” „Ha mellette vagyok, megmenthetted volna?” „»Naiv kérdés, de talán nem lett volna olyan szörnyű a végkifejlet, ha abban a tévhitben hal meg, hogy van férje...” Ő, az orvos egy beteghordozóval akarta megszemélyesíteni a Horváth Kárqly-rög- eszmét, 'de annak sírógörcs, dübröham, üvöltözés, átkozó- dás lett 'a vége, és természetesen gumiszoba ... »Talán estig is bámulom ott a semmit, ha Kós Gyuri meg nem rázza a vállarn. Azt mondta, vigasztaüődjiam, mert nem Lívia az első hulla, és nem is ő lesz az utolsó, akit államköltségen takarítanak el. „Vállalóm a temettet'ést.” „Hűséges férje, Karoly? ... Hülye vagy,” „Ha adsz egy pohárral, a minősítést is vállalom.” Asztalának középső fiók- jábóű Gyúrt elővette a literest, kihúzta a dugót, a mosdóhoz ment, és bdeöntötte az italt. „Végezzünk az alkohollal, mielőtt az végezne velünk.” „Olyan vagy most, mlint egy rossz ripacs.” „Találó jellemzés.” Száját gonosz mosolyra (húzta, színpadiasán kezet nyújtott: „Tégedet nem féltelek a visszaeséstől.” »Lívia temetése elvitte a megtakarított »pénzemnek majdnem a felét,. A temetőőr évi ötszázért vállalta a sír gondozását.. Az első évi bért előre kérte. Hitelezőim kifizetése elhúzódott, de végül is megtörtént. Ezután volt bátorságom visszakérni magamat a »pedagógus pályára, amelyről „alkóholos állapot- bán elkövetett botrányokozás miatt” távolítottak d, mert hiába kérleltek, hogy „térjek jó útra” és „legyek »hasznos tagja a szocializmust építő társadalomnak”. A Írartársak és kartársnők sűrű koccintgatásolkkal ünnepelték személyemben a megtért bárányt, és Igyekeztek titkolni szánakozásukat, amiért én csak a limönádés poharat emelgetem: Szűcs Margit, a rajztanámő volt az egyetlen, aki ugyancsak szeszmentest ivott, és nem szánakozott rajtam. Azóta, hogy összeházasodtunk, öt év telt el. »Nyugalmasan élünk. Egyetlen egyszer szóMkoz- tunk »össze, halottak napján, amikor a temetőbe készültem gyertyával, koszorúval. „Mondd, kid volt neked ez a nem tudom, hogy hívják Lívia?” „Senkim^’ „Nem értem.” „Én vagyok neki a valakije.” „»Hogyan ?” „A hozzátartozója vagyok..” „így sem értem.” „Nem »baj, de többet egy szót sem Líviáról. Ezt érted?” azafelé »jövet mindig tettem egy kis kerü-, löt. Utóbb már alig találtam meg a Kós »házaspár sírját: a be- ______ rogyott 'hantot gyom verte fel, az ideiglenesnek szánt, de végül is állandósult névtábla mégdőlt, a ibetűk olvashatatlanná möhásodtak benne. „Tragikus hirtelensé- gű” (haláluk előzményeiről, mélyek a kórház legfelső emeletén, a Gyuri szobájában történték, bizonyosat senki sem tudott. A legvalószínűbb feltevésnek az látszott, hogy veszekedtek előbb, s az asz- szony magáról megfeledkezve úgy rakta keresztbe a lábát, mintha a Nefeléjts-ben volna. A cipője talpára írt négyjegyű számtól Gyuri megőrült: ájultra pofozta az asszonyt, azután kidobta a hetedik emeletről: Hogy ő szándékosan ugrot't-e utána, vagy a lendület szédítette-e ki, azt senki sem tudja, de mindenki lehetségesnek tartja, mert Gyuri ittas volt: ... A tizenkettes buszon a többi hozzátartozóhoz prése- lődve (mindig azon töprengek, hogy miért van az elme- és idegosztály a kórház legfelső szintjén ?... És miért érez az ember bűntudatot olyan bűnökért, vétkekért is, amelyekben ártatlan, büntetlen, vétlen ? ... A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázatán dijat nyert alkotás. / minden Czinder Antal rajza. DEVECSERI ZOLTÁN: „Kisütött a Nap, pompás! Költők írhatnak róla, és egyéb (haszna is van.” Szilágyi Domokos IHa nem lenne jogom az öleléshez, kifosztana mindenemből a tél, január légcsavarja a szerelmi párát, atomiba feslő mosolyodat, kezemet melledről' a dérbe mosná: Kisütött a Nap, pompás... Lányok szemembe úszó combját barnítja, édesíti hozzám; bőröm be-húsomba-csont jaimba szerdmesülsz most fölragyogva, nem foszt ki a di'dergető ég: ölelésre Ihataímaz föl minket! 18811. Dubrovnik! tengerpart Kiss Attila rajza.
