Tolna Megyei Népújság, 1981. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-16 / 13. szám
1981. január 16. rtfepCUSÄG 5 epmüuesz • A folklór-jellegű tárgy* ' • alkotó művészetek ösz- siessége, az"Osztálytársadalmak kizsákmányolt osztályainak díszítő*, ipar-, építő- és képzőművészete. Néha a fogalmat tágabb értelemben is használják, és az egész folklór művészetét értik rajta. Benne a használati céllal nem rendelkező tárgyak, illetve a szabad művészeti ábrázolásra való törekvés csak ritkán jelenik meg, alkotásainak többségét csupán a díszítés jelzi. Ezek ké' V‘? * * * szitője gyakran a használó maga, a tárgy nem kerül bele a termékcsere folyamatába, fejlettebb megmunkálástechnikák esetében azonban specializálódott mesterek készítik a tárgyakat. Még a leginkább díszítésre szánt darabok sem képviselnek csupán esztétikai értéket... Funkciójukat tekintve a népművészet tárgyai egyrészt használati tárgyak (munkaeszközök, viselet, hajlék), másrészt dísztárgyak (ékszerek, kultikus tárgyak, modellek, játékok.) (Esztétikai Kislexikon 1969.) Manufaktúra a huszadik században Ha ma egy vállalatra azt mondják, hogy manufaktúraszinten termel, az nem hangzik dicséretnek. Dr. Kalmár József, a Sárköz Népi Ipar- művészeti Szövetkezet elnöke mégis vállalja e meghatározást, mert szövetkezetüknél manufakturális jellegű termelés folyik. Ezt igazolandó, rövid sétára indulunk. A szövőműhelyben katonás sorban, egymás mögött a fából készült szövőszékek. Olyanok, mint amilyeneken gyermekkoromban a szőnyeget szőttpk hosszú téli estéken az asszonyok. A különbség csak annyi, hogy a vetélőt már nem kézzel dobják, hanem a takácsszövőszékhez hasonlóan, rántják. Ez a gyorsvetélő ugyan lényegesen „sebesebb”, de annyival fárasztóbb” is, mert nagyobb erőkifejtés kell a vetélő átrántásához. A műhelyben csak a neonlámpák sora, meg a szövőnők öltözéke árulkodik arról, hogy a huszadik században járunk. A „gépek” mindegyike kézi hajtású. A következő műhelyben a sárközi bútorokat festik. Ecsettel bármiféle sablon, forma felhasználása nélkül. Bár a padok, székek, asztalok, tékák és faliszekrények festését a szövetkezet népi iparművészei előzőleg megtervezték, a kézi festés miatt mégsem találhatunk két teljesen egyformát. Valamennyi egyedi gyártású. A fazekasok műhelyében a korongot éppúgy lábbal hajtják, mint száz évvel ezelőtt és csak a fatüzelésű kemencét váltotta fel a több ezer wattos villanykemence. — Nálunk megtalálható a népművészet szinte minden ága — mondja dr. Kalmár József. — Sárközi szőtteseink — dicsekvés nélkül mondhatom — ismertek ma már az országhatárokon túl is. Azt hiszem, azzal, hogy ennek a tájegységnek, a Sárköznek a szőtteseit eljuttatjuk a külföldi piacokra, nemcsak a tájegység, hanem az egész magyar népművészet hírnevét öregbítjük. — Mennyi bevételt hoznak a szőttesek ? — Évente mintegy tizenöt- milliót. Persze a belső műhely mellett sok bedolgozó is segít, hogy ezt elérjük. Az eredeti motívumokat felhasználva, a mai ízléshez kapcsolódva igyekszünk termelni, de a sárközi jelleg megőrzésével. — A szabályosan visszatérő formákat, motívumokat nézve úgy tűnik, hogy ezt akár gépen is lehetne készíteni, szinte kizárva a kézi erőt... — Nem új, amit mond, a japánok próbálkoztak ezzel. Komputerre vitték a mintákat és lyukszalagvezérlésű gépekkel kezdtek szádát szőni. Azonban az mégsem volt olyan, mint a kézzel, fa szövőszéken készült szőttes. — Hányad dolgoznak jelenleg a szövetkezetben? — A bedolgozókkal együtt 1200 tagunk van, közöttük 11 népművészet mestere, 41 népi iparművész és három főhivatású iparművészünk van. — Egyáltalán nem lehet gépesíteni ezt a munkát? — Visszatérve a szőttesekre, az előkészítést, a fonalfeldolgozást már gépesítettük, az asztalosüzemben is több famegmunkáló gép van, de a végső munkafázis mindenütt kézi, mondhatnám manufakturális. Szövőszékek hajtómotor nélkül — Dísztárgyakat készítenek? — Arra törekszünk, hogy a döntő többségük funkcionális jellegű legyen. A szőtteseink, hímzéseink a lakás- és öltözködési kultúrába illeszkednek, úgy érrém, beloptuk őket a mindennapi életbe. Persze, ehhez anyagi érdekeink is fűződnek, mert így kedvezőbb piaclehetőségek is vannak. Az emberek főként azt igénylik, aminek hasznát is látják. — Beszéljünk a hímzőrészlegről... — A varró- és hímzőrészlegünk is elsősorban az öltözködési kultúrához kapcsolódik. Konfekciótevékenységet is folytatunk, de a hímzett blúzaink, ruhadarabjaink vagy térítőink is NIT- garanciával — azaz a Népi Iparművészeti Tanács által zsűrizve — készülnek. Ez a tevékenység évi tíz-tizenkét- milliós forgalmat biztosít. Ide kapcsolódik még az is, hogy Magyarországon mi vagyunk az egyetlen szövetkezet, amely kékfestő, indigós termékek forgalmazásával is foglalkozik. — Egyre ismertebbek a megyében, de távolabb is a sárközi festett bútorok. Éttermek, vendéglátóipari szórakozóhelyek teljes sárközi berendezésével találkozhatunk... — Igen, mert a bútorgyártás, a fafaragások készítése mellett vállaljuk ilyen egységek komplett berendezését is. A bútoroktól a fali tányérokig, a függönyökig, az asztali étkészletekig, térítőkig mindent mi készítünk, szállítunk. — Jövedelmező ez a tevékenység? — Jelenleg az ország minden részébe szállítunk, az exportigényeket viszont kapacitáshiány miatt nem tudjuk kielégíteni. A festett bútorok mellett natúr konyha- garnitúrákat faragott díszítéssel is készítünk. Az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat boltjaiban pedig megtalálhatók a fából faragott díszdobozaink, apró szobraink és más dísztárgyaink. ,— A népművészetről szólva, az utóbbi időben egyre többen a fazekasokra, a népi kerámiákra gondolnak... — Mintegy négyszázféle zsűrizett népi kerámiatárgyat gyártunk jelenleg. Ide tartozik még, hogy kizárólag tőkés exportra kandalló- és cserépkályha-esem péket is készítünk. Ezzel együtt évente mintegy hárommillió forint értékű tőkés exportunk van. — Valamikor híres volt a sárközi hímes tojás is. Ma már nem készítik? — Dehogynem, a Sárközben megmaradt a tojásfestés szép hagyománya, és ha szerényen is, de ápoljuk. Újabban több fiatal kapott kedvet a tojásfestésre, — Úgy tudom, több megyéből, a Sárköztől messzebb eső területekről is vannak bedolgozóik. Mi biztosítja, hogy mégis sárköziek a termékeik? — Azt hiszem, ha valaki a sárközi motívumokat használja fel egy díszpáma hímzésekor, akkor mindegy, hogy Dombóvárott vagy Budapesten hímezi ki. Az új termékeink sárközi jellegét pedig biztosítják az itt dolgozó iparművészek, népi iparművészek és népművészek, nem utolsósorban pedig a Népi Iparművészeti Tanács, amelynek tagjai valamennyi termékünket zsűrizik, mielőtt az a kereskedelembe kerül. Bedolgozók Sióagárdon könnyű megtalálni Szűcs Józsefék házát. Szűcs Józsefné fogja össze, látja el — a Sárköz Népi Iparművészeti Szövetkezet helyi megbízottjaként — a község és a környék bedolgozó asszonyait munkával, így sokan ismerik. — Tíz éve még többen voltunk. A környékbeli bedolgozók száma elérte a hetvenet is, már csak tizenöten maradtunk — mondja. — Miért? — Sok oka van annak. Megöregedtek az asszonyok, mások jobb munkát találtak, kiléptek. Mert az igazság az, hogy rosszul fizetik a hímzést. Nehéz ebből megélni. Azelőtt én is szőttem inkább, azt jobban megfizették, de sokkal fárasztóbb is volt. Tavaly, amikor a bonyhádiaknak hímeztünk papucsokat bérmunkában, azzal meg voltak elégedve az asszonyok. — Kik a szövetkezet sióagárdi bedolgozói? — Jobbára az öregek, a betegek, akik máshol már nem tudnak dolgozni. No meg azok, akiknek nincs kire hagyni a gyerekeket, vagy sok állatot tartanak, mert az is az igazsághoz tartozik, hogy a bedolgozás mellett azért a házimunkát, a ház körüli munkát is el lehet végezni, és nem kell naponta elutazni a munkahelyre. — A fiatalok nem jelentkeznek, hogy hímezni szeretnének? — Bedolgozónak nem, de saját szórakozásra sokan hímeznek itt Sióagárdon. A menyem is — pedig szegedi lány — a múltkor szólt, hogy hozzuk le a padlásról a szövőszéket, mert szeretne megtanulni szőni. Hímezni is szépen tud. De bedolgozóként nem hiszem, hogy vállalná ezt a munkát... Szakszótár BOKÁLY: karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj szélé. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. BÖRTARISZNYA: kisméretű, fedeles bőrtáska, amelyet hosszú bőrpánton lógatva, félvállra akasztva hordoztak. Benne tartották a legfontosabb apró használati tárgyakat (acél, kova, tapló, bicska, fésű, bajuszpedrő). BUTELLA: bütykös, buté- lia: üvegformát utánzó ólóm- mázas, hordozható cserépedény. Legfeljebb huszonöt centiméter magas, pálinka tartására szolgál. SAROGLYA: a szekérkocsik hátuljának és elejének elkerítésére szolgáló rácsos szerkezet, melyet alul a kocsiddal hosszanti tartóján lévő S-tartóba, fölül pedig S- csatlóhoz erősítenek. Irta és az oldalt szerkesztette: Tamási János. A fotókat Czakó Sándor készítette. Kóklerek és népművészek Az ipari forradalmak szintté egész Európában elsöpörték a népek öszitönös, paraszti művészetét, a célszerűség szolgálatába állított, de mégis szép, esztétikus használati eszközöket és dísztárgyakat előállító népművészetet. Ez alól szinte csak hazánk volt kivétel. Nálunk a vasút-, a híd- és útépítés fellendülésének korszakában is élt, Virágzott a népművészet. A külvilágtól elzárt, több ezer magyar parasztfaluban sajátos, hely! ízlés szerint épített szép házak, használati tárgyak készültek, kialakítva területenként, de néha fal- vanként is a sajátos, önálló művészi világot. A népművészet világa más, mint a képzőművészeteké. Kifejezési eszíköze sem a ta'blókép, vagy a szobor, hanem sokféle, gyakorlati funkció szerint alakított tárgy. A népművészetben épp ezért nem különül el a műalkotást készítő művész — jobbára mesterember — a maga használatára tárgyakat formáló parasztembertől. Manapság már nem divat megkérdőjelezni a népművészet fontosságát. Tény ugyan, hogy a száguldó autók kiszorították az utakról a parasztszekeret, de az megjelent az útsaéli — régi csárdák helyén álló — autóspresszókban, ahol funkciót váltva, de mégis létezik. A kocsilámpából divatos falilámpa, a saroglyából fogas, a kocsirúdból esetleg a bárpult tartófája lett. A kocsis tarisznyája, a lovainak díszes szerszáma falidíszül, pálinkásbutellája reprezentatív vázaként szolgál. Tehát élnek, ha úgy tetszik, hódítanak a népművészeti tárgyak, korunkban kedvelt, mi több, sikk a népművészet. És ennék örülnünk kell. Annak már kevésbé, hogy mind kevesebben értik forrna nyelvét, tudják megkülönböztetni az egyes néprajzi vidékek sajátos jellemzőit, így azokat teljes összevisszaságban párosítva halmozzák fel lakásukban. Pedig a népművészeti tárgy igényli a rokonkörnyezetet, a hasonló jellegű egyéb tárgyakat. Gondoljunk csak arra, hogy egy modern vonalú, szabályos formákkal határolt bútordarabot mennyire „feldob” egy ráállítött szép bakály, egy ráterített népi hímzés, vagy egy modem francúaágyon milyen megnyugtató színfolt egy hímzett, esetleg szőtt díszpárna. örülnünk kell a népművészeti tárgyak másodvirágzásának még akkor is, ha a 'legtöbb lakásban már eredeti funkciójukat elvesztve, csak díszítenek. A cserépköcsögben nem tartanak tejet, és a díszes bögrékből is egyre kevesebben isznak. Persze, ebben nem mindig a felhasználó a ludas. Az egyik cserépvásáron az eladó figyelmeztetett, hogy a vásárait korsóba nem szabad vizet tenni. A jó szándékú figyelmeztetés egyébként attól az eladótól, származott, aki a korsó készítője volt. Elgondolkodtam szávai hallatán azon, hogy a régi fazekasok, gölöncsérek bizony éhen haltak volna, ha ilyen ajánlással kínálják portékáikat De ez a népművész még a tisztességesebbek közé tartozott, esztétikus, művészi terméket árult. De a vásár másik sarkában találkoztam másfajta árusokkal is. A földre terített szőnyegen népművészeti tálnak, kancsónak kikiáltott förmedvények sorakoztak borsos áron. Volt ott autózománc-spray-vel vörösre lefújt tányéron fehér olajjal festett csipkém!ritától, a tavaszi virágcsokornak nevezett szörnyűségig minden. Ez utóbbinak elmondanám a készítési technikáját: Végy egy edényboltban kapható gránittányért. Némi kézügyességgel fess rá virágokat, búzaszálat, vagy amit akarsz. Nem árt, ha megközelíted valamelyik népművészeti tájegység egyébként hímzésmintának szánt formakincsét, ez utóbbi esetben ráfoghatod, hogy a tányér kalocsai. A tányér hátsó peremét fúrd ki fogorvosi fúróval, hogy falra lehessen akasztani. Ha ilyened nincs, megteszi az epokdttal felragasztott fülecske, és a kész „népművészeti termékedet” máris árulhatod, a nagyobbat száz, a kisebbet 'hatvan forintért. Nincs az a piaci helypénzszedő, aki megtiltaná ezt. Sőt, hogy üzleti kedvedet növeljem: ha amatőr népművész, azaz nem kereskedő vagy, még adót se kell fizetned. A fenti recept — sajnos — nem a szerző fantáziájának szülötte, hanem egy virágzó üzletág leírása. És mert sok a népművészethez nem értő, de annak tárgyait gyűjtő-vevő ember, egyre Virágzóbb ez az üzletág. Mivel a gyártók tömegtermelésre rendezkedtek be, még az a veszély is fennáll, hogy kiszorítják az állami kereskedelemben kapható — Népi Iparművészeti Tanács által zsűrizett — valódi népművészeti termékeket. A hozzá nem értőt ma még megtévesztik a hímzett bundában, baboskendőben árusító „népművészek”, és így ezek az inkább konjunktúralovagnak, vagy egyszerűen kóklernek nevezhető emberek többet keresnek a népművészeten, mint azok, akik őseiktől, szüleiktől tanult mintákkal, hatalmas formakincs birtokában hímezik térítőikét, és bedolgozóként, szerény juttatásért dolgoznak valamelyik népművészeti szövetkezetben. E kóklerek és konjunktúralovagok miatt azok járnak legrosszabbul, akik népművészetünket átmentik az utókornak. A padok, asztalok festéséhez művészi kézügyesség kell
