Tolna Megyei Népújság, 1980. december (30. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-07 / 287. szám
/tolnaN © ^EPÜJSÄG 1980. december 7. Múltunkból | — Mitől mester a mester? —_ Itt Gyünkön a faipari marókat gyártó szerszámkészítő műhelyiben minden szakmában tudok dolgozni. Értek a maráshoz, a hegesztéshez, az esztergályozáshoz, de ha olajkályhát kell javítani, az is megy. Ha nagyon fontos, akkor „beleártom” magamat elektromos munkákba is. — Milyen beosztásban dolgozik? — Papírforma szerint tmk-s vagyok, de ez a munkakör nem tölti ki a napi nyolc órát. így a karbantartás mellett részt veszek a gyártásban is. Többnyire a munkaidő első két óráját javítással töltöm. Ha egy gépen több munka van, azt műszak után végzem el, hogy ne legyen kiesés. Nálunk — sajnos — nagyon öreg gépek vannak, így azokat általában kétévenként felújítjuk, erre többnyire egy hónapnyi munkaidőt szánunk. — Mikor és hogyan lett géplakatos? — Az általános iskolát 1960-ban végeztem el. A tervem az volt, hogy rádióműszerész leszek. Ez a szakma akkor sláger volt. De... Érettségi kellett volna hozzá, ezt pedig el akartam kerülni. Végül mégis a gyönki gimnáziumban kezdtem a tanulást. Egy év után eljöttem Székszárdra, a gépjavítóhoz géplakatos-tanulónak. Akkor indult csak ilyen szakmában képzés, én meg mindig ezekhez a munkákhoz vonzódtam, a vasas szakmákhoz. Ennék — azt hiszem — az az oka, hogy a család egy kovács dinasztia volt. — A kovács szakmához is ért? — Már gyerekkoromban megtanultam a kovácsolást. Ez olyannyira természetes volt nálunk, mint az, hogy megtanultam beszélni. — Tehát Székszárdra került tanulónak? — Két évig jártam Szek- szárdra. A harmadik évben kihelyeztek bennünket a lakóhelyihez közel eső üzemrészekbe. így kerültem vissza Gyünkre — akkor még gépállomás volt —, a MEZÖGÉP- üzemegységbe. Azt hiszem, ekkor kezdtem több szakmát tanulni. A géplakatos munkák közelébe sem kerülhettünk, hiszen többnyire mező- gazdasági gépéket javítottunk. Szerencsémre vonzódtam a motorikus részekhez, így megtanultam a traktorok szerelését is. Amikor szakmunkásvizsgát tettem 1964- ben, kapott az üzem egy palástköszörűt. Csak a műhelyfőnök értett hozzá, Stendl Károly gépészmérnök, aki ma a BHG igazgatója, ő volt az első olyan szakember, akit annak ás neveznék, és felnéztem rá. A kisújjából rázta ki a szakmát. I — Nem zavarta az, hogy még nem volt gyakorlata végzett szakmájában és egy újat kellett tanulni? — Ilyen kérdések fel sem merülhettek akkor. Ezen felül szerettem a forgácsológépeket, többször beálltam esztergálni vagy marni. Ez nem azt jelenti, hogy ezen a téren szakember lettem volna, csak az apró és egyszerű munkákat megcsináltam. — Szóval kaptak egy palástköszörűt ... — Erre a gépre kerültem, pár hónap alatt megtanultam dolgozni rajta. Abban az időben kezdték az építőipari szövetkezetben gyártaná a faipari marószerszámókat. Bérmunkában a hosszlyukfúrókat mi köszörültük. Egyszer szóltak, hogy a szövetkezetből Süveges Károly bácsi, az üzemvezető szeretne megismerni. Lejöttem, érdekesnek találtam a munkát és ittragadtam. — Tudom, hogy az itt dolgozók azt mondják, hogy ők a szakmát Süveges Ká- rolytól tanulták. Szinte már hihetetlen, amit erről az emberről beszélnek. Milyen ember volt Süveges Károly? — Én is csak azt tudom mondani: amit ma tudok, az Süveges Károlynak köszönhető. ö élt-halt a szakmáért. Talán azonkívül más nem is érdekelte. — Szigorú volt? — Rettenetes ember volt. Mániája a tisztaság, a rend. Ezt minden eszközzel betartatta. Az új embereket mindig úgy Vizsgáztatta le, hogy megfigyelte, miként kezelik a gépet. Ha véletlenül egy esztergályos gépén talált bármilyen apró forgácsot, az nem állt még előtte. — Haragudtak rá? Nem tudtunk. Talán csak pillanatnyilag, egy félóra múlva már nem. Rájöttünk arra, hogy ezekkel az öreg gépekkel csak így lehet dolgozni. Van itt 1903-ban készült gép is, ma is működik. Ez pedig annak köszönhető, hogy Karcsi bácsi megkövetelte a rendet, a tisztaságot. — Egy fiatalember. életében nagy szó a szakmunkás-bizonyítvány megszerzése, de ettől még nem szakember, kell egy pár év szakmai gyakorlat ahhoz, hogy érezze és merje is érezni, hogy ő szakember. Mikor jelentkezett ez az érzés? — Míg a főnök itt volt, eszembe sem jutott. Mellette valahogy úgy éreztük, hogy sokat kell még tanulni... ö 1968-ban nyugdíjba ment, s ezután kezdtem sejteni, hogy rengeteget tanultam tőle. Ekkor az itt lévő gépeket már szétszedtem apró darabokra, és össze is tudtam rakni. — Megérezték Süveges Károly hiányát? — Nagyon. Először rendetlenek lettünk. De később rájöttünk, hogy az elhanyagolt gépeken nem lehet dolgozni. Ezután kezdtünk már magunktól is visszaállni a mester szintjére. — Kiejtette azt a szót, hogy mester... Ennek régen nagyobb becsülete volt. Mesternek érzi magát? — Igen. A rendszeretet, a pontos munka mellett belénk verte Karcsi bácsi azt is, hogy tiszteljük önmagunkat, és ezt a tiszteletet másoktól is megköveteljük. Tehát mesternek érzem magam, mindaddig, míg nem találkozom nálamnál nagyobb tudású szakemberrel. Ha jön ilyen ember, akkor ő lesz a mester ... — Ezt ilyen könnyen elismeri majd? — Ha bebizonyítja, akkor könnyen. De nekünk már nehéz bármit is bizonyítani. Nem alapfogásokon, hanem több és összetett feladat megoldása után dől el, hogy ki mit tud. — Akkor most próbáljuk azt is megfogalmazni: ki lehet mester? — A beszélgetés elején elmondtuk, hogy én többféle szakmához értek. Ez nem jelenti azt, hogy mester vagyok. Az i lyen emberek — ezermesterek, úgy nevezném őket. Ügyes kezűék. Sokan vannak ilyenek, szükség is van rájuk, de nem mesterek. Ennél sokkal több a szakembermester, — Lehet, hogy ezzel a meghatározással „bajt hozunk” a fejünkre? — Az ezermester, az ügyes kezű és a szakember — mindegyik mást jelent. Ez ha tetszik valakinek, ha nem, — így van. Attól még senki sem szakember, ha egy villany- kapcsolót megcsinál, de autószerelő sem, ha ki tud cserélni egy gyújtógyertyát. — Én ezzel egyetértek, de akkor határozzuk meg a mesterséget. — Egy általános érvényű meghatározást várnak most el tőlünk? — Igen. A cél feltétlenül az lenne, ha nemcsak Müller Konrádra érvényes dolgokat mondanánk el. — Minden szakmára érvényes, minden hivatásra, hogy azt az egyet, amiben mesterek akarunk lenni, vagy mesterek vagyunk; azt tökéletesen kell tudni. Annak a szakmának minden részét, minden munkafogást ismerni kell. Egy szívsebész mindent tud a szívről... | — Nem merész hasonlítás? — Nem. Az is egy szakma, meg az enyém is. A szívsebész a maga területén nagyobb tudású, mint én? De ő is csak úgy tudja elvégezni a feladatát, ha mindent tud. Ezenkívül még a szakmával kapcsolatos más szakmákhoz is kell értenie. Nem olyan magas szinten, de* eligazodik azokban is. — Nagyon elvonatkoztattunk, már-már úgy látszik, az emberről el is felejtkeztünk. Milyen ember a mester? — Nagyon fontosak az emberi tulajdonságok. A szakember attól is szakember, hogy mások elismerik ezt. De, csak annál ismerik el, aki ezt emberileg is megérdemli. Van tartása, meglátszik még a szerszámosfiőkján is, hogy ő kicsoda. Egy link, hazudós, gerinctelen emberből soha nem lehet mester. — Sokszor szó esik arról, hogy az igazi szakemberek inkább szakbarbárok. Csak a munkájukra figyelnek, semmi más nem érdekli őket. — Ez nem lehet igaz. Csak akkor tud jó szakember lenni valaki, ha érdekli a környezete is, a műhely, az üzem, a szövetkezet sorsa. — Tehát akkor most térjünk vissza a gyönki építőipari szövetkezethez. — Igen. Azért is, mert ez ügyben kicsit indulatos vagyok. Az országban mi csinálunk egyedül faipari marószerszámokat, nagyon rossz körülmények között. így csak a megrendelések töredékét tudjuk téljesíteni. A bútorgyárak, faipari szövetkezetek kénytelenek kemény valutáért vásárolni ilyen szerszámokat. Nekünk meg nincs arra pénzünk, hogy fejlesszünk. Ha valamilyen úton-módon — ehhez nem értek, csak érzem, hogy segíteni kellene — adnának a szövetkezetnek 10—12 millió forintot ahhoz, hogy korszerű gépekkel, egy korszerű műhelyben végezzük a munkánkat, akkor százezres tételben takaríthatnánk meg dollárt a népgazdaságnak. Mert nekünk csak eszköz kellene, hiszen a szakmai összetételünk olyan, hogy bármit megcsinálunk. És már évek óta terveznek, szerveznék, kilincselnek a szövetkezet vezetői... Talán most sikerül szerződést kötni és kölcsönt felvenni. Az ilyenre figyelni kellene, mert kevés beruházásból sok mindent fel tudnánk mutatni. — Ezek szerint előbb- utóbb lesz megoldás? — De nem mindegy, hogy mikor... A megye legkisebb Szövetkezetei közé tartozunk, nekünk soha sem fog annyi fejlesztési alapunk képződni, hogy önállóan oldjunk meg ilyen gondot. És ilyenkor a segítségnek gyorsabban kellene jönnie. — Számomra világos az indulatossága. De az az érzésem, hogy sok ember nem tud indulatos lenni közügyekben. — Ebben én nem vagyok járatos. Szerintem a jó szakember nem lehet öncélúan csak jó szakember. Remélem, ebben igazam van. — Sőt, szerintem ezzel mások is így vannak, csak esetleg nem mondják, mert manapság „nem divat” elárulni, hogy a munkahelyen jól érezzük magunkat és szívesen dolgozunk. — Ez abból is ered, hogy az értékítéleteink megbicsaklottak. Nagyobb rang ma irodában dolgozni, mint fizikai munkásnak lenni. Ezért sok munkásember visszahúzódik és titkolja, hogy ő igenis szereti szakmáját. Én úgy vagyok ezzel: elvárom ugyanazt a megbecsülést anyagilag és erkölcsileg, mint bárki más. De megadom a tiszteletet annak, aki mondjuk irodában dolgozik és ott fontos feladatot lát el, olyat, amely nélkül én sem tudnék dolgozni. — Azt mondta, hogy elvárja az anyagi megbecsülést is. Mennyit keres? — Most emelték az órabéremet 19 forintra. Csoportos elszámolásban dolgozunk, és így kijön a pénzünk óránként 20 forintra. Tudom, hogy Székszárdon többet kapnék, de nekem megéri az a két óra szabad idő, amit a buszon töltenék. — Az nem zavarja, hogy egy frissen szabadult szakmunkás is ugyanazt a beosztást, illetve névet kapja, mint az, aki mestere a szakmájának? — Nem. Mi a műhelyben tudjuk, hogy ki milyen szakember. — Elmenne, ha küldenék mesterszakmunkás tanfolyamra? — Biztosan tanulnék ott is. — Köszönöm a beszélgetést! HAZAFI JÓZSEF Fél évszázaddal ezelőtt dühöngött a gazdasági világválság. Megyénkben is nagy volt «a .munkanélküliség, ennél .talán csak a nyomor volt nagyobb. Sok ember a számára megoldhatatlan gondok elől a halálba menekült. A korabeli újságokban itt-ott egy-egy hír, rövidebb cikk foglalkozott a válság hatásával, és azokkal az akciókkal, amelyekkel enyhíteni igyekeztek a baj'ba jutott emberek gondjain. A Tolnamegyei Újság 1930. december 20-i számában közölte az alispánnak a megye- gyűlés elé terjesztett jelentését, amelyből kitűnik, hogy a hivatalosan kezdeményezett nyomorenyhítő akciónak milyen eredményei voltak a megyében. Idézzük a lap megállapítását: „...vármegyénkben a lehető leggyorsabban alakult meg a segítőhizottság és a leghamarabb indult meg a gyűjtés. Ugyancsak az ő (a főispánról van szó — a szerk.) előzetes gyűjtése tette lehetővé a sokgyermekes és ínséget látó családok részére 25 öltöny gyermek ruha és 25 pár cipőnek azonnal rendelkezésre bocsátását. A Népjóléti Miniszter Úrhoz felterjesztett előirányzat szerint vármegyénkben a 'segélyezendő ínségek száma 3373, akiknek ruházati és élelmi cikkekkel, valamint tüzelőanyaggal való ellátására összesen 83 266 pengő szükséglet mutatkozik”. Ezt követően a cikk arról szól, honnan kívánják fedezni a fenti 'összeget. Kivetettek a lakosságra ínségjárulékot, (pótadót) társadalmi gyűjtésből mintegy 15 000 pengőt kívántak biztosítani és a természetbeni adományok értékét mintegy 50 000 pengőre tervezték. A Tolnamegyei Újság hírül adta 1930. december 13-i számában, hogy a magymányo- ki bányaigazgatóság is ínségakciót tartott. A hírből megtudjuk, hogy a bányaigazgatóság a bányakerületben lévő munkások, nyugbéresek és kegydíjasok gyermekeinek kiosztott 335 pár cipőt, 170 méter barchetszövetet. Elaggott, nyug'bóres és „elszerencsétlé- nült” (azaz: bányaszerencsétlenség áldozata lett) munkások hátramaradt családtagjai részére 44 családnak fejenként 5 kg nulláslisztet, 12 kg kenyérlisztet, 2 kg zsírt, 2 kg szalonnát, 2 kig cukrot, 1/2 kg pörkölt kávét, 1/4 kg pótkávét, 1 kg sót és 1/2 kg mosószappant ajándékozott a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. Ugyancsak a december 13-i számban olvashatjuk a következő hírt: „A szekszárdi ínségek ösz- szeírását a városháza nagytermében most végzi dr. Cs. Papp Jenő polgármester-helyettes, aki a beérkező környezettanulmányok eredménye alapján tesz javaslatot a bizottságnak a segítendőkre, illetve a munkába állítandók- ra vonatkozóan. Az eddigi adatok alapján máris megállapítható, hogy az idén sokkal többen kérnek támogatást, mint az előző évben, mert az idényiparosok is, mint például a kőművesek és az ácsok a nyáron munkaalkalom hiányában nem tudtak annyit keresni, hogy abból magukat és családjukat a télen át is eltarthassák.” Arról is olvashatunk az ötven esztendővel ezelőtti lapokban, hogy Székszárdon és Gyönkön is 'hangversenyt rendeztek, amelyeknek bevételét az ínségalaprá fizették be. A december 20-i számban olvastuk: „Ruhaosztás az ínségesek között. A népjóléti miniszter, dr. Éry Márton országgyűlési képviselő közbenjárására 10 öltözet téli gyermekruhát küldött Hőgyész községnek, amiiit a községi elöljáróság folyó hó 15-én ünnepélyesen osztott ki a szegények között. Az adomány nagy örömet keltett a gyermekeknél és a szülőknél, akik hálás szívvel mondottak köszönetét az adományt kieszköz lő nem essz ívű képviselőnek.” Hogyan alakul a kenyér ára Székszárdon? A Tolnamegyei Újság ötven esztendővel ezelőtt éleshangú cikket szentelt a témának. Idézzünk belőle: „Csodálatos, hogy amikor az ország egyéb városaiban már mindenütt a búza ára után igazodik és lényegesen leszállóit a kenyér ára, Szek- szárdon még mindig méregdrágán 'kell ezt. az elsőrendű élelmicikket megfizetni. Irigykedve gondolunk például Békéscsabára, ahol egy novembervégi újsághirdetés szerint a fehér kenyér 28 fillérbe, a félbarna; valamint a rozsos pedig 24 fillérbe kerül kilogrammonként. Ennek ellenében Székszárdon az egyik pék 38 fillérért méri a rozskenyeret akkor, amikor itt a rozsnak bolettával együtt 11 pengő az ára”. A szerkesztőség a hatóságok közbelépését igényelte, mert mint mondották: „Ez is az ínség enyhítésére vezetne és nagyszerűen illeszkedne be az ínségakció keretébe”. A hatóságok személyesen nem léptek közbe, mert a kenyérnek „szabadára” volt, a szekszárdi piac változatlanul drágán kínálta áruit. Több cikk is „csemegének” íródott, hogy a lakosság figyelmét a lehetőséghez mérten elterelje mindennapi gondjairól. December 3-án hírül adta a lap, hogy megindult a nyomozás „A kommunista orvos bűnlajstromának” összeállítására. Az orvos, akiről szó van, dr. Dómján Lajos, 1919-ben Tolnán a Magyar Tanácsköztársaság időszakában tevékenykedett, a proletánhatalom érdekében fejtett ki igen hatékony közéleti szereplést, ötven esztendővel ezelőtt olyan tanúkat kerestek, akik készek voltak arról vallani, hogy az ellen- forradalmárok 1919. évi kivégzésében is döntő szerepe volt az orvosnak. December 17-én nagy terjedelmű vezércikket közölt a lap: „Bíróság elé” címmel. Ebben a vezércikkben élesen támadta a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot, amely intern aci ónál ista j el legéb ől adódóan kapcsolatot tartott fenn Csehszlovákia szociáldemokrata pártjával. A lap egészen odáig megy, hogy véleménye szerint a nemzetközi együttködés keretében az SzDP a magyar -tőkés társadalmi rend megdöntésére szervezkedett a szomszéd ország pártjával. Három nappal később újabb terjedelmes cikk foglalkozik az üggyel, s kiegészítve a két állam közötti gazdasági kapcsolatok problémáival. Csaknem nyíltan megfogalmazza: a magyarországi nehéz gazdasági viszonyoknak oka, hogy a szomszéd ország nem törekszik az intenzív gazdasági kapcsolatokra. A lapban számos közművelődési témával foglalkozó cikk jelent meg. A szekszárdi dalárda nagy sikere Baján, iparoskörök és sporkörök szilveszteri készülődése, a községi népművelési bizottságok évi gyűléseiről szóló tudósítások széles körű képet nyújtanak az érdeklődőknek. Külön is kiemeljük a kulturális cikkek közül azokat a hírekét, amelyek a szárazdi temető feltárásával foglalkoznak. A több mint kétezer éves temető feltárása során számos lelet került elő, amelyeket a Nemzeti Múzeumba szállítottak. Zöld, kék, sárga üveggyöngyöket és több száz bronzdíszövet találtak. K. BALOG JANOS MUllar Konrád góp/akatommesterroi
