Tolna Megyei Népújság, 1980. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-21 / 299. szám

e NÉPÚJSÁG

1980. december 21.

Múltunkból

— Nem örült, amikor megtudta, hogy készülök erre a beszélgetésre. Miért?

— Mert nem szeretem a rivaldafényt. Sokkal jobb, ha észrevétlenül 1, a Idhető leghétköznapibb keretek között végezheti munkáját az ember.

— Neheztel, hogy ennek ellenére kierőszakoltam a találkozást?

— Már nem; pedig sej tel - mém sincs, mi érdekes, vagy olyan horderejű van az életemben, hogy érdemes róla beszélni.

— Szókimondásáért viszonzásul ugyanaz: a példa.

— De miben vagyok én példa? Dolgozom.- Szeretem a lakóhelyemet!, Tamásit és miután a járási könyvtárat igazgatom; a járás községeit. Igyekszem jól végezni, amire vállal koztam i De mindez annyi másra is jellemző még kívülem,

— Aláírom, hogy így van és nem is csak udvariasságból. Szűkebb és tágabb környezetében valóban sok, igen hasznos, azonos töltésű közéleti ember él.

— iNem igazságtalan akkor csak velem beszélgetnie?

— Nem. Háromévtizedes tanácstagi munkájáért, Tamási és környéke kulturális arculatának kialakításában végzett kimagasló tevékenységéért a közelmúltban kapta meg a Munka Érdemrend ezüst fokozatát.

— Ez igaz. Zavarban vagyok ettől függetlenül, és félek, hogy érdemeimen felül dicsérnek.

— Ne vitatkozzunk ezen. Ügy látom, kemény fából faragták és nehéz meggyőzni.

— Téved. Minden olyan dologban könnyű meggyőzni, cselekvésre bírni, ami nemcsak rám vonatkozik.

— Ez a kulcsa annak, hogy sikeres életet tudhat maga mögött?

— Nem vagyok könnyen nyíló, mandüla-lélek. De mi az, hogy „maga mögött”? Szeretném, ha kis ideig még szükség lenne a munkámra.

— Ezek szerint nem fáradt el.

— Talán inkább így: nem születtem tétlenségre. Ha nyugdíjba megyek, azt hiszem, nagyon nehéz lesz majd megtanulni azt a „mesterséget”:

— Margit — ha szabad így szólítanom —, azt

' súgták nekem, hogy 1950- ben lelkesedés híján jött Tamásiba, az akkor mindössze három éve működő gimnáziumba.

— Ez megfelel az igazságnak. Tamási létezéséről' se tudtam addig, de amikor végeztemi, a friss diplomásoknak nem volt válogatási lehetőségük. Arról álmodoztam, hogy szüleim lakóhelyéhez; Fertőszentmiklóshoz és szülőfalumhoz, Ivánhoz valahol közel sikerül majd megkezdeni tanári pályafutásomat. 'Édesapám későn házasodott, én későn születtem. Sóvárogtam a közelségüket. Szépek voltak Sopronban a gimnáziumi évek, 1945 után az egyetemi évek Budapesten, mégis úgy gondoltam, hogy

az öregeimhez közel lenne jó és biztonságosabb az életem.

— Mint azt most már kerek 30 év tanúsítja, itt sem lett rossz.

— így van, de én akkor tele voltam háborgással, s „mint Tomi száműzöttje” azt a tervet forraltam magamban, hogy eltöltők Tamásiban egy, maximum két évet és úgy elmegyek innen, hogy a híremet se hallják.

— Nem illik utólag ka- jánkodni, de kihagyni kár lenne: örülök, hogy itt maradt.

— Ennek már régóta én is örülök. Olyannyira igen; hogy ha nyugdíjba vonulásom után elmegyek haza Manka nővéremhez Fért ős zent miklósra — ahol nyugdíjas tanítóként, egyedül él —, azt hiszem, sokszor kerít majd hatalmába a honvágy. Szívesen jövök majd vissza körülnézni.

— Lesz is miért, hiszen ha mondjuk 1952-ben sarkon fordul és elmegy, cserbenhagyva nemcsak a fiatal gimnáziumot, hanem a választóit is — akik 30 évig kitartottak maga mellett —, már most nem ismerne rá a településre.

— Látja ez az, ami miatt küzdelmessége ellenére hibátlanul gyönyörűnek láthatom az elmúlt harminc évet. Amikor idekerültém, a Régi Posta utcában egy, még ma is élő és (jó egészségnek örvendő óvónőnél, a 95 éves Silvi néni nél laktam albérletben. Akkor a községnek csak két jó- vízű kútja voltt Lajtokkal szállították a vizet és ötven fillérbe került egy kanna víz.

— Mi nevezetessége volt akkor Tamásinak, ami ma közel áll a várossá avatáshoz?

— Csak a történelmi múlt, táijszépségek, és a várhegyet borító fenyveserdő aljában a gimnázium. Ha jól emlékezem, a lakosság lélekszáma alig közelítette meg az ötezret.

— Milyen volt a megérkezése?

— Szeretettel, bizalommal teljes. A tantestület tagjai az ország különböző vidékéiről jöttek ide tanítani, tele voltunk mindannyian Világmegváltó tervekkel. Itt jegyzem meg, hogy pályakezdőként szakmailag és emberileg két embertől kaptam a legtöbbet. Egyikük Heinrich Rudolf, a tamási gimnázium, a másik Miklós Péter, a doímbóvári gimnázium igazgatója volt.

— Minek tulajdonítja, hogy alig idejött, máris ‘megválasztották tanács tagjuknak a Vörös Hadsereg utca lakói?

— Semmi másnak, csak a megelőlegezett bizalomnak, mivel akkor még — ami legtöbbet mondhat el az emberről '— a munkámat nem ismerhették. Azt tudták csak, hogy latin-történelem szakos tanár vagyok, aki heti 82 órában tanítok és szaktárgyaimon kívül a szükségleteknek megfelelően egyebet is. Min_ két aikkor azonnal beledobtak a mélyvízbe. De így volt jó. Ma már azért, is hálás vagyok, hogy másfél éves tanári gyakorlat után érettségit el- nököltettek Velem előbb Bonyhádon, majd Dombóváron. Pedig azóta se éreztem

olyan szörnyűséges drukkot. Tudja, mit mondott a bonyhádi gimnázium igazgatója, amikor közölték vele, hogy ki lesz és mekkora múlttal az érettségi elnöke? Azt, hogy „na, akkor tegyetek alá dupla pelenkát!”.

— Tizenkilenc évig tanított a gimnáziumban és mint hallottam, innen messze került tanítványai ma is fölkeresik, hogy beszámoljanak életük alakulásáról, sikereikről.

— így van és azt hiszem, pedagógus ennél értékesebb ajándékot tanítványoktól nem nem kaphat. Egyébként, könyvtárosként is éreznem kellett, hogyan és hányszor könnyítette meg az egykori diákjaimhoz fűződő kapcsolat a dolgomat.

— Tudom, mert ennek gondosan utánanéztem. De beszéljünk kicsit arról, hogy amikor 25 évesen idekerült, hogyan fogadták a diákok?

— Nagyon kedves számomra az első találkozás emléke. Ügy igazából egy diákbálon kerültünk egymáshoz közel a tanítványaimmal és a meghittség időszaka azzal kezdődött, hogy az akkor divatos szívküldiben azt a dalt címez, ték nekem a már érettségi előtt állók, hogy: „Ilyennek képzeltelek mindig ...” Azt válaszoltam: „Szeressük egymást, gyerekek..

— Emlegetik, hogy tanárként meglehetősen szigorú volt.

— A szigor stimmel, és nem szükséges, hogy mentséget keressek rá: Az volt a kötelességem, hogy kiből-kiből ki., hozzalm, amire képes.1

I

— Sajnálom, de elkerülhetetlen a következő kérdés ...

— Gondolom; azt akarja fudmli, hogy én,, aki már 13 éves koromra eldöntöttem, hogy nővérem nyomdokán haladva tanítani fogok, miért hagytam ott b katedrát? Mert a járás, a község párt- és állami vezetői azt mondták 1970-ben, hogy az én energiáim: a könyvtárügynek Tamásiban és a járásban egy. aránt hasznára lehetnek. Azzal folytatták, hogy számítanak rám: Mivé! felelhettem volna, ha nem azzal, hogy „Vállalom”?

— Emberileg mibe került magának ez a nem tervezett átváltás?

— Hogy akkor és a másfajta katedra elfoglal,ását1 követően még sokáig mibe, annak már semmi jelentősége...

— Elnézést a kifejezésért, de igen enyhén szólva is pocsék körülmények között dolgozott a régi könyvtár. Az 1978-ban avatott új, ahol most beszélgetünk, a korábbihoz képest maga a paradicsom.

— Igaz, de semmit se érne a szép külső, a működés remek tárgyi, személyi feltételei, ha az olvasómozgalom ott tartana, ahol tíz évvel ezelőtt tartott. Az emberek megszerették a könyvtárukat. Ma Tamási lakosságának húsz százaléka nemcsak beiratkozott; rendszeres olvasó is.

F /1

!' r £

— Érdekesek és meglehetősen gyakoriak a rendezvények, író—olvasó találkozók, pódiumestek, hangversenyek. Milyen ezek iránt az érdeklődés?

— Nem panaszkodhatunk. És ami a területet* a (járást illeti, ott is bekövetkezett az a kedvező fordulat, amire szükség volt. De gyorsan megjegyzem, hogy ez nem kizárólagosan az én érdemem, hanem a kollektíváé. Tízen vagyunk a munkához. Az csak helyzeti előny, hogy a járásban sok könyvtáros, a könyv fedj esztés, az olvasás megszerettetésében dolgozó ember volt a tanítványom.

— Mit gondol, általános közszeretetnek örvend?

— Olyan emberrel még nem találkoztam*1 akit mindenki egyformán szeret. Azt hiszem, hogy akiknek a megbecsülé- lésére, szeretetére igényt tartók, azok szeretnek.1

— Semmi tüske, hogy a tanári hivatást választotta és a szükség diktandó- jára könyvtáros lett?

•— Semmi, mert a kettő nincs egymástól messze, sőt — összefügg. Ami pedig a tüskéket illeti, ezekkel kapcsolatban csak azt mondhatom, ami az én esetemben bevált. Az embernek tovább kell mennie, akármekkora tüskék szaladnak a talpába.

I

— Magam is ezt vallom, de tudván, hogy adott időben ez egyáltalán nem egyszerű. Legfeljebb utólag látszik annak.

— Lehet. Én azonban mégsem vagyok kivételes lény, afféle csodabogár, jóllehet vannak bőven megmosolygott szenvedélyeim. Például 1961 óta van autóm* hogy könnyen haza tudjak járni, és közelebb legyen hozzám a világ. Itthon viszont szívesebben közlekedem kerékpárral. A könyvtárban az ebédidő egyórás. Ha jó az idő, naponta kerekezek ki egy szendvics- csel a táskámban a parkerdőbe, mert szeretem a csöndet, a természet nyugalmát, a napfényt.

— Ez hát a titok? Ezért tagadhatna le akár tíz évet is az életkorából?

— Nincs titkom és ami a tíz év letagadlhatóságát illeti, túlzását csak azért köszönöm ímeg, mert nők ritkán mondanak egymásnak ilyen kellemeseket.

— Ez, eltalált. Rendhagy óan fogom meghálálni: kár, hogy koromnál fogva nem lehettem a tanítványa.

— Ahogy megismertem* azt hiszem, sok bájunk lett volna egymással....

— Holtbiztos. Minden tanítóm korai őszüléséhez hozzájárultam. De azt hiszem, tanítványaihoz hasonlóan és is visszajönnék újból és újból megköszönni azt késztetést, amit Devecseri Gábor így fogalmazott: „A szépségnek ne leltárosa — sok- szorozója légy”.

—• Mit mondhatok erre? Köszönöm!

— Én is, hogy nem akarta és mégis beszélgettünk.

LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: K. A.

Váratlanul robbant 1936 első napijaiban Szekszárdon a politikai botrány. Az egészet a Tolnamegyei Hírlap robbantotta ki, azzal vádolva a város vezetőségét, hogy tömegesen hagyják ki a választói névjegyzékből az embereket, s nem véletlenül, hanem olyanok maradnak ki, aki a kormánypárt ellen adja le a vok- sát A lap felhívást intézett a város polgáraihoz, hogy minden törvényes eszközzel tiltakozzon, emelje fel szavát a 'jogfosztás ellen..1

A Tolnamegyei Újság 1936. január 29-én másfél oldalas cikkben; válaszol a Hírlap cikkére. Közvetett módon elismeri, hogy valóban történtek kihagyások — de ez a múltban történt, s nem 1936- ban. íme, az ide vonatkozó részlet:

„iHá Sziekszárd választói névjegyzékének összeállítását érhette valamikor kritika, az úgy a múltra vihető visz- sza

S valóban; már a „múltban”, azaz 1936 előtt sokakat zártak ki a választójogból. Az 1919. augusztus ,1-ét követő időszakban minden okuk megvolt az uralkodó köröknek arra, hogy a dolgozó tömegeket kizárják a vállasztó- iogból. Bevezették a nyílt szavazási rendszert, „a magyarok lelkisége nem szereti á titkot”, a „magyar ember nyílt szívű” stb. szólam kíséretében. Valójában a tömegeket akartaik távol tartani az urnáiktól, megakadályozva, hogy a szavazóeédulák segítségével is véleményt mondhassanak a fasiszta rendszerről. A ‘hivatkozott cikkből kiderül, hogy esetenként egész iskola tanítói, tanári karát hagyták ki, vagy zárták ki a Szavazati jogból. A cikk a város polgárainak békés együttműködést kíván az elkövetkező képviselőválasztás! harcban.

A Tolnamegyei Újság — úgy tűniik —, jól felkészült a sajtóvitára, mert még ugyanebben a számában (jan. 29.) csaknem egy oldalas összeállítást közöl korcsoportonként arról, hogy kik, miért maradták ki a névjegyzékből. Érdemes kissé részletesebben beleolvasni. Megtudjuk, hogy 57 külföldi honos mellett kiesett a névjegyzékből minden 24 évet el nem ért személy, összesen 4179. Szekszárdon akkor 7528 nő volt — közülük a 30 éven aluliaknak nem volt szavazati joguk, a 30— 39 évesek közül 290 ugyancsak nem rendelkezett szavazati joggal, a 40—49 év közöttiek közül 241 személyt tettek jogfosztottá, míg az 50— 59 év közöttiek közül 394 hiába kívánt magának beleszólást a politikába. Ne részletezzük tovább. A kimutatások szerint 9106 személy nem szavazhatott —, s ha ezek közül levonjuk a korhatáron aluliakat, akkor is csaknem ötezer ember volt jogfosztott.

S mindennek ellenére a Toílniamegyei Újság felháborodik a Hírlap felhívása miatt, mondván:

„Üres, tendenciózus lárma tehát a város polgáraihoz intézett ama felhívás is, hogy védje meg legszentebb jogait a jogfosztó tévedések ellen. Megvédi azt a jelenben az arra hivatott hatóság, amely éberen őrködik a felett, hogy senki tei ne maradjon, de arra is vigyáz, hogy a névjegyzékbe jogosulatlanul senki be ne kerülhessen.” — Szó, ami szó, a kihagyott csaknem ötezer ember esete arról tanúskodik, hogy vigyáztak: lehetőleg minél kevesebben kerüljenek a listára. Nem feledhetjük: a választási törvény a burzsoá érdékeket képviselte, s ezt híven szolgálta a város konzervatív vezetése a névjegyzékek összeállításakor is.

*

Úgy tűnik, nincs nagy szerencséje Szelkszárdnak a Liszt-ünnepségekkel. Ismeretes, a rossz időjárás miatt elmaradt a Liszt-szobor leleplezése. A Tolnamegyei Újság lápjait nézegetve, találtunk egy hírt, mely szerint 1936. február 1-éré tervezett Liszt- hangverseny elmaradt, az angol király halála alkalmából elrendelt gyász miatt. A rendezvényt február 7-én este tartották meg. Igaz, a gyász ezen a napon még tartott, de a hangversenyt követő „szu- pé”-ra már éjfél után került sor, s ekkor már nem volt hivatalos gyász.

*

A napokban olvashattuk a hírt, hogy a szekszárdi húskombinátban megvolt az első próbavágás. Az ország egyik legnagyobb élelmiszeripari bázisa hamarosan a termelés szolgálatába áll, s jelentős mértékben járul majd hozzá a jobb ellátáshoz, s növelni fogja devizabevételeinket is.

A megyeszékhely lakói-közül többen nem tudják, hogy volt Szekszárdon már vágóhíd, amely elsősorban a várost és közvetlen környékét látta el hússal. Ennek a vágóhídnak is volt exportja. Erre vonatkozó hírt a Tolnamegyei Újság 1936. januári számában olvashatunk. A hírből megtudjuk, hogy Molnár Pál, az Alsódunántúli Mező- gazdasági Kamara titkára tárgyalásokat folytatott a város polgármesterével arról, miként lehetne Szekszárdot és környékét bekapcsolni a Németországba irányuló exportba. Hasított sertések iránt nőtt a kerestet a fasiszta Németországban. A Földművelésügyi Minisztérium a vágóhidat, a hűtőházat és a jéggyárat alkalmasnak találta arra, hogy ott exportminőségű árut állítsanak elő. A Külkereskedelmi Minisztérium is gyorsan intézkedett — a belföldinél magasabb árat kínáltak a portékáért. Az üzlet megindult. A szekszárdi hús- export része volt annak á kereskedelemnek, amely a magyar mezőgazdaságot a németországi piachoz kötötte.

*

Eltörölték a borravalót.. I Tudott dolog, hogy a borravaló divatja régtől fogva létezik, sőt azt hosszú időn keresztül hivatalosan kellett fizetni, hozzáadták a számlához. 1936. tavaszán azonban megszüntették. Idézzük az ide vonatkozó hírt:

„A kormány május hó 25- től kezdődő hatállyal az egész ország területére eltörölte a vendéglői és kávéházi borravalót, amely helyett kiszolgálási díj címén a fogyasztott ételek és italok árának 15 százalékát kell fizetni. A belügyminiszter felhívta Szek- szárd város polgármesterét, hogy a rendelet végrehajtását szigorúan ellenőriztesse”.

Annyi bizonyos, furcsa rendelet volt ez — mert igaz, eltörölte a borravalót, de a felszolgálási díjat előírta. Mintha fából vaskarika lenne az egész, nem a lényeg, hanem csupán a neve változott meg.

K. BALOG JÁNOS

Bella Margit könyvtár-igazgatóval