Tolna Megyei Népújság, 1980. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-21 / 299. szám

1980. december 21. Képújság 5 Várospolitika Nemrégiben egy debreceni lokálpatrióta helytörténész, Szabó Károly kéziratos könyve került a kezembe. Ebből ki­derült, hogy a hajdúváros idegenforgalma fellendítésének ér­dekében az első szervezett megmozdulások egy olyan személy­nek köszönhetők, aki korábban egészen más irányú tevékeny­ségéről volt híres. Simonyi József báró, huszárezredes volt az, aki a Nagyerdőbe vezető első fasort ültettette huszáraival, majd pedig a fürdőéletet is megteremtette. Az persze való­színű, hogy a helyőrségparancsnok javaslatait bajos volt a városi magisztrátusnak nem meghallgatnia, de az is valószí­nű, hogy ma is akad nem egy városi tanács, mely örül a hasznos és közérdekű javaslatoknak. Annak, ha a város pol­gárai várospolitizálni akarnak. Ez persze véletlenül se úgy kezdődik, hogy valaki fel­kiált: „Eddig ezt még úgysem tettem, a jövőben, ettől és et­től az időponttól elkezdek várospolitizálni!” A dolog sokkal összetettebb ennél, és mert nagyon sokakat érint, valószínű­leg megérdemel néhány szót. A legutóbbi népszámlálás tanú- bizonysága szerint hazánk lakosságának túlnyomó többsége városlakó. Az egészségtelenül nagy Budapesten él honfitár­saink 19,2 százaléka, a többi városban — és ilyen 95 van — 34,0 százaléka. A községekre jutó lélekszám az utolsó tíz év­ben már alája csúszott az ötvenszázalékos aránynak, csak 46,8 százalék volt. Nemrégiben beszéltem egy megyénkbeli termelőszövetke­zeti elnökkel, aki kifogásolta, hogy hazánkban „Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium” működik, ahelyett, hogy neve második felében a városok javára szolgáló megkülönböztetést a „Településfejlesztési” szó pótolná. Szerintem csak formailag volt igaza. Valójában akkor lenne, ha a párt- és kormány­politikát valamiféle községellenesség jellemezné. Amiről per­sze szó sincs. Arról azonban annál inkább, hogy a hazai te­lepüléseket (nemcsak a megyén belül) járva, azokon szemmel, e más objektív mércékkel is mérhető a városiasodás iránti hajlandóság. Tagadhatatlan, hogy ez sok esetben községeink kockaházakkal való megtöltésének veszélyével fenyeget, és azzal, hogy maholnap az egész ország éppolyan jellegtelen lesz, mint Érd kevéssé szemrevaló negyedei. De az is tagad­hatatlan, hogy a városiasodási igény a jó úthálózat, közmű­vek, a lakosság ellátását kielégítő szinten biztosító boltok, egészségügyi intézmények, bölcsődék, óvodák, iskolák gyara­podásával jár együtt. Mindez az életet komfortosabbá, nyu­godtan mondhatjuk úgy, hogy emberibbé teszi. A feladatok egymást szülik, az igények pedig nem ke­vésbé. A várospolitika feladata az előbbiek rangsorolása, az utóbbiak kielégítési sorrendjének megteremtése, mindehhez pedig nem csekély mértékben az is, hogy ezek szükségességét az érdekeltekkel megértesse. Assisi szent Ferencnek állítólag sikerült értő hallgatóság­ra akadnia a halak és madarak körében. Egy mai tanácsi ve­zető már sokkal kevésbé szerencsés. Szinte biztosra veheti, hogy intézkedéseiről mindenki véleményt mond, ugyanis vé­leményt mondani egyáltalán nem nehéz. Aligha van az alkot­mánynak passzusa, mellyel sűrűbben élnénk, mint a 64. cik­kelyben foglalt szólásszabadságéval. Senkit nem lehet azért kárhoztatni, mert él valamilyen jogával. Itt sem ez történik. A véleménynyilvánítás a várospolitizálás első fázisa, amiből sok egyéb következhet és szerencsére következik is. Méghozzá összmunka, ami nélkül a várospolitikai célkitűzések nem vál­hatnának valósággá, tehát nem érhetnének egy hajítófát sem. A várospolitika (településpolitika) életképességének alig­hanem egyik mércéje, hogy mennyire lehet a lakosságot meg­valósítása szolgálatába állítani. Idézhetném Simontomyát, Dombóvárt vagy Bonyhádot. Utóbbinak várossá nyilvánítása­kor nem minden kajánság nélkül írtam az Uj Tükörben, hogy „Bonyhádot várossá festették”. Aztán vagy két évig széles ív­ben kerültem a városi tanács elnökét, pedig akkori megálla­pításom nem volt igazság híján, de igazat se mindig célszerű mondani. Most azonban már egy cseppnyi valóság-magva se lenne egy hasonlónak, mert ez az igazság nem túl nagy te­lepülés viharos gyorsasággal elkezdett csakugyan városiasod- ni. Élek a gyanúperrel, hogy ez az időnként oda látogatónak inkább szemet szúr, mint az állandóan helyben lakónak. De azzal is, hogy ez aligha történhetett volna meg megfelelően nyílt várospolitika és a bonyhádiak tevékeny részvétele híján. Más példát is lehetne választani, de ha már Bonyhádnál tartunk, maradjunk itt. Ez idáig még különösebben nem hív­tuk fel a figyelmet arra, hogy az úgynevezett „városkörnyéki közigazgatás” (rosszabb kifejezést biztosan lehetne találni, jobbat még nem sikerült!) egyebek közt a várospolitika ki- terjesztését is jelenti. Aminek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Dombóvár közigazgatási hatósugarában a nép- számláláskor 19 848-an, Bonyhádéban 21 085-en laktak. Külön- külön kisebb városnyi lélekszám. Ezek ellátási, egészségügyi és kulturális igényeivel a városban kell számolni. Nem kell a jövő holdas távolába szállni, a közeli is kézenfekvő össze­függéseket kínál. Bonyhád új művelődési háza messze a te­lepülés szorosan vett határain túl hathat és hat. A Perczel- kastélyban végre majd megfelelő helyet kapó könyvtárnak úgyszintén. Azzal azonban, hogy a városközpontból lehet a környező települések fejlődésére hatni, a közlekedés színvo­nalát befolyásolni, óhatatlanul együttjár a látókör bizonyos mértékű bűvülése. Nem lenne rossz, ha ez hovatovább általá­nossá válna. A várospolitika irányítói kiterjedtebb összefüg­gésekben, valóságos területegységekben kell, hogy gondolkoz­zanak. Bonyhádon például mérlegelni kell majd (pontosab­ban máris mérlegelik) a szálkai víztározó környékének sza­badidő-központos jelentőségét. Ha Cikón vagy Mőcsényben el­fogadható körülmények közt lehet kertes házban lakni, talán csökken egy bonyhádi panel iránti igény... A „várospolitizálás” sokak érdekeit sokak véleményének meghallgatásával szolgáló kollektív tevékenység. Minél tuda­tosabban gyakoroljuk, annál nagyobb eredményekkel ke­csegtet. ' Felsőbb osztályba léptek Ok pedig tanítónők. Bemutató tanítás a főiskolán. Tulajdonképpen egész éle­tünkben ezt csináljuk. Elin­dulunk valahonnan, vala­merre és mivel előre igyek­szünk haladni pályánkon, akarva-akaratlan folyton fel­sőbb osztályba lépünk. Az otthon kis közösségéből eset­leg egy nagyobbá, a bölcső­débe. Onnan az óvodába, majd óriási ugrással az általános iskola első osztályába. Itt már komoly feladatokkal kell megbirkóznunk, igyekezzünk visszaemlékezni például arra a pillanatra, amikor először írtuk le — a nevünket. Osz­tály osztályt követ, feladat­lapok, dolgozatok, vizsgák, középiskola... szakma. A sort még folytathatnánk, hiszen időközben a kamaszból le­gényember, a csitriből lány lesz. Letelik a katonai szol­gálat, jön a házasság, gyerek- nevelés, különböző pályák el­térő ranglétráin más és más „felsőbb osztályok”. KAPFINGER ANDRÁS „A bölcsődében jobb volt!” O. I. Jel és jelentés A kezdet nehézségei Vasasok lesznek... A megoldás küszöbén Segítség

Next

/
Thumbnails
Contents