Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-07 / 262. szám
A ^NÉPÚJSÁG 1980. november 7. Disznótor minden mennyiségben Sikeres Tolna megyei húsipari „premier” Gyulán Vágó László a szavamba vág: Teheti: ő a vágóüzem vezetője, s így ismer mindent. amire kíváncsi vagyok; szinte kitalálja még a kérdéseimet is. De előbb íme néhány adat: Idő: November 1.. szombat. :Helyszín: Gyulai Húskombinát. Személyek: a készülő Szekszárdi Húskombinát 120 dolgozója, s a két megye állat- forgalmi és húsipari vállala- taniuk az itt látottak alapján igen elégedett vezetői. A tények összefüggését Kiss Sándor, a Tolna megyei Húsipari Vállalat igazgatója magyarázza meg: — Köztudott, hogy Szekszárdon már csak néhány hét választ el bennünket a húskombinát első ütemének üzembe helyezésétől — mondja. — Nos, minden kezdet nehéz, különösen, ha új dolgozókról és új gépekről van szó. Ezért döntöttünk úgy, hogy a leendő szekszárdi szakemberek és betanított munkások már az üzemkezdet előtt megközelítőleg azonos feltételekkel dolgozzanak. — Most van tehát az úgynevezett főpróba? — Fogalmazhatunk így is. de úgy is, hogy a Tolna megyeiek tegnap és ma „elfoglalták” a Gyulai Húskombinátot, hiszen a sertések kábításától a termékhűtésig minden munkafolyamatot önállóan végeznek. — Gondolom, megfelelő felkészülés után. — Igen. A 120 dolgozó három csoportban dolgozott itt 2—2 hétig, az igazán segítőkész gyulaiakkal együtt, gyakorolva az elméletben tanultakat, s jelenleg mindhárom csoport jelen van. Tegnapi teljesítményük több mint ezer sertés feldolgozása volt — Ezt hogyan értékelik? — A régebben itt dolgozó helybeliek teljesítményének 95 százalékát érték el a mieink, ami nagy eredmény, mert tőlük független műszaki hiba is hátráltatta a munkát. Egyébként országosan ez az első ilyen jellegű húsipari kezdeményezés; mondták is a gyulaiak, hogy ők induláskor sokkal nehezebb helyzetben voltak. Nekünk viszont megadták ezt a segítséget, úgyhogy a december eléji induláskor az új gépekkel a már itt összeszokott brigádok kezdik el a termelést. És ez nagyon fontos, mert Szekszárdon a beindításkor elkerüljük azt a nem kívánatos stresszhatást, hogy új helyen, új berendezésekkel, egymás számára ismeretlen, új emberek dolgozzanak. Nagyon lényeges: decemberben Szekszárdon már nem az emberek, hanem a gépek vizsgáznak. A bontószalagnál Nagy László és Sági István Vágó László büszkén vezet végig az üzemen, s nem kis megelégedéssel konstatálja: Ipari szalonnát formál meg Spetzl Gábor, Pál István és Bíró Menyhért ma reggel fél 6-tól háromnegyed H)-ig 6ö2 sertést vágtak. Madarász Gyula Bétáról került ide, 18 éves: — Pécsen is dolgoztam, de ez az üzem nagyobb, korszerűbb, s jó, hogy Szekszárdon is ilyen körülmények között dolgozhatunk majd. Orsós Ferenc faddi fiatalember: — Nehezen kezdődött, könnyebben folytatódott, s most már jól megy a munka. 1977-ben végeztem a lengye- li szakmunkásképzőben. A „hasitóból” a belsőség- osztályozóba megyünk. Meglehetősen nagy késekkel dolgozik itt Balázs Erzsébet és Nemes Erzsébet. Mindketten kakasdiaik: — Szeretjük ezt a munkát, nem bántuk meg, hogy bonyhádi munkahelyünkről ide jöttünk. És biztosan később sem bánjuk meg. Egyébként szép város Gyula. Munka után szórakozni is jártunk. Voltunk moziban, diszkóban, s megnéztük a várat is. Miközben beszélnek, kezük a késsel nem áll meg. S ha rácsodálkozik valaki e fegy- vemyi munkaeszközökre, a lányok vidáman közlik: — A fiúkat nem rettentjük ám el ezekkel, de fiatalok vagyunk még, ráérünk férjhez menni. / Kísérőmtől megtudom: a 120 dolgozóból mintegy 70 a szakmunkás, s a ..legidősebb” is csupán hat éve az. Gyulán kapcsolódtak a helybeliek szabadidős programjaiba is. Változik a helyszín. Magas fémállványon egymással szemben, két sorban állnak a Tolna megyeiek, s köztük futószalagszerűen haladnak el a felaggatott, kétfelé vágott ser, tések úgy, hogy mire a sor végére érnek, alapos változáson mennek át. — Tokaszalonna-élővágás, hájkiszedés az itteni munka- feladat — mondja Vágó László. Persze, más az, ha egy helyben áll a megmunkálandó vágott sertés, s más, és nehezebb, ha „megy”. Mint látja, egymással szemben dolgoznak az emberek, ezért is van szükség a nagyon biztos késvezetésre. Ezt mondja Szalay Lajos is, aki nagyimányoki, s lánckesztyűben dolgozva megjegyzi : Szalonnaelővágást végez Kari Ödön szárúi 505-ös szakmunkás— Nem egyenletes felületet vágunk. Érezni kell, hogy hol van a hús és a szalonna határa. Szeretem a .munkám, s szeretem a disznótorokat is — mondja, majd még utánam szól: — Tudja, hentes a nagyapám. .. A cikói Treicz Zoltán vidáman fütyörészget, miközben hátszalonnákat formáz. — Mindig ilyen jókedvű? — Most különösen. Jól haladunk a munkával, esteiedig hazamegyünk... Vágó László hozzáteszi: — S úgy megyünk haza, hogy tudjuk, mire vagyunk most képesek. És ez a jelenlegi teljesítmény csak „fölfelé” mehet. Az okos gépekről beszél kísérőm, s felhívja a figyelmemet a zsírüzemben egy fotocellás beren'deziésre, amely jelzi: jó-e a zsír, vagy netán vizes. Aztán egy műszerről leolvassa: 12 ezer 345 liternél tartanak ma délelőtt 10 órakor. — Itt emberi kéz érintése nélkül lesz zsír a szalonnából — mondja, s ezt megerősíti Medvegy Zoltán, aki a szekképzőben végzett ebben az évben. Ö sióagárdi, s így fogalmaz: — A mi dolgunk felügyelni a gépekre. Jól felügyelni... Néhány perc múlva a cso- magolófoan vagyunk. Hűtés után itt már műanyag dobozokba kerül a zsír, s mint mondja valaki, elméletileg elképzelhető, hogy az egyik nap még röfögő sertés zsírját másnap kenyérre lőhet kenni. Szombaton délután jó érzéssel összegzik a tapasztalatokat a Gyulán „vendégeske- dők”. Méltán elégedettek, s bizakodva várhatják a szekszárdi üzémkezdetet. És nem győzik hangsúlyozni a gyulaiak tiszteletreméltó segítését, együttműködését. A „főpróba” jól sikerült, joggal érdemelte ki a gyulai és a szekszárdi vezetők elismerését, jutalmát. S ellentétben a színházi mondással, azt ígérik a Tolna megyei húsipari munkások: ilyen lesz a „premier”, és még jobbak az „előadások” a Szekszárdi Húskombinátban. VITASZEK ZOLTÁN Fotó: MARTIN GÁBOR \ zemben a bíróval. íme. azon veszem észre magam, hogy É nem tudok magamról beszélni anélkül, hogy ne a világról beszéljek. Nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mi a ........ világban: azt is jelenti, hogy a világ mibennünk. Mi a l övészárokban, azt is jelenti, hogy a lövészárok bennünk. Ez ellen lehet küzdeni. Talán lehet börtönben is ülni, és nem a börtönfalakat, hanem a megnyílt mennyeket látni. Ez azonban csak eksztázis, és minden eksztázis csak mint egy vasárnapi kirándulás a városból a szabadba: a vasárnapi elragadtatásunkban is determinálóan benne lesz, hogy ott van mögöttünk. a város. Senki se kivétel, s nőm lehet másképp, nyilvánvalóan. Mindenki, aki magáról beszél, a vitáról is beszél; talán nincsen bűn, amely — egy másik aspektusból — nem vád is. A háborút a kapitalizmus produkálta, a II. Internacionálé nemcsak félreállt az útijából, hanem pártjai háborús pártokká lettek — de ezenkívül mint minden kollektív bűnnel, a háborúval szemben is, mindenki, aki részt vett benne, nemcsak vádló, hanem személy szerint éppúgy vádlott is, mint én, aki némán, vigyázzállásban néztem1 végig a két katonaszökevény kivégzését. Az úrrá lett bestiáról elhittem, hogy mindenható. Lehetett nem annak hinni? Nem vallott minden, de minden arra, hogy ez a legbiztosabbnak látszó ígéreteket is elnyelő nyi'lkos káosz ez maga az egyetlen reális, mindig visz- szatérő „történelem”? Nem egy elsüllyedt világból felhangzó fájdalmas harangszóként haltakéi az olyan ritka, az örök emberi értékek mellett hitet valló hangok, mint a Romáin Ro- landé? S nem éppoly tehetetlenek voltak, mint mi magiunk? Mindez igaz, s mindezt akkor is tudtuk, s mégse lehetett „embernek lenni az embertelenségben” anélkül, hogy az ember ne érezze magát személy szerint is kétségbeesetten és szégyenletesen bűnösnek. ■Újsághíreken túl, melyékből alig lehetett tájékozódni, a bukovinai fronton tudtam meg, hogy mi a boisevüzmus. Alig pár száz lépésre voltak tőlünk az orosz lövészárkok, s a fegyverszünet idején mind gyakrabban jöttek át hozzánk, s hozSinkó Ervin: Szemben a bíróval- részlet ták át gépfegyvereiket orosz katonák nekünk egy-egy falat kenyér vagy fél liter rum reményében. A mi tisztjeink csak mulattak a furcsa látogatókon, akik rettenetes rongyosak és oly piszkosak voltak, hogy a mosolygó arcukban megvillanó fehér foguk meglepetésként hatott. Egy ilyen óriás orosz magyarázta meg nekem életemben először Lenin jelentőségét. Se én, se akik körülöttem álltak, nőm értettünk egy szót sem oroszul, de a másik, az orosz, kézzel-láhbal irtó erőlködéssel meg akart valamit magyarázni nekünk. Végre megtalálta a módját. Az óriás ember a 'hatalmas 'karjával raj tam kívül még kettőt egyszerre átölelt, magához szorított bennünket, s úgy ismételte: „Lenin, Lenin...” Máig énnekem se szóval, se írásban ennél jobban nem magyarázták meg Lenin programiját. Mielőtt még tudni lehetett, hogy objektíve mit tud majd megvalósítani a bolsevizmus, máris nagyot tett: a puszta megjelenésével, azzal, hogy volt és lehetett, megtörte a gonosz varászt. A passzív, kontemplativ pacifizmusnak, mely tehetetlen vágy volt, cselekvésre mutatott lehetősléget, a kilátástalan sötétbe világos rést hasított, miért az orosz proletariátusban megfogható és megvédhető testet öltve itt állt Sírjából feltámadva a nemzetiközi forradalom, a világot megváltó proletariátus holtnak hitt ideája. És olyan világosan, mint itnég soha, mert sőha olyan eklatánsán, mint a háború elleni harcában, nem- látszott meg, hogy az emberiség legszentebb érdekeiért való harc egybeesik a proletariátusnak a maga felszabadításáért vívott harcával. Mikor kiadták a parancsot, hogy nem szabad az orosz katonákkal fraternizálni, akkor már késő volt. Akkor már tudtam, hogy a szocializmus túlélte a szociáldemokráciát — és egyszerre a világ megint érdekes lett, érdekesebb és ígéretesebb, mint valaha. S mikor a monarchia ítészekre bomlott, és Németország köztársaság lett, az első pillanatban az orosz prófécia beteljesedésének első fázisaként jelent meg. Minden a háború alatt felgyűlt kétségbeesés egeket verő optimizmusba csapott át, mikor a katonatisztek magúik tépték le a csillagdáikat s éljenezték meg a forradalmi Károlyi-kormány hadügyminiszterét, aki az örömmámoros éljenző tömegeknek azt kiáltotta oda: „'Nem akarok többé katonát látni!” S mikor kiderült, hogy amit 1918. októberében átéltünk, az nem annyira forradalom, mint az entenite-imperializmusnak a középhatalmak imperializmusa felett való győzelmének; a frontok összeomlásásak a következménye volt, akkor kétségtelenné lett a feladat: ami látszat volt, azt valósággá tenni, elindulni az orosz prófécia, az emberiséget a háborútól, erőszaktól és kizsákmányolástól minden időkre felszabadító világforradalom1 megvalósítása felé.
