Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-02 / 258. szám

1980. november 2. NÉPÚJSÁG 7 mm m «gj» mm v- m m m uwk EZ Mb ■ EL^ Hm mm m A közepesen okos úttörő is fújja a választ: „A föld azé, aki megműveli!” Ezzel a jelszóval indultunk harcba 1945 legeslegelején. Aztán megszületett a 600-as törvény és fölosztottuk a nagybirtokot. Lezárult az évezredes pör. Később egy párszor még fellángolt a vita, meg kellett védeni az új tulajdonosokat, általuk az újfajta rendszert, megszületett a korszellem igénye diktálta újabb jelszó: „Földet vissza nem adunk!” Nem is adtunk. Lezárult az évezredes pör. Felbecsülhetetlen erkölcsi és politikai, de közel sem akko­ra gazdasági haszonnal. Lépni kellett. Két faluban agitáltam az ötvenkilencről hatvanra vál­tó télen. Most már szívesen emlékezem, s hősi kornak íté­lem. Annak az éjfélbe tor­kolló vitákkal, a rengeteg megivott pálinkával meg nohaborral, az alkalmi sze­retőkkel, az öregasszonyok panaszaival, a férfikönnyek­kel, a félsikerekkel és meg­alkuvásokkal, mindazzal, ami miatt szégyenkeztünk olykor, de aztán magasra emeltük fejünket az eredmények hal­latán. Az egyik tsz második köz­gyűlésére meghívták a haj­dani agitátorokat is. Az első­re nem mentünk volna szíve­sen, jobb hogy elmaradt az invitáció, most ellenben már más volt a helyzet. A szó valóságos értelmében ünne­peltek bennünket és most már ők is tudták, hogy miért. Itattak minket, hogy a végén már szöknünk kellett. Pedig a jó bor nem rossz talál­mány, ilyenkor illik is inni, de ennyit, az már ember el­leni vétek. Egyébként mind a két ter­melőszövetkezet amolyan jó közeDes. Jól prosperálnak, az emberek elégedettek, az asz- szonyok boldogok. A tagok jövedelme évi át­lagban, negyvenezer forint. Meg a csirke, meg a disznó, meg a bika... Távoli atyámfia megma­radt maszek parasztnak. Négy hold földdel, meg fél holdnyi szőlővel. Az utóbbi nem számos, mert annak ter­mése úgyis megivódik az év folyamán. Aztán egyszer kiderült, hogy a nagygazdaságok nem bírnak rá a parlagterületek­re, atyámfia bérbe vett vagy tíz holdat. Gyerekei időköz­ben kiröppentek ugyan, de bizonyult, hogy feleségével megbirkóznak az ekkora te­rülettel is, hanem, hogy mi­lyen áron, arról jobb nem beszélni. Munkája hasznossá­gához nem fér kétség, külö­nösen mióta annyi állatot is tart, mint az ötvenes évek­ben egy közepes téeszcsé, maga is gazdag embernek számít. Nem zsákmányol ki senkit, a négy kézre hagyat­kozik a birtok. Van aki irigyli, én néha hajlok arra, hogy sajnáljam. De lehet hogy boldog, és az mindjárt más. Apróhirdetés 1980 márciu­sában: „Feles művelésre ki­adnám 1200 négyszögöl szőlő­met. Érdeklődni...” Apróhir­detés 1980. áprilisában: „Sző­lőművelést — kapálást — vállalok. Cím...” Apróhirdetés 1980... — minek folytassam, akad még számos az egyik történelmi borvidék központ­jában csakúgy, mint más, nem „történelmi” tájakon. Megyénkben hat állami gazdaság, egy állami erdő- és vadgazdaság, 66 mezőgazda- sági és két halászati termelő­szövetkezet, megközelítőleg 31 ezer háztáji és kisegítő gazdaság van. Ezek közül a kifejezetten hobbikertek szá­ma öt-hatezerre tehető. Ma­szek paraszt gyakorlatilag nincs, az előbbiekben emlí­tett atyámfia egy, a még meglévő mintegy harmincból. A földterület hasznosításá­ról néhány adat: szántó 223, szőlő nyolc, rét, legelő 38, er­dő 40 ezer hektár. Parlag­terület 1977-ben még kétezer hektárnyi akadt a megyében, ez mára 127 hektárra csap­pant. Itt meg kell jegyezni, hogy a meglévő gyepterület­ből 12 ezer hektár korszerű­síthető, tehát korszerűsítendő, 11 ezer hektár pedig — amely a laikus számára par­lagnak tűnhet — talajvédő, eróziót elhárító, vagy csök­kentő szerepével hasznosul. Az állami gazdaságok va­lamivel több mint nyolcezer, a termelőszövetkezetek vala­mivel több mint 37 ezer főt foglalkoztattak az 1979-es statisztikai évkönyv adatai szerint. A megyei tanács szak­embereinek felmérése bizo­nyítja, hogy megyénk lakos­ságának mintegy hetven szá­zaléka van valamilyen for­mában, kapcsolatban a me­zőgazdasággal. A főhivatá- súak mellett akár mint hobbi - kert-tulajdonosok, akár mint családtagok. Az integrált kistermelők, tehát akik valamilyen formá­ban, valamilyen rendszerrel kapcsolatban állnak, tavaly Tolna megyében 532 millió forint értékben vásároltak eszközt és anyagot, kisgazda­ságuk fejlesztésére, korszerű­sítésére. Már ez a tény ön­magában is messze túlmutat a kisgazdaság, kiskert szóra­koztató, a családi szükségle­tet biztosító jellegénél, áru­feleslegével jelentősen része­se a közfogyasztás kielégíté­sének. Kié a föld? A fenti adatok egyértelmű választ adnak. Valamennyiünké. Hol va­gyunk már az évezredes por­tól? Most már az a feladat, hogyan tudunk fejlődni, előbbre lépni. Javunkra, hasz­nunkra és — ez sem utolsó — szórakozásunkra is. LETENYEI GYÖRGY Fotó: B. J.—G. K. A pöttömnyi gyerek vidám sikítozással szaladgál a bok­rok között, élvezi a szabad­ságot. Édesanyja napsütötte padot választott magának... Büszkén tekint gyermekére, közben keze fürgén jár. Hí­mez. Parányi szoknya aljára varrja a szivárványszínű vi­rágokat: kéket, lilát, bordót, türkizt... amelyeket aszpará­guszágak és „nevenincs” le­velek fognak füzérbe. * Lőrincz Aladámét, a nép­művészet mesterét délelőtt kerestük meg otthon, Majo- son. Jól tudtuk, hogy a Buko­vinából ideszármazott asz- szony igen hűséges a „hozott kincshez”, a csodás mintáza­Lőrincz Aladárné tanítvá­nya futójával tú szőttesekhez, hímzésekhez. Azért is iratkozott be 1967- ben a díszítőművész szakkör­vezetői tanfolyamra, hogy ta­níthassa a felnőtteket és a gyerekeket az eredeti minták készítésére. — Három szakkört vezetek: egy szövőt Bonyhádon, a művelődési házban, kettőt — felnőtt és gyerek szövő- és hímzőszakkört — pedig itt, A fonál szolgálja a szépet! Majoson. Minden foglalkozás­ra felkészülök — mondja, miközben nézem a gazdag könyvespolcot; melyen Nép­rajzi lexikon, Bukovinai nép­mesék, s a legkülönfélébb hímzésminta-gyűjtemények sorakoznak. — A szakkörökbe sokan járnak. Télen tizenöt felnőtt is összejön, gyerekek pedig még harmincán is vannak. A kicsik között van néhány na­gyon tehetséges... — mondja, miközben a ház utolsó szobá­jába megyünk, ami csak az övé. Ott van fölállítva a szö­vőszék, amiről már annyi, de annyi csodálatos párna, futó- és faliszőnyeg került le. Egy futót vesz elő: — Az egyik tanítványom, a hetedikes Molnár Anikó szőt­te — mutatja büszkén. — A mintaválasztást rájuk bízom. Aztán előkerülnek saját munkái is, a pillangós és kí­gyós, az asztallábas mintás. — Biztosan tudom, hogy aki egyszer már közelébe ke­rült az eredeti mintáknak, megérezett belőlük valamit, az soha többé nem hímez szedett-vedett dolgokat... A bonyhádi művelődési központban, a „nyitott ház­ban” vagyunk. A konténere­ket nézegetjük, melyek jól felszereltek, mindenki kedvé­re dolgozhat belőlük. Sajnos, a Bonyhádon és a környéken élők még idegenkednek hasz­nálatuktól, csupán néhányan veszik igénybe a tárulkozó segítséget. A fafaragáshoz szükséges eszközök árván, szinte új állapotban várakoz­nak. A kézimunka-konténer szakkönyveit is csak kevesen forgatják, a sablonok sem ör­vendhetnek valami nagy for­galomnak. Az emeleten viszont van „forgalom”. Készülőben egy hobbikiállítás, mely a többi hasonlóhoz elszomorító lát­vány. A bemutatásra kerülő darabok között van fából fa­ragott gémeskút, fűrészbak, egyetlen eredeti motívumot is nélkülöző terítő, fekete szö­vetre hímzett, üveg alá he­lyezett és bekeretezett fali­kép, ráadásul bicikli és nitró- festékkel agyonpingált kö­csög, makramé és felszalago­zott, csipkézett, festett és hímzett, paszpolozott gyer­mekruhák. Azon tűnődöm, mikor szo­rítja ki végre jó ízlésünk a gránittányér „festményeket”; mikor csukják be a boltot azok a magukat fazekasnak kinevező álfazekasok, akik hajlandók csak azért koron- gozni, hogy a natúr edénye­ket „hatvanért” eladják a né­pi kultúrát, hagyományt nem ismerő, nem tisztelő, viszont sarokházra igen-igen vágyó piktoroknak, hogy azok ki- csicsázva százötvenért to­vábbadhassák! A gyesen lévő kismamák előszeretettel nyúlnak a hímzőfonal után, hogy laká­suk csinosításához eská is hozzájáruljanak. Egyáltalán nem baj, hogy szakmai se­gítség és tapasztalat nélkül hímezik a képesítés nélküli szabadiparban tevékenykedők által előnyomott kalocsaikat, jelleg nélküli tarkaságokat, sőt, a legtöbb búcsúban, vá­sárban kapható falvédőket, mondjuk a következő felirat­tal: „Nékem olyan ember kell, Ki kocsmába nem jár el Aki sok pénzt keressen, S csak engemet szeressen!” A falvédőn takaros me­nyecskéjét csodáló, kerekded férfiú, a sarokban csókolózó galambpár... (Egyébként van pénz az előnyomásban. Nem véletlen az ipar iránti érdek­lődés. A népművészet hívei joggal mondják: „Kár, hogy kiadják, s nem visszavonják ezeket az engedélyeket”.) * Váralján Szűcs Lászlóné — aki szintén három szakkört vezet: falujában, Nagymányo- kon és Kismányokon — szí­vesen invitál a lakásba, ahol megannyi országos és megyei szőttespályázaton nyert okle­Szűcs Lászlóné asztalán sárközi terítő vél díszíti a falat. S ami szemnek, léleknek gyönyör­ködtető, hímzés mindenütt: sárközi, mezőségi motívu­mok. Azután előkerülnek a székely blúzok, hímzett gye­rekruhák és egy csodálatos sárközi jegykendőmintával hímzett terítő, melynek ha­sonmását sokan láthattuk a szekszárdi házasságkötő te­remben, s amit szintén Szűcs- né hímzett. — Sajnos, a vörös fonal itthon nem kapható — mond­ja keserűen. — Néha kül­földről sikerül szerezni... Amikor a szakköri munká­ról érdeklődünk, Szűcsné lel­kes beszédbe kezd: — Vannak olyanok, akik úgy iratkoznak be, hogy még a szálöltést sem ismerik. Leg­többen viszont kész munká­ltat is hoznak magukkal: kalocsait, meg „akármit is”. Lassanként rávezetem az asz- szonyokat, lányokat arra, hogy mi a §zép, mi az érték a hímzésben. A szakkörök jól működnek, évenként van bemutatónk, s gyakran me­gyünk közös kirándulásra: két éve jártunk palócföldön három éve Kecskeméten, leg­utóbb pedig Gyulán, Kalo­csán, Halason és Békéscsa­bán voltunk. * Snürer Magdolna, a nagy- mányoki díszítőművész szak­kör tagja, s most jár a szak­körvezetői tanfolyamra: — A megalakuláskor lép­tem be. Először sütő-főző szakkör voltunk, majd „át­alakultunk”. Faluhelyen min­denki szab, varr, hímez ott­hon. Jól jött a szakmai segít­ség, hisz a hímzést, szövést nem lehet a saját fejünk után csinálni. — Sajnos, az a tapasztala­tom, hogy a fiatalokat nehéz rávenni, hogy hímzőszakkör­be járjanak. Míg otthon van­nak a kisgyerekekkel, vele vannak elfoglalva. Utána meg a munkával... De hímeznek rendületlenül... Kár, hogy a A „bütykös térítőtől” a makraméig sok minden van a hobbikiállításon szép, az eredeti mintával csak későn ismerkednek meg. * Tolna megyében harminc­hat olyan díszítőművész­szakkör működik, melyeket működési engedéllyel rendel­kező, vizsgázott szakember vezet. Sajnos, ezenkívül van­nak még felderítetlen hímző­körök, ahol a tagok egymás­nak ajánlanak mintákat, s szereznek minél tarka-bar- kább fonalakat... A fonallal való bánást értik, csak nem érzik. Tennivalónk itt lenne még — bőven. V. H. M. Fotó: Czakó Sándor Ma még parlagföld Kiskertek a Decsi-hegyen Vetés előtt egy nagyüzemi tábla

Next

/
Thumbnails
Contents