Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-16 / 269. szám
io Képújság 1980. november 16. Babits barátja volt Beszélgetés a költő sógorával IRODALOM yiTALlJ JENES: Lényegére sűrített elbeszélés Egyszer írtam egy humoros elbeszélést. Tizenkét oldal volt. Felutaztam Hóbele- banc városába, ahol a Sava- borsa című szatirikus folyóirat megjelenik. — Az ötlet jó — mondták a szerkesztőségben. — De kissé hosszú. Nyirbálja le a sallangokat, lényegére rövidítse. Hazatértem. Sokáig ültem íróasztalom mellett. Néhány mondatot kihúztam. Többet sehogy sem tudtam — még ha megpukkadok is. Egy hét múlva megint oda- álltam a Sava-borsa szerkesztője elé. — Bátorkodtam jelentkezni — közöltem humorosan —, utasítását teljesítettem: az elbeszélés sallangjait lenyirbáltam. A szerkesztő átlapozta kéziratomat... Még három napig rövidít- gettem az elbeszélést. Még három mondatot húztam ki. Több azonban sehogy sem ment! Egy szó mint száz — megsértődtem és felhagytam az egész dologgal. Vagy három hónap telt el. Egyszer a telefonhoz hívtak. — Jó napot. Itt a Sava- borsa szerkesztősége. Nos, mi újság? Lerövidítette az elbeszélését? Igen? Remek! Éppen maradt egy kis hely a lapban. Sürgősen nyomdába kellene adni. Nyomtatványként küldi el?... Túl sokáig tartana. Siessen a postára, kérem, és táviratilag továbbítsa a szöveget. Elmentem a postára. — Ez az?... — a távírásznő rám nézett. — Ezt az egészet akarja sürgönyileg közölni? De hát tudja maga, mibe kerül ez? Fogtam a szöveget és megint hozzáláttam a rövidítéshez. Tizenkét oldalból mindösz- sze tizenkét mondat maradt. — Hát ez remek — dicsér. — Kitűnő humoreszk lett belőle! Gellért György fordítása Babits Mihály 1912-tól 1916. januárjáig a budapesti tisztviselőtelepi főgimnázium tanára volt. — 1975-ben a jogutód nyomdaipari szak- középiskola diákjaival elhatároztuk, hogy felkeressük a költő hajdani tanítványait, s emlékeik felhasználásával könyvet írunk Babits tanár úr címmel. így jutottam el egy tanítványommal dr. Tanner Bélához, akivel hosszan beszélgettünk Babitsról. A találkozásról még akkor elkészítettem ezt az interjút, melynek egyik példányát átadtam neki. Béla 'bácsi a múlt év tavaszán meghalt, de Babitsról való emlékeinek egy részét megőrizte ez a kis írás. * ősz hajú, halk hangú öregdiák mesél emlékeiről egy Margit utcai ház első emeleti lakásában. A hatvan esztendővel ezelőtti kissé elhalványult iskolai események fellelkesítik, újra fiatallá teszik. Dr. Tanner Béla 1917-ben érettségizett a tiszviselőtelte- pi főgimnáziumban. Azon kevesek közé tartozott, akik érezhették Gaál Mózes igazgatónak, a népszerű ifjúsági írónak az atyai szeretetét. és akiket Babits Mihály is több évig tanított. — Barátaimtól hallottam, hogy a görögpótló órákat tanító tanár nagyon érdekesen mesél az ókori világ történetéről és művészetéről. Én is ezt a tárgyat választottam és nem bántam meg. Babits nagy szeretettel és lelkesedéssel beszélt a homéroszi világról, előadását szén kénekkel tette szemléletessé. Szavai nyomán az élettelen Akhilleusz-kép szinte meg- elevenedet. láttuk a trójaiak elleni hősi harcát, a Hektárrá! folytatott öldöklő párviadalt. Latint és magyart is tanított. Ha a költészetről beszélt, akkor lángolt, s lelkesedése átragadt ránk is. Nagyon szerette és becsülte őt Gaál Mózes igazgató úr is. Emlékszem, egyszer Babits helyett Mózes bácsi jött be az osztályunkba és azt mondta: „Gyerekek! Babits tanár úrnak most nagyon fontos dolga van. Nemcsak veletek akarja megismertetni a szénét, hanem mindenkivel. Verset ír. Ezért a mai órát én tartom meg nektek.” Milyen kapcsolat volt a költő és tanítványai között? — Babits mindenkivel szemben rendkívül humánus volt. A gyerekek megbecsülését és okos szeretetét különben az „iskolacsalád” szelleme is sugallta. Azokat szeEgyütt a Dunán. Elől Tanner Béla rette igazán, akik lelkesedtek az irodalomért és sokat olvastak. 14—15 éves lehettem, amikor elébe álltam: „Tanár úr kérem, olvastam már Vernét és Jókait. Tessék valami más könyvet ajánlani.” Babits komolyan foglalkozott a kérésemmel, ez nagyon jól esett nékem. írókról, regényekről beszélt, végül a Vörös és fekete című Stendhal-művet ajánlotta. Nagyon hálás vagyok neki, az irodalom szeretetét ő oltotta belém. Dr. Tanner Béla nemcsak tanítványa volt Babitsnak, hanem később rokona is lett. 1921-ben vette feleségül a költő Tanner Ilonkát, akinek később Török Sophie néven jelenték meg a versei. — Néhány öreg diák azt meséli, hogy a tanár úr az iskolában látta meg legelőször Ilonkát, aki öccse tanulmányi eredményéről érdeklődött. — Mihály mindig azt mondta, hogy rokonai születnek az embernek, de a barátait maga válogatja meg. Én arra vagyok a legbüszkébb, hogy elsősorban nem rokonnak, hanem barátnak tartott. Nagyon gyakran voltam velük együtt az Attila úti lakásban és az esztergomi Babits-házban. Budán minden este nagy társaság gyűlt össze náluk: írók. költők, művészek voltak a vendégek. Barátainak többször is mondta tréfásan, „azért szeretem Bélát. mert ő nem ír.” Ami nővérem és Babits iskolai ismeretségét illeti, az legenda. A mi családunk szerette a művészetet, én hegedűművésznek készültem. Ilonka írogatott. Először az Uj Idök-ben olvastam a verseit. Tudomásom szerint a Centrál Kávéházban ismerkedtek meg 1920-ban. A hetvenöt éves öregdiák sokat tanult Babitstól. de ő is próbálkozott tanítani a költőt — igaz, nem sok sikerrel. Tanner Béla valamikor nagyon szerette a téli sportokat, elsősorban a síelést. Elhatározta, hogv a sógorával is megismerteti a lesiklás művészetét, de a mátrai különórák nem sok eredménnyel jártak. A költő csak óvatosan csúszkált a fehér havon. A fotózással kapcsolatos tervei is ugyanígy végződték. Babitsék szerettek fényképezni, de nem nagyon értettek hozzá. Tanner Béla — ak.i sokáig fényképészként is dolgozott — megpróbálta elmagyarázni a fotózás fortélyait de a Babitsék képeinek minősége arról árulkodott, hogy a szakmai tanácsokat nem nagvon fogadták meg. Aztán néhányszor dunai csó- nálcázásra is elhívta Babitsot. Nagyon élvezték ezeket a rövid vízi túráikat. Ahogv időben haladunk előre, az emlékek egvre sokasodnak. A legkedvesebb téma Esztergom. az előhegvi Babits-ház. — Babits 1973-ban vásárolt az esztergomi Elő-hegven egv kicsi és elég elhanyagolt házat Ezt nagy szeretettel szépítsetek és évekig nagvob- bítottá.k. Több szobát ragasztottak hozzá. A ház kedvence Ádáz, a sima szőrű foxi volt. én szereztem Mihálynak. Ádáz vad. harapós, sőt vérengző kutva volt. de nagvon szerette Ba- bitxékat. Ezt lént.en-mvomon igyekezett bizonyítani. Az éjszaka folyamán nyávogó macskákat megfojtotta, és az akkor oldalt nyitott verandára vitte. hogy gazdáinak be- mutassa hősi t.pf+ét TTcrtrqní<?v tett a s7omszéd rcírV^ivAi is. Mihálvék nem győzték fizetni az elpusztított, baromfik árát. Nevelték Ádázt, de csak annyi eredményt értek el. hogy a megfojtott csirkéket -a szomszéd kukoricásába rejtette el. A beszélgetés visszakanyarodik az „Alma Mater-” hoz. a költő tanáréveihez. Babits később nem sokat emlegette a tisztviselőtelepi gimnáziumot: sok iránvú irodalmi elfoglaltsága a jelen és a jövő felé fordította figyelmét. Á tanári munkáról azonban mindig szeretettel beszélt. Az volt a véleménye, hogv a tanári munka kettős örömet ad: örömet jelent a műveltség átadása, de élmény tapasztalni azt is, hogy az ismereteket befogadják a diákok és ez alakítja jellemüket. TÉGLÁS JÁNOS Fekvő no D Jelenkor novemberi száma Makrisz Agamemnon szobra A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Kalász Márton, Cs. Nagy István, Rózsa Endre, Somlyó György és Tűz Tamás verseit olvashatjuk. — A szépprózai írások sorában Darányi Marianna, Mészöly Miklós. Tatay Sándor és Thiery Árpád elbeszélése kapott helyet. A képzőművészeti rovatban figyelmet érdemel Forgács Éva tanulmánya Jankovics József szobrairól, valamint Németh Lajos: A Csontváry- nak „tulajdonítot” képekről című írásának befejező része. Az „Irodalom a gyorsuló időben” — sorozatban a mai irodalomkritika kérdéseiről beszélget Bata Imre, Béládi Miklós, Bodnár György, Nagy Péter, Pándi Pál és Tóth Dezső. A kritikai rovat élén Juhász Ferenc verspróza kötetét elemzi Pomogáts Béla írása. Akttanulmány Szabó Vladimír festménye a Műcsarnokban rendezett kiállításáról IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: Párharc Mintha egy oroszlánköröm végigkúszott a bőrömön csak fél-hold körmű Est Ne félj felhők közt sugár gőgicsél a sugár sötét, s köldökét arcomra buktatja az Ég Miértek Hány miért volt és hány miért lesz ki mindent érez — semmit érez süt-e még Nap merthogy a fecskék kis házaikat lemeszelték és világtérkép-szemmel szálltak most bánata van minden háznak hisz annyi szállt el búcsúzkodva jelükkel megtelne egy nyomda tulajdonképp vége a nyárnak ki nem adott verseim szállnak Két találkozás Megbékélés Ül a bácsi. Ünnepélyes feketében. Ö az időt kérdezi tőlem, mert beszélgetni akar az út unalma ellen. Én azt, hogy honnan és hová utazik? Mondja: Vásárosnaménybe, onnan busszal még tovább. Naményig együtt megyünk. Gondja lehet, mert magába ros- kodtan ül, mintha megbánta volna, hogy beszélgetni akart. Később mégis megkérdezi: — Rosszféle embernek látszom én? Ritka kérdés, második mondatnak különösképpen. Előbb azt hiszem, hogy én bántottam meg valamivel, de nem, hiszen ő sem barátságtalan. Mondom hát: — Miért nézne ki annak? Különben sem írják az emberekre az olyat. Bólint elégedetten. Tetszik, amit mondtam, de a következő mondatával meglep megint: — Pedig engem most ítéltek el, pénzbefizetésre, de az is ítélet... Nézem a tisztességben megőszült elítéltet, ő meg alig várja, hogy mesélhesse már: — Tudja, úgy volt, hogy régen veszekszik rám a szomszéd, mert árnyékol a kertjére a fám. Nem is ő haragszik, hanem a felesége, mert nekem ő jó komám volt régen. — Milyen fa? Alma? — Dió. Évente megterem egy jó zsákkal, és nem is akármilyent, hanem papírhéjút. Tavasszal úgy felpiszkálta a szomszédot a felesége, hogy az baltát fogott a fámra. — És maga? — Én meg ráfogtam a villát, mert az volt ott közel. Nem szúrtam meg, annyira nem mentünk, de nem szégyellem, hogy bizony kicsúszott a csúnya a számon. Ezt hallották meg a szomszédok, aztán elítéltek engem a szó miatt... — És a szomszédot ? — Azt is. Mert tanúm az volt nekem is. Meg a balta miatt. Azt látták... — Hát a villát? — Azt nem számították, mert a füvet forgattam. Maga tanult embernek látszik: lehet még fentebb menni ezzel? Nevetéssel bajlódik bennem a kevéske jogtudomány, és szívem szerint fellebbeznék is a szép magyar beszéd tekintetes ítélőszékéhez, mert aki így mondja el a csúnya szavak históriáját, az felmentést érdemelne. Rá is szánnám magam valamilyen jó tanácsra, de Vásárosnaménybe érünk, és a leszállás sodrása elviszi mellőlem az öreget. Később a kisvendéglőben látom még ugyan, de nem zavarom, mert éppen egy magakorú, ünnepélyes feketébe öltözött emberrel koccint. Egészségükre. Hadd teremjen a megbékélés jövőre is egy zsák diót. Riogatók Szamoskér határában, a táblák szélén kérdeztem egy öregembert: — Maga a csősz itt, bátyám? — Nem, öreg vagyok én már ahhoz is. Csak kijöttem. Nézem a határt. Jólesik a szemnek. — Nehéz év volt ? Néz erősen, válaszra való ember vagyok-e? Annak ítél: — Nehéz, de most a madárriogatókat nézem... — Riogatókat? Nem madárijesztőnek mondják? — Riogatók már csak ezek... Harsogón zöld a határ, a táblákon szerte madárijesztők védik a termést. — Aztán miért csak riogatók? — Hát nézze — mondja és mutatja is —, ezt a gyerekholmit az unokám is felvehetné, azt a kalapot meg én, hordtam rosszabbat is annál. Azt a kabátot ott városon is elhordta volna a szegényebb je. Valamikor bizony" este jöttünk volna, hogy lelopjuk innen... Nézem a bábukat, és gyerekkorom toprongyos madárijesztői egyszeriben megszelídülnek, riogatnak csak. Felfelé a madarakat, befelé — így gondolom — az emlékeinket. BARTHA GÄBOR
