Tolna Megyei Népújság, 1980. november (30. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-16 / 269. szám

1980. november 16. népújság 11 Pór Bertalan emlékérem BAYER BÉLA: Ide tartozom (Levélféle apámnak) Türemlenek mögém az évek, mint torkomban a szók. Harmincévnyi teherrel ingázom naponta, a munka, s az üres papírlap között. Költő nem vagyok. Ha szólok is olykor a dalosok hangján, a csöndet igyekszem benépesíteni. Hazám, s házam van itt, hol a Mecsek lábaihoz guggolnak a dombok, s hallgatag bányásztekintetek idomítják arcunkhoz a fényt. Te tudod apám! Kölyökként gyakorta csodáltam a meddők púpjaira felkapó Holdat, s a sötét is gyakran volt cimborám. Még hallom tüdőd dobogását felhígulni kiskocsmák akkordjain, kérges simogatásaid is őrzöm. (a bányazsomp nem ringat ibolyacsokrokat) Ide tartozom hát! Hol orgonák sípjai muzsikálnak, s gesztenyék dajkálnak gyertyacsonkokat. A jeles festő születésének századik évfordulójára készítet­te Czinder Antal Cseh Gábor büszkén vallja magát amatőr festőnek, ter­mészetesen a szó eredeti ér­telmében, mely a latin ama- re igéből származik, s az amatőr olyan embert jelent, aki valamit kedvel, szeret. Az amatőr mai jelentésében sajátos csengést is kapott, ugyanis viselőjének szükség­szerűen önzetlen embernek kell lennie, aki a művészetet a benne rejlő szépségért szereti, üzleti számítás nélkül s maga is igyekszik gyarapí­tani ezt a titokzatos és vonzó szépséget. Hosszú évek óta ismerem Cseh Gábort, s mindig eb­ben a boldog lobogásban lát­tam, a művészet, a képek örömében. Polgári foglalko­zása rendet és fegyelmet kö­vetel, de azért ne gondol­junk arra, hogy művészeté­ben ennek a következetes és puritán életformának ellen­pontját keresi. Ellenkezőleg, ezek a képek mindig az el­mélyedést példázzák, ahogy a látott és megismert valóságot megpróbálja egy végleges rendbe helyezni. S ezzel tu­lajdonképpen a művészet lé­nyegénél vagyunk. Bármilyen alkotásról legyen is szó, csak a valóságból meríthe­tünk, ez az egyetlen emberi lehetőség, akkor is, ha eleme­it, mint a modern művészet­ben nem egyszer, felbontjuk, így keresve mondanivalónk­nak új kifejezési formáit. Cseh Gábor nem tartozik a formai újítók közé, beéri a valósággal, vagy inkább így kellene mondanunk, nem tud betelni az elébe táruló világ szépségével, ezért jelent neki kimeríthetetlen forrást Szek- szárd környéke, a táj meghitt derűje, amiben tulajdonkép­ben nem is a megfestendő témát látja, hanem életének örömteli keretét, amit a ha­zatalálás boldogságával idéz fel képein. A minket körül­vevő táj szelíd szépségére is­merünk ezeken a képeken, s örömmel látjuk viszont azt a vidéket, melynek útjait mi is gyakorta járjuk, időnként meg-megállva, hogy egv-egy részlet, minden széoséaét hi­ánytalanul megőrizhessük emlékeink között. Cseh Gá­bor így lesz társunk ezen a szüntelen szülőföldi utazáson, s örömmel gondolunk arra, hogv képei új meg új szép­ségekre hívják fel figyel­münket. Az amatőr művészet, pon­tosabban az amatőrök művé­szete valósággal kiterebélye­sedett az elmúlt évtizedék­ben. De mielőtt a részletekre térnénk, magát a szóhaszná­latot kell tisztáznunk. Ha va­laki élete egy válságos vagy Cseh Gábor képei Tél örömteli pillanatában verset ír, s ezt a verset közli is va­lamelyik lap, ezzel mint köl­tő jelenik meg a színen, s a későbbiek során dől el, hogy valóban költő-e. Az amatőr költő fogalmát azonban nem ismeri a szóhasználat, mint­egy ezzel is jelezve, hogy egy vers esetében beérjük a ha­tásos megfogalmazással, a megérzett formával. Beval­lom, számomra ez nem egé­szen világos, s mindig őszintén csodálkozom még az olvasó bátorságán is, aki ha­tározottan véleményt mond egy versről, pedig csak hírből ismeri a verstant, egy trocheus vagy anapestus pe­dig megfejthetetlen rejtély számára. De ezt még a köl­tőktől sem szoktuk számon kérni. A festőkkel más a helyzet. Aki a rajzpapír fölé hajol vagy vásznat tesz a festőáll- váinyra, annak a mesterség alapjaival feltétlenül tisztá­ban kell lennie, egyébként már az első vonalakba bele­gabalyodik. Tudnia kell a távlat, a proporció törvénvét, ismernie kell a színek titkát, s tudnia kell azt is, hogy az úgynevezett témából mi vihe­tő át a képre, mi az. ami a látványból festményként, va­lósítható meg. Az amatőr fes­tőnek tehát felkészültnek kell lennie, s ezen a téren nem különbözhet azoktól, akik kizárólagos élethivatásukinaik tekintik a festészetet Egyéb­ként a művészettörténet nem olyan szigorú, mint a közvé­lemény. mert iónéhánv nagy mestert ismerünk, aki elke­rülte az akadémiákat, s még csak rajztanári oklevelet sem szerzett. Cseh Gábor is jól tudja a mesterséget, volt is alkalma megtanulni. Magabiztosan bánik az anyaggal, s ha élete úgy alakult, hogy egyidőben két hivatás oltárán is áldoz, a művészet iránt érzett áhi- tatos tisztelete mindig arra ösztönözte, hogy a festészet­ben ne alkalmi időtöltést lás­son, úgynevezett kikapcsoló­dást, hanem ezt is élete prog­ramjába iktatva, tudásával, tehetségével szolgálja a fes­tészetet. Ezt képein is érez­zük. Meggyőző, erőteljes al­kotások ezek, melyek- nem­csak felidézik azt a látványt, ami Cseh Gábor szándéka és invenciója szerint képpé kí­vánkozott, hanem olyan fes­tői világot is teremtenek, amelyben mi is otthonosan mozgunk. Cseh Gábor még fiatal em­ber, a művészet pedig min­den életkorban tartogat meg­lepetéseket. De a világ, amit képein megjelenít, már most is teljes világ, egységes egész, nekünk pedig igazán nem le­het más dolgunk, mint az, hogy átadva magunkat a lát­vány örömének további egészséges fejlődést, sikert, s amit ez jelent, még sok szép képet kívánjunk Cseh Gábornak. CSÁNYI LÁSZLÓ (Elhangzott Cseh Gábor szekszárdi kiállításának megnyitóján.) Kréta - Mükéné - Trója i I történeti emlékeket fel­* táró egy-egy fénykép- ijpp albüm sajátos eredmé- iÜgSii nyékét ígér: legalább kettős szempontból kívánja láttatni azt a világot, amelyet bemutat. Egyrészt valóban közelebb hozza mindazt, ami' olvasmányaink és tanulmá­nyaink után gyönyörű emlék­ként élhet az álmainkban (másoknak bizonnyal vannak személyes emlékeik is, szá­mukra egy-egy ilyen kötet akár „epikai hitellel” is ren­delkezik!, és a címlben jelzett három görög „bronzkori fó­kusznak” nemcsak epikai vagy történeti léte, de feltá­rásaik históriája is maga a Kaland. A „harmadik ka­land”, egy-egy szemfüles és jószeimű fotográfus „képnap­lója” (a recenzens emlékei között erről a tájról a legele- venébíbül Gink Károly Itlha- kája él) lehet, egykori nosz­talgiák nosztalgiáit idézve már. Nos, ez a háromszoros Ka­land születhet újjá Panyik István és Sellei Sarolta szé­pen formált fényképeinek forgatása során: Kréta lágy hullámú tengerpartjai és me­redek hegyei, régi és újabb házai, bizarr nyaralói és bi- zantin templomai, hófehér falvilága a széltől gyötört ciprusok alatt. Kopáran és vörösen meredező sziklapart- ja ellentétben a napfénytől csillogó tengerkékkel a színes felvételeken. „Bőrszínű” ten­gertáj és csábító szőlőgerez­dek másutt, a képvilág kö­zéppontjában a knosszoszi palota. A „kalandok kaland­jának” külső és belső igézete, épület- és freskóemlékei a tűző egek alatt. Színháztér és trónterem, szikrázó folyosók, vaskos oszlopok és küklopsz- falazat. Lépcsők, dombormű­vek, korsók és fűvél gazdagon benőtt romterületek. Idolok és kettős bárdok, bikafejek és bikaugró akrobaták, mez­telen mellű, kígyós istennők a szentély zugaiból. Bárányfélhősen kék ég, a háttérben zord hegyek, oly­kor „el-elvágva” az alkonyi Napot, szivárványkört húzva a masina lencséje elé. iDe ezeken a felvételeken már a fényképező mesterek nosztalgiája is megmutatko­zik, a szellemüktől megszűnt objektivitás, mondhatnánk egy manipulált látványvilág: A lapozgató aztán átéli mind­azt, amiről álmodozik, az em­lékező a maga élményeit. .Naptestű szüzek a tenger fö­venyén ...” — idézhetné a re­cenzens kamaszömmagát, ben­ne ilyen emlékeket is ébresz­tettek egykori ifjúságának ol­vasmányai. Amelyek újraéb­redtek a színes felvételek nyomán, bár a fényképészben a. komor csúcsok kontúrjai-' nak és a Nap körének drá­mai találkozása a legeleve­nebb. Mükéné már fásatob és lan- kásafob vidék, az argoliszi megművelt tájon ül a fel leg- • vár magaslata: ismét csak küklópikus falak, vörösen iz­zó vidék. A ligetek között a hajnal és az alkonyat fényei izzítják lírává a színeket, oly­kor a feljövő fehér holdka­réj is feldereng. És mindez ugyancsak álmaink: az Oirosz- lánkapu körül a sírkerület­ben, Agamemnon maszkja és Klütemnesztra sírkútja (a múltét?) Vidékén, a sziklák ál- boltozatos folyosói között. Trója lett a legsiVáraibb vi­dék, a képlátvány alig tudja felébreszteni a vonzást, ame­lyet Homérosz idéz. Széljárta és kavargó felhőzet a vad fű­vel és ormótlan falakkal be­nőtt domborzat fölött, a „több emeletes város” kietlen kő- emlékei. A legépebbek a b ar­bár római kor falazatai. A Dardanellák partvonulata fölött fel (le?) bukó napko­rong, a tengeren áruszállító haljó. A fényképész lírája -a moder világ és az objektív lencse mögött. Szépen megformált, han­gulatteremtő és lélekébresz­tő fényképalbumot kaphat kezébe az olvasó, kitűnő ajándékkönyvet a karácsony­fák alá. Hésziodosz szépen zakatoló hexameterei (a Munkák és napokból) adják előszóként a láthatókhoz a szív ritmusát. A recenzens előtt feltűnik Trencsényi- Waldapfel Imre (a fordító és tudós) emléke is, amint a ka­tedrán lábbal dobogva és ököllel verve dörgi a versso­rokat. Az „Erga kai héme- rai”-it akárha savval marta volna belénk, a most látott fényképek tisztítják a mí­toszt és az emlékeket. Szabó Miklós rövid lés puri­tán szövegű zárótanulmánya egyként idézi a három kul­tuszhely, ugyanígy a kutatás és feltárás történetét. Schlie- mann, Evans, Biegen és má­sok hasonló hősként eleve­nülnek az egykori valódiak és a valódiakat megéneklők között: látvány és élmény, lí­ra és epika, kardok, bárdok, kapák és ásók érnek szinté­zissé, válnak kalanddá az itt láthatók és itt olvashatók nyomán. I". datgazdagabbak a kép­A . jegyzék magyarázó : részletei, és módfelett *■“ ■ J sajnáljuk az elmaradt könyvészeti tájékoztatót. Ev­vel ösztönző- és dokumen­tumértékűvé lehetett volna a sziép fényképekkel élményt és vágyakat egyaránt érlelő kötet.. (Képzőművészeti Alap Ki­adóvállalata). BODRI FERENC Műemlékeink A győri karmelita templom Értékes kötettel gyarapo­dott a Corvina Kiadó kis műemléksorozata. Boros La­jos „A győri karmelita temp­lom” leírását ígéri munkája címében, de ennél lényege­sen többet nyújt. A viszony­lag épen maradt, egységes hatású műemlék-együttes bemutatását végzi el, gondos munkával, élvezetes, egysze­rű stílusban. Látszólag hely- történeti tárgyú munkát for­gatunk — a szerző hajdan volt győri diák! —, valójá­ban egyetemes értékű tények egybefoglalásának leszünk részesei, olvasói. A szerző ugyanis határozottan kiemeli bevezetőjében, hogy „a ba­rokk stílus itt már az 1630-as években megjelent”, annak egyik kisugárzó központja, s nem véletlen, hogy „a ma­gyarországi barokk művészet­ben különösen előkelő hely jutott osztályrészül Győr­nek”. Wittwer Márton és munkatársai döntő mérték­ben hatottak a falakon belü­li város képének alakulására. A könyv az összefüggések láncolatába illesztve dolgoz­za fel — sajátos szempontjait nem feledve —, a méretei­ben, megjelenésében, város­képi szerepében és nem utol­jára, művészettörténeti je­lentőségében kiemelkedő karmelita templomot és rend­házat. Indítása példaszerűen didaktikus. A városnegyed, a környezet egészéből kiindul­va mutatja meg, mennyire esztétikai telitalálat a szer­zetes-építész megoldása: „A templom és a kolostor min­den oldalról lebilincselő lát­ványt nyújt.” A rendház építéstörténete párhuzamos a karmeliták honosodásával. Többszöri bő­vítést követően 1714 és 1732 között elkészült a templom és a céloknak végre megfe­lelő rendház, A tervezés és kivitelezés vezető mesterei Wittwer Márton építész és Franz Richter szobrász vol­tak. Az oltárok képeit pedig Martin Altomonte festette. Munkájuk nem szorítkozott egyetlen feladatra. A szerző több bizonyított példát em­lít fel, amelyek széles körű tevékenységet folytató mű­hely jelenlétére, de legalább­is összehangolt közös mun­kára utalnak. Az „építész testvér” Győrön kívül Sü­megen, Pápán, Pannonhal­mán, Tihanyban is dolgozott. Richter pedig még Sopron­ban, sőt Budán is. A rendbe szedett történeti adatok, tények fonalát nap­jainkig vezeti a szerző. Szól a későbbi átalakításokról, bő­vítésekről, a restaurálások eredményeiről, az „oktalan” modernizálás okozta veszte­ségekről (szobrok, orgona cseréje, stb.). Ezt követi a két épületrész érzékletes le­írása. A homlokzatról meg­állapítja: „Wittwer legszebb győri alkotása”. A torony sa­játos elhelyezése ugyancsak jellemző, sőt többször köve­tett megoldás. A templom­belső részletezésénél kissé lankad a figyelmünk. Itt mintha meginogna az egyéb­ként rokonszenves mérték­tartó elfogultság. A „sötét kápolna” érdekessége^ a sek­restye értékei azonban újra ébresztik kíváncsiságunkat. Utóbbi rejti az első, név sze­rint ismert győri művész, Graumiller Ferenc festmé­nyét. A könyvtár intarziás szekrényei, a korabeli bútor­mű vesség e jeles emlékei „hazánkban párjukat ritkít­ják”. SALAMON NÁNDOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents