Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-26 / 252. szám
IO népújság 1980. október 26. Telefonálok — Halló! Jó napot kívánok ! Ezésez vagyok. — Tessék! — Jó napot kívánok! Ezésez vagyok. — Ezt már mondta. — Igen, asszonyom, én mondtam, de ön nem mondta... — Naná! Majd mindenkinek köszöngetni fogok, meg eldarálni a vállalat nevét! Nem vagyok papagáj! — De hiszen ön képviseli a vállalatot... — Na és? Talán munkaköri kötelességem, hogy mindenkinek köszöngessek? Annak köszönök, akinek akarok. Magának pedig, mit szól hozzá, nem akarok. — Bocsásson meg, de ön a telefoniközpontos... — Mit akar ezzel? Az talán nem ugyanolyan fontos állás, mint a vezérigazgatóé? Milyen jogon nézi le maga az én munkámat? — De asszonyom! — Ebben a társadalomban minden munka egyformán fontos, csodálom, hogy ezt még nem tudja, pedig a hangjából ítélve már a kenyere javát megette! — No, de kérem! — Engem ennél a vállalatnál megbecsülnek, én itt kitüntetést kaptam, és ilyen hangon senki sem merne beszélni velem. Még, hogy köszönjek! És éppen egy ilyen alaíknak! Még ha időm lenne, és otthon vakargatnám az apukám hátát, akkor sem köszönnék magának, érti? De nekem nincs ilyesmire egyébként sem időm: köszöngetni meg bemutatkozni, mint egyeseknek! A CSOR- IMPEX-nél minden másodperc eev dollárt jelent... — Hát ez nem az agócsi mén telep? — fia, tessék! Rossz számot hív, és még van pofája elrabolni az időmet! Az ilyenek miatt megy tönkre az ország ! Nógrádi Gábor RATKO JÓZSEF: Nagymosás A szél minden ruhát levert. Virágos lett a kert. A bokron szoknyád szirmai elkezdtek bomlani. Kéklett egy árvácska-kötény a szilvafa tövén, s szétnyíló blúzodra, íme, rászállt egy méhike. Kiskendőd felröppent az ág hegyére, mórikált, s aztán, hogy fölfigyelt a kert, egy csöppet énekelt. GYŰRI LÁSZLÓ: Az őszi kocsikon Az őszi kocsikon tökinda, folyondár lobogott szárazon, a szulák, a tökszár lobonca, ökörnyál; ahogyan a puli csomósodott, barbár, kócos gubancai, ágyból kiugró lány zsíros hajszálai, slamposan, mogorván lógtak a tengeri hosszú levelei, kókadt levelei. Vaderna József: Az öregasszony és a fiú S zép, napsütéses délután. Az öregasszony hunyorgott. A nap a Keleti pályaudvar aluljárójánál pontosan a szemébe vágott. Föállt a mozgólépcsőre. Figyelte az arc-sorozatot. A szemek a mozgólépcső mozgási sebességének gyorsaságával hagyták el az ő szemét. Amikor leért a metróhoz, visszafordult. Megtette még néhányszor az utat, de nem találta azt az arcot, amit keresett. Visszament a peronra, a vonatok, a másik zsúfoltság, a másik tömeg közé. Bő parasztköténye zsebébe ejtette a kezét, s nekitámaszkodott a lépcsőfeljáró betonkorlátjának. A fiúk mnidennap itt voltak. Sört ittak, leszólították a lányokat, máskor a külföldiektől cigarettát, farmer- nadrágot vettek, aztán továbbadták. Az öregasszony percek óta figyelte őket. Aztán már csak azt a fekete fiút nézte, akit már két napja észrevett. Utána ment az automatához, s csendesen megszólította. — Édes fiam, maga nekem nagyon tetszik. Olyan becsületesnek látszik... — Hagyjon engem békén, vénasszony — vágott vissza a fiú, nem látja, hogy nem ismerkedem? Majd, ha húszéves lesz megint, akkor jöjjön. Addig menjen a nyugdí- jasklubba! — Igen, igen, fiam. Aztán Istenben hiszel-e? A fiút váratlanul érte, sőt megdöbbentette a kérdés. Egy pillanatra elveszítette hetykeségét. — Én? Nem hiszem, hogy hiszek. De mit érdekli ez magát? — Csak azért, mert Isten jó. S aki jó, abban van Istenből egy kicsi. Te jónak látszol... — No, ne hízelegjen öreganyám, még hogy bennem Isten! Ebben a pillanatban értek oda a többiek, meghallották az utolsó szavakat. A fiú zavarba jött. Röhögve kérdezgették tőle: — A Ferkó átkeresztelje- dett? — Ki ez az öregasszony ? Csak nem a Mária? Vagy a Magdolna? Feri hirtelen ötlettel szólalt meg! — Bemutatom nektek a nagyanyámat. Most jött a vonattal, és összefutottunk. Na, mit szóltok? A csendet az öregasszony törte meg. — Gyere fiam, igyunk meg egy üveg sört. Elég faragatlan barátaid vannak. — Nincs nekem pénzem, nagymama — mondta Feri, de az öregasszony rávágta: — Ki kérdezte? Én hívtalak, vagy nem? Feri megadóan ballagott újdonsült nagyanyja mellett. Csak annak örült, hogy most a többiek irigykedhetnek. Kinek van ilyen nagyanyja? Aki sört iszik az unokájával? Mi van, fiam? Megkukul- tál? — kérdezte az öregasz- szony, győzelme teljes tudatában. — Szólíts csak Erzsi néninek, de ha akarod, unokámmá fogadlak. Az igaziak úgysem törődnek velem. Velük még sört sem ittam. Látod, csak tengek-lengek itt, mint ti. Nem való vágyókén már semmire. — Azért ne legyen annyira elkeseredve. Nem szeretem, ha valaki siránkozik. — Jól van fiam, minek is panaszkodni. Azért járok ki ide, mert úgy érzem: bármikor fel tudok ülni a vonatra, és haza tudok menni. Egy kis faluban laktam a Dunántúlon. Közvetlenül az állomás mellett. Szeretem nézni a vonatokat. — Maga Pesten lakik? — Itt a fiaméknál. De útá- lom ezt a várost. Amikor meghalt az uram, akkor jöttem el hozzájuk. De csak ülök naphosszat a parkban a pádon, vagy itt téblábolök egyedül. Aztán Istenben tényleg nem hiszel? — Még kiderül magáról, hogy valamelyik szekta tagja. Ahol a szabályzat szerint boszorkánytáncot járnak éjszakánként a temetőben. — Ne bolondozz! Isten nevét a szádra hiába ne vedd! Megbüntet. — Még a végén meg is ijedek. Hittérítővel még úgysem ittam sört — mondta a fiú, és kényelmesen hátradőlt a széken. — Olvastál te már valamit a bibliából? — Erzsi néném! Vagy nagyanyám? Mit gondol, van nekem ilyesmire időm? Az öregasszony a szatyrába nyúlt. Odaadta bibliáját a fiúnak. — Olvasgasd, fiam, nekem már úgyis rossz a -szemem. Meg aztán, ami nekem kell, azt már tudom kívülről. Ezt rád végrendelkezem. Vissza sem kell adnod többet. Díszes, bőrkötéses biblia volt. Látszott róla, hogy régi, a fiú rögtön arra gondolt, hogy mennyit adhatnak ezért az antikváriumban. Van, amelyik háromezreit is megér, egy bibliánál ezt sosem lehet tudni. — A János Jelenésekről szóló részt olvasd el! Tudom, aki nem hisz, azt a gyehennatűz égeti meg. És ha valaki nem találtatott beírva az élet könyvében, azt tűznek tavába vetették. — Hogy fér a maga fejébe ennyi hiábavalóság? B aj, ne mondj ilyeneket, mert elpusztulsz te is ebben a városban. Ezt mondja a jelenés. És port hányván az ő.fejőkre, Máltának sírván és jajgatván, és mondván: Jaj! Jaj! az a nagy város, amelyben meggazdagodott * mindenki, akinek hajói voltak a tengeren, annak drágaságaiból, hogy elpusztult egy órában! — Maga nem lenne jó OTP-reklám! — Lehet, meglehet. Fiam, neked- meg fog bocsájtani a mondenható. Ezért is szeretlek. Gyere, üljünk fel a vonatra, megyünk hozzám. Már két éve nem voltam odahaza. Meghívlak. A fiú meglepődött. Még hogy ő menjen el ezzel a vénasszonnyal! De aztán úgy gondolta, két napig ráér. — Van nálam tízezer forint. Most vettem ki a bankból. Ne törődj semmivel. — Menjünk — vágta rá szinte öntudatlanul Feri —, de nem tetszik nekem az Erzsi néni megszólítás. Ezentúl nagyanyámnak hívom. Az öregasszony elsőosztályú kocsira váltott jegyet. Végig az úton csak beszélt, beszélt. Közben a fiú, szé- gyellte magát emiatt, de mégis arra gondolt, hogy vajon hol tarthatja az öregasz- szony a pénzét. Játszott a gondolattal: ki jönne rá, ha megszerezné tőle? — Te most arra gondolsz, hogy ki akarsz rabolni — szólalt meg hirtelen az öregasz- szony, megigazítva a fejkendőjét, amolyan csendes felháborodással. — Kellene neked is a pénzem, mi? — Honnan jött rá? — Gondoltam fiam. Ha meg akarsz tudni valamit, képzeld magad a másik helyébe. Miért utazol te egy ilyen csúnya vénasszonnyal? — Magával viccelni sem lehet? — Én már megöregedtem. Egy fabatkát sem ér az életem. A városban is a falun is egyedül vagyok. Csak hunyorgók a világba. Az öregasszony házában egyenletes por lepett mindent. Répi parasztbútorok álltak a konyhában, szobában. Látszott, hogy régen jártak itt. Az ablak előtt, úgy száz méterre húzódott a sínpár. Félóránként, negyedóránként ment el egy-egy vonat. — Üljél le fiam. Van négyéves barackpálinkám. Még az uram főzte, Isten nyugosztalja szegényt. Hozok neked, biztosan jól összeérett már. Ittak és hallgattak. Egy- szercsak újabb ötlettel rukkolt ki az öregasszony. — Menjünk ki a temetőbe, nézzük meg az uram sírját! Megcsináljuk, felgereblyézzük, remélem, segítesz. Utána imádkozunk érte a templomban. — A sírt megcsinálom, de az imádkozásból hagyjon ki engem. Addig majd olvasom a bibliáját. Kihúzgálták a sírról a gazokat, virág nem volt, de egyenletessé simították a dombot. Aztán a fiú leült a templom előtti padra, ott várta az öregasszony, figyelte a lányokat. Nagy kék, piros kannákban vitték a tejet a gyűjtőhelyre. Visszafelé az öregasszonyt néhányan megállították, kíváncsian kérdezgették. A háznál a vénasz- szony megkérte a fiút, menjenek még ki a sínekhez, hát oda is kisétáltak. Eres kezével végigsimogatta a fényes sínt, felállt, s könyörgően a fiúra nézett: — Most megszolgálhatod a tízezer forintot. Neked szántam én azt, mikor eljöttünk, feltettem a szekrény tetejére, ott magitailálod. Szeretlek téged, mert olyan becsületes vagy, eddig is segítettél nekem. Hasonlítasz a fiamra. Én már nem tudok élni. Meg akarok halni, de nem tudok. Isten előtt bűn az öngyilkosság. Segíts nekem. Mindjárt jön a gyorsvonat, tudom kívülről a menetrendet, az uram vasutas volt. Csak egy kicsit lökjél meg! Az Isten szerelmére, csak egy nagyon kicsit! Téged kerestelek a mozgólépcsőn, a pályaudvaron, már egy hete téged kereslek. Ne haragudj rám. Tiéd lehet a pénzem, mindenki azt hiszi, hogy magam ugrottam a vonat alá. Mert én már régóta a vonat alatt élek. Egész életemben a vonatokat néztem. Abból a házból, abból az ablakból. Nem mentem én velük sehova, csak arra az istenverte Pestre. Nem vittek engem sehova a vonatok, én már gyerekkoromban a sínek alatt éltem. Csak a sok zakatolás és kész. Csak egy kicsit lökjél meg fiam, mindjárt itt a vonat. A fiú meghökkent. Ijedten szaladni kezdett a sínek között. Már ponttá zsugorodott az öregasszony, amikor meglátta a mozdonyt. De hiába integetett, ezt talán egyetlen mozdonyvezető sem vette volna komolyan. Nem közölték az újságok sem a hírt. A fiú később tudta meg, hogy az öregasz- szonynak nem volt senkije, a szociális otthonból szökött. Kicsit dilis volt, mondta egy nővér. Eltűnt a bibliája is, pedig ez volt az egyetlen dolog, ami még érdekelte. 1 fiú kopjafát faragott a m sírjára. S azóta várako- f\- zik. Várakozik az alul- , rfssj járókban, a pályaudvarokon. Maga sem tudja, mire. Talán a nagymama-időre? — kérdezi magától is nevetve, miközben úgy érzi, hogy szűkül a város. Bakterházzá zsugorodik. Békegalamb Riez Adalbert Béla festménye a Szépművészeti Múzeumban rendezett kiállításáról IHÁSZ-KOVÁCS EV A: Február arca mögött Tél. Az anyaföld barna szomorúsága. Ezüst lapulevél-felleg az égi mezőkön, egy délelőttnyi nyaláb, amelyben megfürdőzik a téli vasárnap. Fürdik, mint pirosra csípett, hamvas leányarc, fürdik esőben, reggelre fiatal lesz?! Tékozolt esztendőim melyik domb alatt hevernek összetörötten, Milyen pillanat katasztrófája temette romok alá; kezemben tollal-lapáttal, s valami, ki-tudja-honnan-örökölt őserővel ásogatom ilyenkor a kincseknek-vétt semmit a télből, mintha sosem-volt aranyrögöt: két szem fényes-szép örömeit keresném ... Február arca mögött rideg józanság tündököl de a napfény még arcon legyint, minthogyha tavaszt ígérne ... RE1CHELD ILONA: Pécs, 1979. január 25. Három napig éltél eszméletlenül. Szemed lehunyva, halálra készen, míg szíved vad csatáját vívta a kegyetlen elmúlás ellen. — Láttam a Halált! Lopva jött, körültáncolta homlokod, kórházi ágyon talált, szíved még-még dobogott. Titkos jeleit ajkadra nyomta. Jeges verejték verte testedet, szíved-tüdöd még kicsit bírta, és én fogtam jég-nyirkos kezedet. Ágyad mellett álltam, én élettelen élő, csak álltam, s néztelek némáig, — Anya! — szóltam, kegyetlen játék a Tiéd, ne komédiázz! ... Esteledett. Ott künn havazott, elhagyott ház ablakán jégvirág, hóvihar, a csípős szél arcomba vág, könny-jégcsap az arcomon ... havazott. SZARKA JÓZSEF: A Nagymama Szétharangozta bánatod egy naplemente, s rádcsücsörített a vaksötét, könnyű volt siklásod, mint ajkaidon átszűrt, hazudott szépség, a könnyű lét. Hullámveréssé váltam én is, zord kövekhez szaladok halkan, megbántottan, leölt közönnyel, tudod anyó, én itt maradtam. Szétszivárogsz, de itt kószál agyamban, egy megőszült, meghasadt jelkép, csüggedten, fázva, ráncba komolyodva naplementkor, — anyóka fájsz még!
