Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-26 / 252. szám

1980. október 26. Képújság n A magyar képzőművészet története Tíz év alatt nyolc kötet A Művészet Kölesden A magyar képzőművészet történetét átfogó sók kötetes feldolgozásának kiadására vállalkozott az Akadémia Könyvkiadó. Napjainkban nemcsak a magyar művé­szettörténet feldolgozása vált időszerűvé, de ugyanilyen igény jelentkezik egységesen szintetizáló jelleggel az egész magyar kultúrában — mond­ja Németh Lajos, az ELTE művészettörténeti tanszéké­nek vezetője, a készülő első i kötet szerkesztője. — Mind­eddig csupán egy kisebb ter­jedelmű, kétkötetes művé­szettörténeti kézikönyvet használhattunk összefoglaló műként, és a művészeti lexi­konokat. — Ez a roppant nagy vál­lalkozás milyen előkészítő munkálatokat igényelt? — Az Akadémia intézetei megalakulásuk után rögtön legfontosabb feladatuknak tekintették a kézikönyvek publikálását. A művészettör­téneti csoport is kidolgozta programját. Természetesen már addig is folytak törté­neti kutatások. Ettől kezdve azonban még nagyobb inten­zitással láttak néki a munká­nak. A dokumentációs köz­pont forrásmunkák után ku­tatva már a hatvanas évek­ben szervezni kezdte a levél­tári kutatásokat. A fiatal, ambiciózus gárda az úgyne­vezett „fehér foltok” felszá­molására törekedett. Ebben a feladatban nemcsak a mű­vészettörténeti kutatócso­port, de az egyetemek oktatói és a múzeumok munkatársai is szerepet kaptak. Ennek ke­retében egy sor kiállítást szerveztek Pécsett, Székesfe­hérvárott és Szolnokon. Je­lenleg is látható egy kiállí­tás a „felvilágosodás korsza­káról”, amelyről tanulmány- kötetet is publikáltak, és amelyet később meg is vitat­nak. — Hogyan, milyen elkép­zelések alapján készülnek majd az egyes kötetek? . — Az egyes korszakok fel­dolgozására munkacsoportok alakultak. Az előkészítés so­rán elméleti-módszertani kér­désekben bizonyos vitáink voltak, főleg korszakalkotó- si problémákról. Az Aradi Nóra főszerkesztésével ké­szülő magyar művészettörté­neti sorozatot végül is nyolc önálló kötetben szeretnénk megjelentetni. Ezek sorrend­ben a következők lesznek: a kezdetektől a középkorig: a XIII.—XIV. század; a XV.— XVI. század; a reneszánsz, a XVI.—XVII. század; a XVIII. —XIX. század 1880-ig; az 1890 és 1919 közé eső kor­szak; a két világháború kö­zötti korszak és a jelenkor. Az egyes korszakok között nem vonunk merev határo­kat. olykor nagyon is átfedik egymást. — Miként tervezik a kö­tetek megjelenését? Me­lyik lesz az első? — A könyvek a kéziratok elkészülésének sorrendiében kerülnek nyomdába. Elsőként az általam szerkesztett, szá­zadfordulót felölelő korsza­kot jelentetjük meg. Ezt kö­veti majd a Marosi Ernő ál­tal szerkesztett, két világhá­ború közé eső korszak fel­dolgozása. A terveink szerint mind a nyolc kötet kézirata elkészül 1985-ig vagy 86-ig, és legalább évenként egy köte­tet publikálásra szánunk. — Hol tartanak ma az első kötettel? Miként állt össze a századforduló mű­vészettörténete? — A kötet már nyomdá­ban van, egy évig tartó szer­kesztői munka után, amelyet valójában tízéves előkészítés, áldozatos tevékenység előzött meg. Kisebb munkacsoport­tal dolgoztunk, de minden egyes témának meg volt a maga szakembere, és ez bi­zony komplikálta a munkát. Korrigálnunk kellett az átfe­déseket és egyes értékelése­ket. Először is igyekeztünk kialakítani a közös mód­szert. A bevezető tanulmá­nyom megírása után a mun­katársakkal közösen megvi­tattuk a könyvet éppen úgy, mint azt követően egy feje- zet-modellt is, amelyet belső munkatársakkal együtt ír­tunk meg. így állt össze kö­zös munkában a nyolcvan­egy íves első könyvünk. — Mit tartalmaz majd a századforduló magyar mű­vészettörténetének össze­foglaló munkája? — A bevezető tanulmány után következő második rész művészetszociológiái kérdé­sekkel, továbbá a technika fejlődésével, az esztétikai fej­lődéssel, múzeumüggyel, pe­dagógiai kérdésekkel foglal­kozik. A könyv harmadik ré­sze pedig történelmi átte­kintést kíván adni a korról, de egyáltalán nem kategori­kus határvonalak meghúzásá­val. A szecesszió tárgyalásá­nál például nem kell majd külön végigböngészni az épí­tészeti vagy a képzőművésze­ti fejezetet. Stílusban, eszté­tikailag összetartozó témá­kat együtt tálaljuk az''olva­sóknak. Újdonsága lesz a kötetnek, hogy a hagyományosan értel­mezett képzőművészetet együtt tárgyaljuk a környe­zet-kultúra elemzésével, a népi kultúrával, de emellett foglalkozunk a fotóművészet­tel és az iparművészetekkel is. — Bibliográfia? Illuszt­rációk? — Nagyon részletes, érté­kelő, illetve forrásértékű bib­liográfiát adunk a kötethez. Az illusztrációs képanyag pe­dig 300 oldalt tölt ki, köztük 32 színes képpel. Grafikák és építészeti tervek! Ezenkívül egy 1500 fekete-fehér repro­dukciót tartalmazó külön kö­tetet is mellékelünk. Krono­lógiai sorrendben a művelő­déstörténeti anyagok, ente­riőrök, fotók, paraszti művé­szeti alkotások és történeti anyag, kezdve az Országház építésétől a Tanácsköztársa­ság plakátjáig. — Milyen tapasztalatok­kal járt az első kötet szer­kesztése a további munkát illetően? — Be kell vallanom, hogy nagyon szigorú szerkesztő voltam. Bár tartalmi változ­tatásokra nem került sor, tiszteletben tartván a szerző­ket, de stílusbeli átdolgozás­ra annál inkább szükség Volt. Mindenesetre jelentős tapasztalatokat szerezhettünk a következő kötetékhez. Más tanulságokkal is szolgál az eddigi munkánk, összefogta a szakmát, kollektívákat ková­csolt egybe, és egy sor olyan kutatómunkát indított el, amelynek bizonyos része majd csak később térül meg, nem e kötetek megjelenésé­vel, de minden .bizonnyal hasznunkra lesz és fehér fol­tokat tüntetünk el a hazai művészettörténetből. SZÉMANN BÉLA A Művészet című folyóirat augusztusi számának nagyob­bik felét Tolna megyének szentelte, s mint a korábbi „megyei” számok esetében is, találkozóra hívta a szerzőket, szakembereket, érdeklődőket, hogy közösen beszéljék meg, mennyiben sikerült bemutat­ni a megyét, de amit legalább ilyen fontosnak kell tarta­nunk, ilyenkor lehetőség nyí­lik olyan véleménycserére, amely felöleli, vagy felölelhe­ti művészetünk kérdéseit is. Ezúttal is ez történt. A találkozó Kölesden volt, ahol a környezet is egy ilyen beszélgetésre ösztönzött, hisz a művelődési házban éppen ekkor rendezték meg Szur- csik János kiállítását, így ké­pek között lehetett beszélni képekről, művészetről. A fo­lyóirat főszerkesztője, Rideg Gábor, helyettes szerkesztője Tímár Árpád vett részt a be­szélgetésen, s Lóska Lajos, aki a Tolna megyei számot szervezte, szerkesztette. Az el­ső kérdés természetesen az volt, hogy ilyen-e a megye művészete, amilyennek a fo­lyóirat bemutatta. A kép ter­mészetesen nem lehet teljes, még akkor sem, ha elfogad­juk, amit Rideg Gábor mon­dott: a megye képzőművésze­te kevés olyan eredményt tud felmutatni, ami egyenrangú- ként vesz részt az ország mű­vészeti életében. Tegyük rög­tön hozzá, a művészet soha nem olyan, amit elhatározás­Az emberek érettebb kor­ban már többnyire kialakít­ják magukban sajátos mód­szerüket; ha egy kiállítást végignéznek, nem hagyják magukat nyilaktól, s egyéb eligazító tábláktól befolyá­solni. Az igazi kiállításjáró ember nem fogad el tanácso­kat senkitől, csökönyösen a maga feje után megy; meg­győződései, vagy ha úgy tet­szik, rögeszméi vannak. A Hadtörténeti Múzeum Bethlen Gábor emlékkiállítá­sán az a rögeszme kristályo­sodott ki bennem, hogy az utat a fejedelem arcmásánál kell kezdeni, és ott is kell befejezni. Köbben bebaran­golhatjuk a XVII. század ele­jének háromrészre tört Ma­gyarországát; Erdélyt, a tö­rök hódoltság területeit, a Dunántúl nyugati részén és a Felvidéken keskeny sáv­ban húzódó királyi territó­riumot. Térképék, rajzok, emléktárgyak, a letűnt idők sokféle reikvizítuma segít el­igazodni a harmincéves há­ború, a reformáció és ellen­reformáció vibrálóan ellent­mondásos, történelmi feszült­ségektől terhes korában. Az­tán visszatérhetünk a kiin­dulóponthoz... Tehát: újkeletű rögeszmém parancsára ott állok a feje­delem arcképe előtt, s nem tudok elszakadni tőle. Mások is vetnek rá egy-egy futó pillantást; egy fiatal párocs­ka még el is időzik előtte. — Oltára sérójia van — jegyzi meg a leányzó. — Tiszta Alain Delon — tódítja a srác. Bethlen Gábor arcképe sal, sürgetéssel lehet „fejlesz­teni”, ugyanakkor azonban kibontakozását akár szűk- keblűség, akár néhány admi­nisztratív intézkedés is meg­akadályozhatja. Személy sze­rint úgy vélem, ebben a me­gyében még soha nem volt a művészi munkára olyan al­kalmas légkör, s annyi meg­értés, mint napjainkban, de azért a régi igazságot se fe­ledjük; művész az, aki mű­vészi alkotásokat hoz létre, tehát a hivatalos megértés csak azoknak szólhat, akik munkáikkal érvelnek. 1 S ezzel már el is jutottunk a kölesdi tanácskozás legfon­tosabb pontjához, a kvalitás kérdéséhez. Igaza van Vadas Ferencnek, a megyei tanács művelődésügyi osztályvezető­jének, hogy fölösleges maxi- malizmus, ha örökké a re­mekművet kérjük számon; nem is lehet, s a remekmű egyébként is ritka adomány. Viszont mégis csak szét kell végre választani a jót és tal­mit, mert a középszerűnek mindig magától értetődő he­lye van, de mai művészetünk­ben egyre jobban kísértenek azok a munkák, amelyek a középszerűtől is távol esnek. Riasztó példák tucatját lehet­ne felsorolni, de fontosabb ennél a tanulság, ami körül­belül így foglalható össze: konszolidált viszonyok között élünk, az embereket már nemcsak a napi megélhetés foglalkoztatja, hanem arra is Egy ideig egymásba csim­paszkodva vihognak, aztán odébb állnak. Időtlenségük persze bosz- szantó, de most nem is azt érzem benne lehangolónak, hogy Oly kevés bennük a kegyelet, vagy hogy nem es­nek valamiféle ünnepélyes hangulatba — erre nem is le­het kötelezni senkit —, ha­nem inkább azt, hogy mi­lyen kevéssé fogékonyaik az esztétikum iránt. Mert az az arc, amely ránk tekint a metszetről, festő ecsetjére kívánkozik; voná­sait a történelem vésője fa­ragta keménnyé, s ettől szép a szó legszorosabb értelmé­ben. Azonban nem mai, köz­napi értelmében; úgy nem is lehet szép. Csakhogy ez mélységesen közömbös; az esztétikum szempontjai csak a legritkább esetben azono­sak a kordivat szempontjai­val; ha valamit esztétikai vizsgálódás tárgyává kívá­nunk tenni .helyesebb is et­től az utóbbitól már ab ovo eltekinteni. A történelem vésőjét em­legettük az imént — egy kissé patetikusan. Mentsé­günkre szolgál, hogy a feje­delem arcmását figyelve ne­héz szabadulni a gondolat­tól: ezen az arcon az egész kor otthagyta bélyegét. A furcsa hajviselet, a fejtetőn egy tincsbe fésült haj a tö­rökvilágot idézi; mintha az előrecsüngő száj a jellegze­tes Habsburg-arcokat juttat­ja eszünkbe, még akkor is, ha tudjuk, hogy vérségi kap­csolatról nincs szó;"a sűrű szakáll pedig a reformáció és az e'lílenreformáciaó egy­aránt megszállót, komoran elszánt prédikátorait idézi. A legkif ejezőbb a szem egy­szerre sugároz higgadt böl­csességet és szenvedélyt, jó­ságot és kegyetlenséget; a kor legnagyobb magyar ál­lamférfija, Bethlen Gábor, erdélyi fejedelem és válasz­tott magyar király néz ve­lünk szembe... De álljunk meg egy percr re. Bizonyos, hogy nincs eb­ben a fejtegetésben semmi szemfényvesztés? Nem lehet­séges-e az, hogy csak törté­gondolhatnak, hogy minél 6zebbé alakítsák ki közvetlen környezetüket, ami egyébként az országos szándékkal is ta­lálkozik, itt van példának a szekszárdi városközpont való­ban artisztikus kialakítása. Aki autót vesz, legalább az elemi ismereteket megszerzi, amit egyébként rendeletek is előírnak. Nem ritka manap­ság az olyan lakás, amelyben két-három autó árát fektet­ték képekbe, a tulajdonos pedig a művészettörténet KRESZ-szabályaival sincs tisztában — persze, hogy el­téved a forgalomban. A kö­lesdi megbeszélésen éppen ezért kapott nyomatékot az a gondolat, hogy a művelő­dési házaknak — vagy akár egyéb intézményeknek — a jelenleginél többet kell ten­niük az esztétikai kultúra elő­segítéséért. A forma tetszés szerint kialakítható, klubfog­lalkozás, szabadegyetem, vagy akár egy pohár bor melletti csevegés egyformán célhoz vezethet. A minap a művészeti dol­gozók szakszervezetének ta­nácskozásán Aczél György azt kérdezte, nálunk miért van a silánynak becsülete, s miért nem tudunk eljutni odáig, hogy Pesten a Kis­stadionban popkoncert helyett Bartókot játsszák. Hozzáte­szem: nem hiú ábránd. De talán soha nem volt annyira nelmi ismereteink birtoká­ban, a fejedelem nagyságá­nak immár négy évszázados bizonyosságával tudatunk­ban látjuk őt ilyennek? Valószínűleg nem. Hiszen már a kortárs Don Diego de Estrada, a Bethlen udvarába vetődött spanyol nemes, a fe­jedelem udvarmestere is így ír: „Ami személyes tulajdo­nait illeti, a fejedelem öles termetű, de bámulatosan ará­nyos testalkatú férfiú volt, kiváltképp a lába és a láb­szára volt jól formált; ügyes volt és mindenre elszánt; a feje és az arca nagy, a hom­loka széles és sima- volt; tág­ra nyílt nagy szeme szigorú, amikor békés volt, és .kegyet­len, amikor haragos; a szem­öldöke ívelt volt és dús, a szája nagy, ajkai duzzadtak, a fogai ritkásak és nagyok, szakálla őszbe csavarodó, melle és háta széles, a dere­ka karcsú, külseje szigorú és nem mindennapi erőt sugár­zó; eszményien ülte meg, a lovat ,s a maga módján jeles táncos is volt; az asztalnál nyájas és a társalgásban szellemes, a fogadáson mél­tóságteljes, s a tanácskozás­ban határozott”. szükség arra mint ma, hogy mindenki el tudjon igazodni érték és talmiság között, hisz ebben a felgyorsult világban a manipulált világsiker hetek alatt ízlésformáló tényező le­het, holott — példa bősége- gesen van rá — rendszerint csupán egy alkalmiság misz­tifikálásáról van szó, nem pe­dig igazi értékről. Aki Bartók helyett a popkoncertre sza­vaz, menthetetlenül eltévedt, de azt se feledjük, valameny- nyien felelősek vagyunk azért, hogy valóban értékekben gondolkozhassunk. A kölesdi Művészet-megbe­szélés ehhez vitt közelebb. Szándékát tekintve feltétle­nül, de talán eredményeiben is megmutatkozhat. Az órá­kon át tartó, nem lankadó érdeklődés pedig azt mutatta, hogy a lelkes kölesdi műba­rátok indíthatnak el egy olyan folyamatot, ami köve­tendő példa lehet, itt is, az egész országban is. CSANYILÁSZLÓ S ilyennek látták őt so­kan mások; nagynak már életében is. Egy másik Beth­len, aki nem a fejedelem ágá­ból (az itetári ágból) szárma­zott, gróf Bethlen Miklós, emlékirataiban Zrínyire em­lékezve úgy véli igazán sej­tetni a (költő és hadvezér nagyságát, hogy felsóhajt: hozzá fogható férfiú Bethlen Gábor óta nem élt a hazá­ban. Apród ja, Kemény János, a későbbi fejedelem pedig így siratja el: „Meghala ez a nagy fejede­lem, kikhez hasonló magyar Mátyás királytól fogva és István (királyon kívül nem hallatott... Oh vajha avagy ne született, avagy örökké élt volna”. Számolatlanul idézhetnénk még a kortársak visszaem­lékezéseiből, s az utódok írá­saiból, akiket magasztaló sza­vakra késztetett a bethleni történelmi tett és a bethleni jellem, amit hűen kifejez az aromás. Amely elől elindultunk, s amely elé vissza kell tér­nünk. GÖMÖRY ALBERT A fejedelem arcképe A hadvezér

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents