Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-22 / 248. szám
1980. október 22,. ^épüjság 3 Békeidő után Várongon és Lápafön Vitézy László és stábja 10 ezer nyugatnémet márkás díjas nyert a mannheimi fesztiválon. Aki ezek után kedvet érez arra, hogy felkerekedjen és a helyszínre látogasson, az nem kap egy krajcárt sem, pedig ha kellő alapossággal képes felderíteni a mai valós helyzetet, talán megérdemelné. Mindennek a megítélése azon múlik, hogy milyen szemszögből nézzük. Egy szekszárdinak Várong van „a világ végén”, a váronginak a megyeszékhely. Ez a megítélés alighanem a környékre is vonatkozik. Én gyönyörködve nézem a gépkocsi ablakából a tájat, aki ugyanitt a traktor vezetőfülkéjében ül, az aligha foglalkozik esztétikai értékítéletekkel. A talán két és fél utcából álló Várong a szemnek szép, de arra már nem mernék esküt tenni, hogy itt lakni sokaknak jelentené álmaik netovábbját. Vagy talán mégis? Hiszen amikor tíz évvel ezelőtt Tancsik József tsz- elnök feladta azt az emlékezetes hirdetést a Szabad Földben, mely a végén számos környékbeli filmszerepléséhez vezetett, valósággal áradni kezdtek Várongra és Lápafőre a letelepedni kívánók. Nem szeretem átabotá- ban és csak a helyszínen gyarapítani ismereteimet, így már indulás előtt — a KSH Tolna megyei Igazgatóságán — megtudakoltam, hogy hányán. 1970 és 1979 között 309 személy költözött Várongra, 398-an Lápafőre. Ez idő alatt viszont távozott 337 és 398. Tehát végeredményben a két község lélekszáma 30 személlyel csökkent. — Ez tulajdonképpen eredmény! — mondom a termelő- szövetkezet elnökének. — Az ilyen méretű falvak elnéptelenedése sokkal viharosabb tempóban szokott végbemenni. Helyeslőén bólint, hiszen ezek a számok valóban alap- elképzelése helyességét igazolják. Főleg Lápafőn, ahol a lélekszám-csökkenés mindössze két személy. Voltak évek — 1972, 1973, 1974, 1975 —, amikor a bevándorlók száma felülmúlta a távozókét. Máskor — 1977 és 1978 — a mérleg nyelve egyensúlyban maradt. — Nekünk élet-halál kérdése volt, hogy az elvándorlás megszűnjön. Bár a Petőfi Termelőszövetkezet területe mindenestől csak 1480 hektár, ezt sem lehet munkáskezek nélkül megművelni. Alighanem jól művelik, hiszen a közösből az egy tagra jutó jövedelem évről évre növekszik. 1975-ben 38 961 forint volt, tavaly 44 863 forint, amivel sehol nem kell szégyenkezni. Tancsik József egyéniségében van valami rendíthetetlen. Egy Buddha-szobor nyugalmával ül íróasztala mögött, megfontoltan válaszol a kérdésekre, és csak nagyon lassan, fokozatosan jön tűzbe. Aki szemben ül vele, az érzi, hogy amit ez az ember a fejébe vett és helyesnek tart, abból nem enged egykönnyen. Márpedig a Petőfiben eljutottak a (viszonylagos) munkaerő-biztonsághoz és ez nagy dolog. — Milyen áron? Itt természetesen nem fó- rintra kell gondolni, hanem a Várong irányába megindult népvándorlás emberi oldalaira. Lényegesen nagyobb települések se „büszkélkedhetnek” akkora fluktuációval, mint amit a két község lé- lekszámának részletesebb vizsgálatával ki lehet mutatni. De maradjunk csak az elnöknek szívbéli hajlandósága és kötelessége szerint egyaránt oly kedves termelő- szövetkezetnél. 1976-ban belépett a Petőfi Termelőszövetkezetbe 57 tag és alkalmazott. Kiléptek 65- en. 1977-ben beléptek 47-en, távoztak 44-en. 1978-ban jöttek 24-en, mentek 43-an. Tavaly 35 belépővel 27 távozó állt szemben. Az idei év első 9 hónapjában a gyarapodás rovatába 38, a csökkenésébe 19 nevet lehetett beírni. Ne számoljon utána az olvasó, ez 4 év és 9 hónap alatt 19 főnyi csökkenéssel egy értékű. Óhatatlanul is az az érzés kél az emberben, hogy a Petőfiben már akkor is örülnek, ha két-három hónapig hasznosíthatják valakinek a munkaerejét. — Sökan lemorzsolódtak! — szögezem le a nyilvánvaló tényt. Az elnök bólint: — Az akaratgyengék! Akik azt hitték, hogy itt valamiféle olyan Amerikát találnak, ahol munka nélkül is kaphatnak pénzt. — Megnézték, úgy is mondhatnám, hogy „káderezték” az ide érkezőket? — Eleinte! De ez nem vált be. Ha valahol, valakitől meg akarnak szabadulni, nem fogják azt mondani az illetőről, hogy részeges és munkakerülő, hanem inkább az ellenkezőjét. így ezt abbahagytuk! — Már tíz éve elmúlt, hogy azt a bizonyos hirdetést feladták, de a jelentkezők azóta is jönnek. Nem akarom megsérteni a várongiakat, de amíg a megyébe nem kerültem, azt se tudtam, hogy ez a falu a világon van, pedig eléggé ismerem az ország földrajzát. Honnan tudják a távoli Hajdú megyében? — Alighanem hallomásból! * Néhány címmel a zsebemben útnak indulok a szájról szájra szálló híreket kutatni. Ez nem akármilyen feladat, mert soha nem jutott eszembe, hogy emberek tömegének életvitelében sorsdöntő fordulópontot jelenthet egy kósza hír. Például Gy. K. egy ilyen nyomán kerekedett fel az ország másik végéből és jött el ide egy szál ruhában munkát vállalni. Egy hónap múlva követte a felesége és öt gyereke. J. B. Debrecenből jött, majd a házában helyet adott J. N.-éknek és két gyermeküknek. A házzal azonban valami baj van, mert olyasvalakitől vette, akinek nem is volt a nevére írva (!). Fenn, a somogyszili tetőn is lakik egy szóbeli információ árán jött házaspár, a dinnyések volt deszkabódéjában, de hozzájuk nem sikerült bejutni, mert a bódét három kutya őrzi. J. N.-éknél jó a hangulat. A férj traktoros, tisztességesen keres, majd ha beköltöznek az ígért házba, havi 200 forint törlesztésre számítanak. Bútoruk még alig van, de szeretnék, ha mielőbb jönne a harmadik gyerek. — Bár a körzeti védőnő nagyon megpirongatott, amikor ezt mondtam neki! Kérdések és feleletek: — Befogadta a falu az újonnan jöttékét? — Igen! (Tsz-elnök.) — Nem! (Tanácselnök.) — Igen! (J. N.-né.) — Egyáltalán nem! (J. B.) — Sikerül-e kiemelkednie, emberi életsorba jutnia annak, aki 3—4, vagy még több gyerek és az asszony eltartása mellett egymaga dolgozik és keres? — Ez kemény iskola! Meg kell tanulniuk a takarékosságot, a helyes életvitelt1 (Tsz-elnök.) — Kizárt dolog! A termelő- szövetkezet elnöke csak a munkaerőt nézi, az emberrel nem törődik! (Tanácselnök.) * Az utóbbi két megjegyzésből valószínűleg kiderül, hogy az államigazgatás és a termelőszövetkezet első embere közt nem éppen felhőtlen a viszony. Tancsik József adatokkal szolgál, melyek helyességét természetesen nincs módom ellenőrizni, tehát jogom sincs kételkedni bennük. A betelepültek és helyben gyökeret vertek eddig 1,6 millió forintot fizettek ki házrészletre. Már csak 163 ezer 900 forint tartozásuk van. Az eltávozottakról nem esik szó. Bödő Lajos tanácselnöknél annál inkább: — Várongra és Lápafőre az utolsó három évben be- és elköltözött 25 család 107 személlyel, továbbá 15 magányos és felmérhetetlen azoknak a száma, akik itt voltak 1—2 napig, vagy hétig bejelentkezés nélkül és ahogy jöttek, el is mentek.— A lumpen elemek? — Az eltávozottakra ez nyugodtan elmondható és azon talán igazán nem lehet csodálkozni, ha egy állam- igazgatási vezető nem boldog, amikor átjáróházat csinálnak a közigazgatási területéhez tartozó falvakból. Méghozzá a megkérdezése . nélkül! — Tancsik József nem tájékoztatta a tanácsot a terveiről? — Nem! — És ha megteszi? — Humánusabb megoldásokat tudtunk volna találni. Például lehetőségünk lett volna a fél évnél hosszabb ideig üresen álló házak megszerzéséhez 25 évi törlesztésre OTP-kölcsönt szerezni és más megyei támogatást éppúgy. Ilyen konzultációra azonban nem került sor... Kétségtelenül kár, hogy nem került, hiszen a 23 éve itteni tanácsi munkájából 10 éve elnökként tevékenykedő Bödő Lajos jó szándékában aligha kellett volna kételkedni. Ami engem illet, az előbb elhangzott „lumpen” kifejezést, óvakodnék használni. Az a tény, hogy egyetlen hirdetés itt a társadalom olyan mélységeibe engedett váratlan betekintést, hogy mindenki megszédült, aki ebbe a feneketlen kútba nézett. Várongra és Lápafőre jórészt iskolázatlan és a saját életvitelük intézésére alig- alig képes állampolgárok jöttek. Meggyökeresedésük és egyáltalán az, hogy a községekben valóban „békeidő” következzen el, teljességgel elképzelhetetlen az állam- igazgatás kikapcsolásával. Azok a házak, melyekhez a betelepülők napjainkban juthatnak, az ország bármely pontján a „CS” kategóriába tartoznának. A kívülállónak az az érzése kél, hogy megyénknek ezen a táján az élet emberi oldalaira is gyakran rányomható a „CS” betű. Ami pedig tudjuk jól, hogy a tanácsi szóhasználatban csökkentett értékűt jelent. ORDAS IVAN Fotó: Bakó Jenő Létszám és termelékenység Munkaerő-gazdálkodás Érdekes, szokatlan, s bizony szakmai körökben vitákat kiváltó események jellemzik mostanság a munkaerőgazdálkodást. Illusztrációként hadd idézzem az egyik Fejér megyei nagyvállalat igazgatóhelyettesének mondatait: „Az idén nem okozott különösebb izgalmat a munkaerő tervezése, és azt hiszem, vállalatunknál ez a vezetők körében tapasztalható szemléletváltozás eredménye ... Átgondoltuk a helyzetet, és rájöttünk, hogy kéztördeléssel, a létszámhiány miatti siránkozással semmire sem megyünk.” Tehát: egyrészt a „szemléletváltozás"... Ami mögött — más nyilatkozatok, értékelések és elemzések szerint — „a felügyeleti hatóságok határozott állásfoglalásai”, valamint a „gazdasági szabályozás által támasztott szigorúbb követelmények” fedezhetők fel. Mindezek együttes hatásaként az történt, hogy az elmúlt években a vártnál jóval nagyobb mértékben csökkent az ipari munkavállalók, s jóval kisebb mértékben a mezőgazdasági munkavállalók száma. Sőt: a mező- gazdasági létszám a legutóbbi hónapokban kismértékben emelkedett is. Vannak egyéb érdekes jelenségek is. Például: a korábbiakhoz képest majdnem megkétszereződött a munkáltatók által kezdeményezett kilépések aránya (vagyis az olyan eseteké, amikor valakinek a munkájára, valamilyen okból nem tartanak igényt). Aztán: évről évre, — s már jó ideje — nagymértékben növekszik a még munkaképes korban nyugdíjazottak száma. ' Tagadhatatlan, hogy az imént jelzett változások — legalábbis részben — a munkaerőhelyzet kedvező változásait jelentik. Mert ha meggondoljuk, hogy például a Központi Statisztikai Hivatal augusztusi jelentése szerint az év hét hónapjának összes termelési volumene — a bruttó termelési érték alapján számolva — több mint másfél százalékkal csökkent az elmúlt év azonos időszakához képest, akkor nyilvánvaló, hogy iparunknak aligha lenne szüksége arra a körülbelül 120 ezer emberre, akik az elmúlt években szép lassan elhagyták az ipari munkahelyeket. Nemcsak a termelés, s nemcsak a fizikai munkakörökben foglalkoztatottak száma csökkent, de a termelékenység sem emelkedett számottevően; gyakorlatilag stagnál. S máris meg kell kérdőjelezni a munkahelyi létszámtartalékokkal kapcsolatos intézkedések hatékonyságát. Mert a csökkenő termelés melletti csökkenő létszám és a stagnáló termelékenység inkább a változatlan létszámtartalékolási törekvéseket jelzi, még akkor is, ha helyenként valóban rájöttek arra, hogy — úgymond — „kéztördeléssel, a létszámhiány miatti siránkozással semmire nem megyünk”. Csökkenő létszám, és létszámtartalékolás? Hogy egyeztethető ez össze? Gyaníthatóan úgy — s ebben a szakemberek is megegyeznek —, hogy a vállalati létszámtartalékok még mindig nagyon jelentősek. Másrészt úgy, hogy a munkaerő iránti kereslet némi mérséklődését nem a hatékonyság, nem a termelékenység javulása, hanem a — remélhetően csak átmeneti — gazdasági dekonjunktúra okozta. Ennek mértékét, súlyát és hatását azonban a vállalatok sajátságos módon átértékelték, mondván: nem tudni, mikor adódik a fellendülés lehetősége, az viszont majdnem biztos, hogy fellendülés esetén sem számíthatunk létszámbővítési lehetőségekre. Tehát: a létszámgazdálkodás csak módjával igazítandó az aktuális gazdasági eseményekhez. A vállalatok tartózkodó magatartását bizonyítja többek között, hogy az ipari centrumokban a munkúerő- helyzet változatlanul kiélezett; hogy nem beszélhetünk a foglalkoztatás strukturális, és bizonyos földrajzi körzetekre jellemző feszültségeinek enyhüléséről. S nem beszélhetünk arról sem, hogy a feszültségek enyhítésére máris jól használható és megbízható eszközeink, módszereink lennének. Legföljebb csak a munkaerőhelyzet kívánatos fordulata felé vezető első és apró lépésekről beszélhetünk, amelyek mögött nem annyira a szemlélet változását, még csak nem is elsősorban a fel- ■ ügyeleti hatóságok ténykedéseit és a gazdasági szabályozók által támasztott szigorúbb követelményeket kell feltételeznünk, hanem a pillanatnyi gazdasági helyzet elháríthatatlan következményeit. Ügy tűnik, egyre jobban érvényesül a mezőgazdaság munkaerő-elszívó hatása, s ez aztán nemcsak érdekes, nemcsak szokatlan, de egyenesen meglepő — és hosz- szabb távon tarthatatlan — jelenség. Már csak azért is, mert a mezőgazdasági munka termelékenységével sem lehetünk különösebben elégedettek. S azért is, mert joggal feltételezhető, hogy például az iparból a mező-, gazdaságba vándorlók javarésze voltaképpen nem mezőgazdasági munkát végez, hanem az úgynevezett melléküzemágakban vállal munkát. S miként értékelhető a munkaképes korban nyugdíjazottak évről évre magasabb száma? Aligha hihető, hogy valamennyien valóban munkaképtelenek. S aligha hihető, hogy valamennyien — nyugdíjuk mellett — a továbbiakban ' csakis a családi munkamegosztásból vállalnak részt, s vállalják például a dolgozó anyák otthoni teendőinek ellátását. Sokkal inkább feltételezhető, hogy egy részük — esetleg nagyobb részük — az úgynevezett második gazdaságban keresi az anyagi érvényesülés lehetőségeit. Vagy ha ott sem, akkor a különböző, és csak nehezen legalizálható magántevékenységben. S e feltételezésekkel nem a különben polgárjogot nyert, második gazdaság, még csak nem is a magántevékenység ellen szólok. Lehetséges, hogy a munkaerő-állomány jelenkori mozgásirányai sem értékelhetők egyértelműen pozitíi'an? Mert aligha szolgálják a gazdasági és a társadalmi fejlődést. VÉRTES CSABA Nagy Józsefné férjével és két gyerekével májusban érkezett Konyhabelső Az új élet küszöbén....
