Tolna Megyei Népújság, 1980. október (30. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-19 / 246. szám

1980. október 19. Képújság 7 Kis falu - nagy példa Nem tündökölni, ... Ma itt háromórásra terve­zett közönség—műviész talál­kozó lesz. Az eső, mintha dé­zsából öntenék, nagyijából egy óra van még kezdésig. Ha el­áll, jönnek az emberek. Es ha nem? Az újságíró legrondább szakmai betegsége a tamás­kodás. Ha nincs közönség, nincs beszélgetésnek meghir­detett találkozó. Maradnak a képek.. Ebben az esetben Szurcsik János Munkácsy - díljias érdemes művész októ­ber ,26-án megnyitott tárlatá­nak anyaga. Magányosságo­mat élvezve kezdem el az is­merkedést, s egy idő után csaknem imára fakadok, hogy eső ide, eső oda, meg­legyen a találkozó. Van még valahai, ami visz, hajt egyre tovább, aztán megállni kény­szerít újra az első festmény előtt. De most már természe­tesnék tartom, hogy mint ku­tya szőrébe a bogáncs tapad, olyan kéretlen hűséggel kísér József Attila Reggeli című versének néhány sora. Fürgén, vígan viszem magam most ugyanis én vagyok a legszebb és szépet, tisztát kell már egyszer fölmutatni az embereknek. Szerétnek majd, ha eHjüvök, szerétnek, mert közöttük voltam, együtt jártuk a széles utcát, zápor előltt velük loholtam. Miért mondja Szurcsik Já­nos a képeivel ugyanazt, amit — holtában egyre inkább egész népének — a költő mond? Aztán, hogyan van az, hogy egy olyan akármi­lyen dicsőséges múltú, de ma mégis kicsike failu, mint Kölesd, képes magán tartani az országos közfigyelmet az­zal a vállalkozásával, hogy sorra „hazaérkeztöti” Köles- den a mai magyar képzőmű­vészet alkotóinak színe-virá- gát? Sokasodunk, de ahogy kö­rülnézek, látom, hogy nem csak a művészék, műgyűjtők és műpártolók klubjának tagjai akarnak találkozni Szurcsik Jánossal, ök, akik az alapításkor még csak 22-en voltak, ma 67-en vannak, mi meg közel százan. Most már el léhet bújnom, csak fi­gyelni, hallgatni. Faramuci egy helyzeti .Nincs szükség ugyanis riporteri kérdezős- ködésre. Csak sarkában kell maradni az éppen kiválasz­tott valakinek. Áll az egyenes tartású öregasszony egyik kép előtt. Nézi, valamikori önmagát. Arcán hökkenéttel vegyes áhítat. Ugyan, mitől tud olyan lenyűgözően szép len­ni valami, embemyűvően ne­héz volt? Mert igaz! Mert akárhány parasztasszony le­hetett volna a festő modell­je, de aki ezt a képet, így festette meg, hogy hőse vala­mennyi parásztasszony, an. nak nem kellett modellt ke- • resgélnie. Csak visszatérni szegényparaszti eredetének forrásvidékére. Azlt kibonta­ni az emlékeket, élményeket egymásra tornyozó időből, ami kötésével, olyan életre- szőló, mint csontjainkon a hús. Lépegetünk tovább. De már többen. S a következő kép előtt, nem a nyomasztó­an sötét — világfelforgatás- ra készülő és vihart fialó — égbolt alatt vakító tanya­si ház fehér magányossága villámlik belénik, hanem a kévét rakó két férfialak közül annak a mozdulata, amelyik elől áll. Villájának hegyén tömött kéve, amit úgy mutat föl, mint pap az oltáriszent- séget. Hát ez itt? Nekem édes, mert alföldi táj haragos égbe szúródó jegenyéivel, melyek eszmélésemtől kezdve kivont pallosú arkangyalokra emlé­keztetnek. A köröttem lévők pannon lelkét mi hangolja akkor csodálatra? Hát per­sze... Az a fölismerés, hogy ez is a HAZA. Lehet ugratni az Alfödön törzsökösöket, az onnan Dunántúlra települte- ket, hogy „ugyan mit kínál a szemnek az a nagy lapos­ság, nincs is azon mit szeret­ni!” Tréfálkozni lehet. Ha — mint itt kiderül — a szívünk érzi, amit eszünkkel tudunk... Nincs már ülőhely a te­remben. A házigazda, Bara­nyai László hol itt, hol ott tűnik föl és ideges. Azért, hogy ebben a ronda időben „megjön e a Janó?” Más is van, aki nem találja a he­lyét. és tőle szokatlan a drukk. Közéleti szereplésben jártas és előadóként igen­csak szívesen látott ember, ő. Szabó Géza, a megyei pártbizottság osztályvezetője nyitotta meg két héttel ez­előtt a kiállítást, s most az a tiszte, hogy vezetője legyen az itt ennyi idő elteltével ha­gyományos beszélgetésnek. Aztán fellélegzünk, mert betoppan végre akié ez az esténk. Nincs benne semmi garabonciás, inkább munkás­emberre emlékeztet, mint művészre. Alacsony, erőtel­jes testalkatú, azt a türelmet­lenséget, túlfűtöttséget, amit művészetének egyik méltafó- ja — a tévé jóvoltából orszá­gosan ismert — Aradi Nóra tulajdonít neki, csak a tekin­tet árulja eL Az a szempár, amelyiknek a sugara örök­től fogva ismerőssé teszik számunkra a dolgokat. Közel 20 percet „csúszott” a kezdés, idő tehát nincs megbeszélni, hogy miről follyék maid oda­bent a beszélgetés. Ez — mint. a kezdés utáni első tíz- perében kiderül — a kérdező feladatát nehezíti meg, de azt aztán izzasztóan, mert a szűkszavú Szurcsik János — aki nem győz szabadkozni, hogy nem kenyere a beszéd — beszél, beszél... Egyszerű­en, követhetően vezet ben­nünket be alkotóműhelyébe. Mi bírja szóra azt az embert, akinek az a véleménye, hogy „jaj a festőnek, ha nem elég, hogy megfestette a képet?!” Az, ami ugyancsak kölesdi hagyomány. A találkozó dia­vetítéssel kezdődik. A mű­vész eddig megtett pályájá­nak jelentős darabjairól ké­szültek a diák és mindjárt az első kockán ott a „csak ne­ki” szánt meglepetés: egy ka­maszfiú portréja, ami 1947- ben készült. Akkor a mester még csak 16 esztendős volt és növendéke Rudnay Gyu­la szabadiskolájának. A kép a bajai gimnázium tulajdona. Az imént szép barátságot sejtetően „Janónak” nevezett művészt ez a szembesítés nemcsak megnyugtatja, szó­ra is bírja. A továbbiakban már nehéz elhinni, hogy ter­hére van a beszéd. A keze alól kikerült és az ország­ban egymástól távoleső váro­sok, falvak közintézményei­ben látható alkotások előso- rakoztán póztalanul, nagyon egyszerűen járja be velünk művészi kibontakozásának háttérországát. Helvenként a feltoluló érzelmektől elhal­kul a hangja. Vannak azon­ban szívvel is hallható han­gok... 1931. Hercegszántó, Zom- bor és Baja után Budapest. Derkovits-kollégium, szak- érettségi, majd a Képzőmű­vészeti Főiskola, aminek öreg falait majd szétfeszítik a fényes szelekkel érkezett munkás- és parasztfiatalok. 1956. Főnyi Géza és Doma- novszky Endre növendéke kézbeveszi a diplomát. Nem sokkal ezután pedig a há­rom évre nyugodt körülmé­nyeket biztosító Derkovits- ösztöndíjat. Ha valakinek eddig kér­dés volt, itt vált tárgytalanná az a kérdeznivalója, hogy ;a Rudnay által útnak indított fiatal festőnek miért Vásár­hely lett a kibontakozás szín­tere, miért az alföldi festé­szet realista hagyományai­nak folytatására esküdött föl. — Ez az Ilus! — mondja csaknem ujjongva, azután eszébe jut, hogy a lírai fi­nomsággal megfestett nőalak nekünk nem úgy Valakink, ahogyan neki és hozzáfűzi csöndesen; — első unokatest­vérem. Volt. A csattanó múltidő, fölös­legessé teszi a közbekérde- zést. Pisszenet sincs. Hosszan szemléljük vele Veres Péter életnagyságú képét, ami a balmazújvárosi tanács dísz­termében áll — a művész ajándékaként. Veress Péter legalább akkora emberélmé­nye volt a festőnek, mint a mesterei, közöttük Rudnay. A festői ars poeticának is megfelelő tanításért, hogy meg kell tanulnunk, tud­nunk 'kell népben, nemzet­ben gondolkodni... Újabb képek. A világ leg­dísztelenebb járműve, pa­rasztszekér, amiről még jó, ha az imént szénát dobáltak le. Most koporsót visz. Utol­só útra. Kaszakalapáló. Ez a fest­mény ezüst érmet nyert a ró­mai ösztöndíjasok nemzet­közi kiállításán. Itt síró öregasszony. Ahogy elnézem törődött alakját, az az érzésem támad, hogy at­tól se vigasztalódna, ha az egész világ őt ölelné. Emitt pénzét számolja egy nénike reszkető kézzel, mert „jaj, mire juthat a soha se elég­ből?” Folyik még a vetítés. Vi­lágosul, ami számomra ed­dig se volt titok. Szurcsik Já­nos festészete nem igényli a drámai tartalmak „belebe- szélését”. Ebben a piktúrá- ban Derkovits monumentá­lis drámaisága ötvöződik a hódmezővásárhelyiek hagyo­mányaival. Ezért épít olyan mélytüzű színeket a fény és árnyék kontrasztjaira, kezeli — nem témaként — hősként az embert anélkül, hogy hé­roszokat gyártana. De tehet-e mást? Nem! Hiszen amikor Szurcsik az általa is megélt paraszti életről, ennek élet­mód váltásáról beszél, akkor munkáival társadalmunk ál­talános érvényű problémáit feszegeti. Ránézek az órára. Annyi idő eltelt eddig, amennyit a szervezők az egész estnek szántak. Jó látni, hogy ezt senki nem bánja. A figye­lem friss, s annak szól, aki — Váczi Mihály szavával él­ve — használni jött és nem tündökölni. Hogy jöhetett volna csak tündökölni? Kép­telenség ! Amikor a kilenc órakor be­jelentett szünetben körbefog­ják, hogy dedikáltassák vele a megnyitón róla készített fotókat, az előtérben felütöm a vendégkönyvet. Eddig több, mint másfélezren nézték meg a kiállítást, és nyolc már eladott Szurcsik mű közül — mint hallom — hét Kölesden marad. Gyönyörű mérleg! Csöndes örvendezésemet — amiben boldogan hagy ma­gamra a higanyként szalad­gáló házigazda — növeli, hgoy eszembe jut: 1974 őszén, amikor megrendezték a „kö­lesdi kísérlet” első kiállítását, a falu 500 házából még csak 56 képzőművészeti alkotást tudtak összehordani. Ma már csaknem 420-at tudnának. Mellette az alapítandó kö­lesdi képtár törzsanyaga is együtt van és 52 darabból áll, részben az itt járt művészek ajándékaként. Hát ez van. Ismét annak bizonyítására, hogy nem so­kaság, hanem lélek, szabad nép tesz csoda dolgokat... Pódiumra áll a bonyhádi Szélkerék együttes, angolos távozásra készülődöm, ami­kor megállítanak és ráadást kapok a szép estére. Hozom is boldogan. Jövőre nem tud­ják befejezni Kokas Ignác és Bazsonyi Arany kiállításaival az 1975-ben 15 kiállítás meg­rendezését ígérő programot. Akkora híre van a „kölesdi csodának” a képzőművészeti élet berkeiben, hogy három prominense, Kossuth- és Munkácsy-díjasa — Kiss Ist­ván, Somogyi József és Reich Károly — jelezte: jönnek szí­vesen, ha fogadják őket. És miért ne? Jöjjenek csak mi­nél többen, elkötelezettek az elkötelezőkhöz. LÁSZLÓ IBOLYA Fotó: KAPFINGER A. „Rólam is festhette volna!” Paraszti úrfelmutatás Szurcsik János dedikál A művész nekik, értük beszél

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents